A szív dallama...

Két éve kutatok utána hasztalan. Nem találom, nem bukkanok a nyomára. Lassan kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha is újra vele lehetek...
Egy kis kórházban dolgozom orvosként, immáron közel hat éve. Megtanultam együtt élni a halállal, mégis van, amire az ember nem tud felkészülni még így sem.

Két éve történt, egy esős délutánon. Még épp dolgoztam, hisz nálunk sohasem áll meg az élet. Akkoriban boldog párkapcsolatban éltem egy nálam két évvel fiatalabb zenésszel. Mindketten sokat dolgoztunk, de ez nem ment kapcsolatunk rovására, szerencsére. Ő akkor volt huszonöt, én épphogy elmúltam huszonhét. Szerettük egymást, rettenetesen. Mégis... akkor már három napja nem láttam őt. Koncertje volt a szomszéd városban, de megígérte, hogy este értem jön, ha végeztek, én pedig türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen.
Jócskán elmúlt már fél hét, mikor megszólalt telefonom. Az egyik közös barátunk hívott, a menedzsere.
- Igen?
- Nico... - hadarta nevemet zaklatottan a telefonba. Ekkor már sejtettem, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdeztem tetetett higgadtsággal, hisz szakmám mindig is megkövetelte ezt tőlem.
- Balesete volt...
- Súlyos?
- Nem tudom, nem mondtak semmit még...
- Hol vagytok?
- A Mercybe hozták be...
- Nem soká ott vagyok – tettem le idegesen a telefont, majd nem törődve semmivel, magamra kaptam kabátom és gyalog indultam el a szakadó esőben.

A Mercy jó egy órára volt a Megyei kórháztól, de taxival sem értem volna oda hamarabb. Ilyenkor rendszerint csúcsforgalom van az utakon, s lehetetlen a közlekedés bármilyen járművel. Félelmetes tempót diktáltam, szinte végigrohantam az utcákon, majd alig háromnegyed órával később, bőrig ázva, és szaporán kapkodva a levegőt léptem be a Mercy hatalmas üvegajtaján. Tony már türelmetlenül várt a recepciónál. Ő sem festett jobban nálam.
- Hol van? - kérdeztem idegesen.
- Még a műtőben...
- Mi történt?
- Hozzád igyekezett, de megcsúszott az autója az egyik kanyarban, és...
- Nem mondtak semmit az orvosok?
- Nem... - ült le a váróterem egyik székébe, és temette arcát tenyereibe. Melléültem. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Orvosként számtalanszor kellett már megnyugtatnom egy-egy betegem hozzátartozóit, de az más volt...
Most tanácstalan voltam, és féltem. Nem akartam őt elveszíteni, hisz annyira jó volt vele minden. Azt hiszem, mi testesítettük meg a tökéletes párkapcsolatot, melyre sokan csak vágyakoznak. Ekkor már három éve voltunk együtt, de ezalatt a három év alatt egyszer sem veszekedtünk. Nem volt miért. Minden együtt töltött pillanat tökéletes harmóniában telt, mely részben annak volt köszönhető, hogy szinte ugyanazokat a dolgokat szerettük.
Hosszúnak tűnt a várakozás, míg végre megjelent egy idős orvos és mellénk lépett. Mindketten felugrottunk.
- Önök Mr. Loren hozzátartozói?
- Igen – feleltük szinte egyszerre.
- Sajnálom. Mindent megtettünk, amit lehetett...
- Mikor? - hangzott el a tárgyilagos kérdés tőlem, Tony pedig a székre rogyva temette arcát tenyereibe ismét, s halkan sírni kezdett.
- Még életben van, de olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy már nem tehetünk érte semmit. Lehet, hogy órái vannak még hátra, de lehet, hogy már csak percei...
- Láthatnám? - próbáltam higgadtságot pumpálni magamba.
- Igen, kérem jöjjön velem... - indult el a doki, én pedig követtem. Nem szóltam semmit. Nem mondtam el neki, hogy én is orvos vagyok. Nem érdekelt most semmilyen szakmai magyarázat, csak hogy vele lehessek és amúgy sem volt felhőtlen kapcsolata a Megyeinek a Mercyvel. Sokszor megválogatták, kit látnak el és kit nem. Megtehették... Pár perccel később megálltunk egy faajtó előtt, majd az orvos intett, én pedig remegő kézzel nyomtam le a kilincset és beléptem a kórterembe.
A látvány lesokkolt, pedig ehhez hozzá kellett volna már szoknom az elmúlt hat év alatt. De ez más volt mint eddig. Most ő feküdt ott, életem értelme. Félve pillantottam rá, mindenhonnan csövek álltak ki belőle. Csend volt. Néma csend, melyet csak a lélegeztető gép és az EKG monoton zaja tört meg. Odasétáltam mellé, leültem az ágy szélére, majd megfogtam kezét. Arcát rengeteg horzsolás csúfította el, de nekem még így is ő volt a legszebb. Óvatosan félresöpörtem egy kósza hajtincset homlokából, majd gyengéd csókot leheltem rá. Lassan kinyitotta szemét és egy könnycsepp gördült le arcán.
- Ne sírj – töröltem le könnyeit, és rámosolyogtam, de már nekem sem kellett sok, hogy elsírjam magam.
- Saj... nálom... - lehelte.
- Nincs mit sajnálnod kicsim...
- Ta... lálj meg... ké... kérle... lek... - suttogta nehézkesen.
- Ne beszélj – simogattam meg arcát kedvesen.
- Íg... ígérd... meg... hogy...
- Megígérem – hajoltam hozzá közelebb, és lágyan megcsókoltam. Az volt az utolsó csókunk. A leghosszabb, a legédesebb és legfájdalmasabb csók, melyet ember valaha is kaphat. Épphogy szétváltak ajkaink a mellettünk lévő gép hangos és folyamatos sípolásba kezdett...
Még ma is összeszorul a szívem, ha eszembe jut az a csók. Még most is érzem ajkaimon övéit, melyek örökre megbélyegeztek azon az estén. Megígértem neki, hogy megtalálom, de lassan kezdtem feladni a reményt, hogy ez sikerülhet. Sean szervdonor volt...

