Karjaidban...


Veled voltam, a karjaidban tartottál engem, szorosan magadhoz ölelve, miközben arcodat forró könnyek áztatták. Nem értettem, miért sírsz, akkor még nem. Azt hittem, miattam, hogy én okoztam neked fájdalmat valamivel, de nem. Téged akkor már sokkal nagyobb gondok emésztettek...

***

Fáj. Elviselhetetlenül. Mintha ezernyi kést döftek volna szívembe. Kezed fogom. Nem nézel rám, már nem tudsz. Kósza könnycsepp gördül végig arcomon. Többre már nem telik, már nincs hozzá erőm. Csak nézlek. Annyira békésen alszol, annyira nyugodtan, mintha csak egy meseszép álom kellős közepébe csöppentél volna. Föléd hajolok. Ajkaim forró pecsétként tapadnak homlokodra. Meg se rezzensz, talán észre sem veszed.
- Ez lesz szerelmünk záloga – lehelem remegő hangon. Végigsimítok arcodon. Annyira szép vagy még most is. Nem tudok gondolkodni, nem akarlak elveszíteni. Még reménykedem, még mindig nem vagyok képes elfogadni a tényeket. Azokat a tényeket, melyek szép lassan felemésztenek, ahogy a tűz emészti fel a frissen rádobott faágakat. Lehunyom szemem. Érezni akarlak, újra mosolyogni látni. Hosszú ujjak túrnak bele játékosan hajamba. Megremegek. Egy forró lehelet cirógatja meg tarkómat, s egy jóleső érzés kerít hatalmába. Egy illúzió... Egy kósza ábránd....

***

Egy halk pittyegés... Még egy... Éles hang rángat vissza emlékeim közül a valóságba. A hófehér falak, a vakító fényű neon csövek... A kórház... Az utolsó együtt töltött perceink. Még nem mehetsz el, még nem hagyhatsz itt, ilyen hirtelen. Görcsös fájdalom mar belém. Az elvesztésed fájdalma... A melletted eddig halkan pittyegő gép egy hosszú és fájdalmas sípolással adja tudtomra a szörnyű valóságot. Többé már nem ölelsz meg, nem tartasz karjaidban. Soha többet nem hallhatom édesen búgó hangodat. Azt a hangot, melyet annyira szerettem. Ennyi volt. Ennyi egy ember élet...

***

Némán zokogok, hangtalanul. Senki nem értheti meg fájdalmamat. Olyan üres nélküled minden. Ujjaim lassan szántanak végig a kanapé finom szövetén, miközben egy emlék tör rám hirtelen. Elmosolyodom. Egy kis megnyugvás a hatalmas kínok között, melyek belülről marcangolnak szét szép lassan...

***

-Szeretlek- lehelem erőtlenül, könnyeimmel küszködve ismét. Vissza akarom fordítani az idő hatalmas vaskerekét, hogy újra veled lehessek, hogy ismét érinthesselek. Érezni akarom mézédes ajkaid, szenvedélyes csókod. Azt a gyönyört, mely úgy siklott át testemen, mint egy édes mérgű kígyó a homokos vízparton...

***

Hűvös szellő cirógat meg, s szemeim könny áztatja. Nem bírom tovább, nélküled nem. Lassan lépek a korláthoz, s görcsösen markolom meg a rideg fémdarabot. Lehunyom szemem. Ég veled fájdalom, ég veled őrület... Kezeim széttárva teszem meg az utolsó lépést, mely talán egyenesen karjaidba repít ismét...

...Két erős kar fonódik derekam köré, s gyengéden megragadva rántanak vissza... csak álmodtam...