Késô este van. Egyedül maradtam a próbateremben, s csak bámulok kifele az ablakon, miközben gondolatok százai cikáznak át agyamon. Odakint már sötét van, s a felhôs égen egyetlen csillag sem ragyog. Csak állok ott, néma csendben, miközben a várost figyelem, melynek fényei úgy ragyognak, mint a csillagok egy meleg nyári éjjelen. Elgondolkodom, s egy könnycsepp gördül le arcomon. Ô jár a fejemben, a mosolya, a mozdulatai, minden, ami azzá teszi, aki.
A zongorához lépek.
Ütött kopott kotta hever most rajta, s benne szerelemmel teleírt sorok. Lágy dallamok, bohókás hangjegyek, kacérkodva táncoló kettôs keresztek. Egy félhang, egy erélyes cisz. Mind-mind arra vár, hogy újra megelevenedhessen a zongorán. Én is várok, szívemben hatalmas fájdalom. Az éj leple eltakarja most a bánatom. Bárcsak láthatnálak, bárcsak megérinthetnélek, de nem vagy itt velem.

Leülök, s kezeim szinte maguktól játszani kezdenek a hófehér és ébenfekete billentyûkön. Bús dallamok csendülnek fel a mogorva hangszeren, s lassan a hold fénye világítja be a teret. Szemem lehunyom, az éjszaka ihlette mostani dalom. Hirtelen, valahonnan a távolból, azonban felcsendül egy már oly ismerôs hang, a Te hangod, és halkan dúdolni kezded a lágy dallamot. Együtt vagyunk. Itt vagy velem, s megérzem kezeid kezeimen. Fájdalmas duett ez, a kettônk duettje, mely felzeng a hangszeren, majd belevész a csendbe. Érzem bôrömön forró leheleted, érzem, ahogy ajkaid gyengéden simítják végig enyémet...
Emlékszel? Aznap éjjel is a telihold világította be a termet, mikor elvesztettük a fejünket, s nem gondolva a következményekre, minden szégyenérzet, és félelem nélkül adtuk át magunkat az élvezetnek...

„Az esôben sétálok, könny áztatja arcom. Nem látod bánatom, elmossa a zápor..."

Mondd, hol rontottuk el? Miért kell így lennie? Tényleg nem jelentett semmit az az este? Nem hiszem, ahhoz túlságosan is élveztük minden egyes percét. A szenvedély izzott a levegôben, s lángjai bôrünket nyaldosták rendíthetetlen. Most is érzem bôrömön ajkaid nyomát, melyek forró pecsétként billogoztak meg. Hatalmadba kerítettél, megbabonáztál, majd néhány gyengéd mozdulattal az édes ôrületbe taszítottál. Vágyom erre az ôrületre. Még most is, azóta is... Vágyom, hogy belépj azon az ajtón, és magadhoz ölelve véget érjen az a kín, elmúljon az a fájdalom, melyet hiányod okoz. Érezni akarlak, ismét a magaménak tudni, de te nem vagy itt... Már rég otthon alszol békésen, elveszve negédes álmaid sûrûjében...

„Vörösre sírt szemeimben csak a hold fénye ragyog. Meghalt bennem minden, lelkem fázik, vacog."

A zongora még mindig lágyan zeng kezeink alatt, s ismét forró könnyek mossák arcomat. Még itt vagy velem, tudom, érzem, de mi lesz, ha kinyitom szemem? Édes káprázat, mely elmémet ellepi, de tudom nem vár rám más csak a bús való. Nem akarom, hogy ennek vége legyen, nem akarom, hogy többé ne érinthesselek. Csókot lehelsz vállamra, s kezed feljebb vándorol karomon, majd újra visszacsúszva csuklómra elemeli kezem a billentyûkrôl. Abbahagyom a játékot, ám a szomorú kis dallam továbbra is itt cseng a terem mogorva falai között. Nem értem, mit akarsz. Arra kérsz tán, hogy ne játsszak veled? Sosem tettem ezt... Mindig is szerettelek. Átkarolod derekam, mintha olvasnál gondolataimban, s nem sokkal késôbb újra felzeng az a buta kis dallam. Bátortalanul nyitom ki szemeimet, s megérezve szorításod gyengülését, már tudom, hogy mindennek vége. Könnyeimmel küszködve állok fel, s sétálok az ablakhoz újra. Csak illúzió volt minden, egy buta kis káprázat, mely elborítva elmémet ragadott magával.

„Nincs miért maradnom, már mindennek vége. Elhagytál engem, belevesztél a csendbe..."

Ég veled józan ész, ég veled szerelem. Többé már nem hullik feleslegesen könnyem. Nehéz lesz feledni, de a remény megmarad, a remény arra, hogy besétálhatok szíved ajtaján végre, s messzire elhajítva a kulcsot zárhatom be oda magam örökre. Szeretlek, s fáj, hogy ezt Te nem érzed, de félek nyíltan elmondani neked.
Könnyeim letörlöm.
Vörösre sírt szemeim elrejti majd az éj leple. Ideje nekem is hazaindulnom, de nem mozdul meg egyetlen tagom sem. Mégis mire várok? Talán egy búcsúcsókra, néhány elbocsájtó szép szóra, de ezeket már nem kapom meg. Még egyszer végigsimítok a zongorán, s leemelve róla a poros kottát olvasom rajta cifra betûidet: Holdfény szonett...
Az ajtó ekkor komótosan kinyílik, s alakod látva hirtelen ledermedek. Félek... Félek, hogy megint csak képzeletem játszik velem. Lassan indulsz el felém, bátortalan lépteid zaját elnyelik a falak, majd megállva elôttem hirtelen karjaimba omlasz. Ez nem lehet álom, ahhoz túlságosan is szép és valós. Érzem illatod, érzem tested melegét, s halk zihálásod...
- Szeretlek, te barom! - zokogsz fel fájdalmasan, mire kezembôl kihullik a kotta, s derekad átkarolva csendben elmosolyodom.
- Én is szeretlek, angyalom... - szippantom magamba mélyen illatod, majd a földön heverô kottára pillantok. Lapjai szanaszét hevernek, s a legfelsô papíron megpillantom az új reményeket adó utolsó mondatot:

„Ha karjaid közt tartasz a szívem úgy ég. A zene még él... A szerelemért..."