***

Két hónapja ismerkedtem meg Bennel, egy hangulatos kis szórakozóhelyen. (Mostanában egyre többet jártam ilyen helyekre, hisz nem volt értelme otthon ücsörögnöm.) Nem akartuk felszedni egymást, ám valami véletlen folytán mégis beszélgetni kezdtünk. Ahhoz képest, hogy fiatal volt, nagyon is érettnek tűnt. Úgy éreztem van benne valami különleges, így alig egy héttel később már szinte vadásztam rá. Nem volt olyan éjszaka, hogy ne ültem volna megszokott helyemen csak, hogy összefussak vele, hogy láthassam, hogy beszélgessünk egyet. A mai is egy ilyen „Vadásszuk le Bent” este volt számomra. Egyik whiskyt ittam a másik után és őt vártam. Rettenetesen rossz napom volt amúgy is. A kórházban káosz uralkodott és az sem könnyítette meg a dolgom, hogy ma volt Sean halálának évfordulója. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor Ben lépett oda hozzám. Nem szóltam semmit, csak felhajtottam maradék italom és már rendeltem is a következőt.
- Sokat iszol – ült le a mellettem lévő székre.
- Szar napom van... - vontam meg vállam.
- Semmi nem lehet olyan rossz, hogy tönkretedd miatta az életed...
- Mert te aztán tudod... - feleltem nyersen.
- Igazad van, nem tudhatom... - állt volna fel, de megfogtam karját.
- Ne haragudj, én... - temettem arcomat tenyerembe, s lassan potyogni kezdtek könnyeim.
- Gyere, hazakísérlek – karolt belém, majd elindultunk kifele. Szerencsére nem laktam messze a bártól és a friss levegő valamennyire kijózanított, így alig negyedóra kellemes séta után már kulcsaim keresgélve álltunk lakásom ajtaja előtt, míg végre nagy nehezen sikerült bejutnunk.
- Én akkor megyek is. Jó éjt – indult el kifele, miután látta, hogy mennyire ramaty állapotban vagyok, de megragadtam kezét és magamhoz húztam.
- Maradj... kérlek... - suttogtam kissé zavartan, ám azt hiszem, nem számítottam reakciójára. Nem szólt semmit, gyengéden megmarkolta állam, majd csókolni kezdett. Meglepődtem, ám pár percnyi tétovázás után viszonoztam csókját és átkaroltam derekát. Jól esett az érintése, mégis, valami furcsa érzés fogott el. Annyira ismerősnek tűnt minden mozdulata, de nem tudtam miért. Elveszítettem minden önuralmamat. Már nem volt kedvem gondolkodni és még az alkohol is erősen dolgozott bennem. Óvatosan kezdtem el kigombolni ingét, miközben csókunk is egyre szenvedélyesebbé vált, majd nem sokkal később a könnyed ruhadarab lábunk mellett a földön landolt. Miután ajkaink szétváltak, tekintetem játékosan siklott végig izmos felső testén, ám azonnal meg is akadt a mellkasa bal oldalán éktelenkedő sebhelynél. Nem szóltam, csak óvatosan végighúztam ujjamat a hegen. A testem remegni kezdett és elkapott a rosszullét. Csak mereven bámultam, miközben könnyeim patakokban folytak végig arcomon. Alig bírtam tartani magam. Ha ő nem lett volna ott, összeesek. Lassan leültetett a kanapéra, majd mellém telepedett és szorosan magához ölelt. Eddig bírtam. Mellkasára borulva, derekát átkarolva hangosan zokogni kezdtem, ő pedig hátam simogatva próbált megnyugtatni. Hosszú percekbe telt, míg végre összeszedtem magam.
- Mi zaklatott fel ennyire? - lehelt csókot fejemre, de képtelen voltam megszólalni. - A sebhely zavar, igaz? Két éve volt egy komoly műtétem. Új szívet kaptam, akkor szereztem ezt.... - összerezzentem. - Mondd el mi bánt, kérlek... - Nem tudtam mit mondhatnék neki, csak hallgattam ahogy dobog szíve, egy már megszokott, ismerős ütemben....
- Két éve kutatok utána, hasztalan. Sean szervdonor volt. A szemem láttára halt meg, ott a kórházban, s utolsó szavaival még megígértette velem, hogy megtalálom... Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhet... Annyira hiányzik még mindig – sírtam el magam ismét.
- Te is neki – lehelte. Felkaptam fejem, s kérdőn néztem mélykék szemeibe. Nem válaszolt, csak elmosolyodott, majd letörölve könnyeim visszahúzta fejem mellkasára. Hallottam, ahogy ver a szíve, mintha minden dobbanással nevemet suttogta volna. Megnyugodtam, boldog voltam újra, majd szép lassan álomba ringatott, szívének lágy dallama....