A karosszékben, keresztbe tett lábakkal, ölében egy nyitott könyvvel ül. Kattint, világosság, szív, tüdőz, kifúj. Füst gomolyog körülötte, és ő csak ül és néz. Néz előre, a nagy semmibe, mintha megannyi világ tárná ki kapuját. Néz, mintha ezernyi színben pompázna a rég nem látott tóparti ház, mely lepkeszárnyon emelkedik fel, fel egészen a piros ég felé. Néz, mintha csak a ház egyetlen bedeszkázott ablakán keresztül látná a rózsákat, ahogy töviseik hívják édes szerelemre. Csókra teremtett ajkukkal mondanának neki hangtalan bókokat, cserébe egyetlen csepp, apró csöppnyi kék vérért. Néz, mintha örömmel adná meg ezt a csöppnyi áldozatot ennek a rejtelmes világnak, hol nem érvényesek a szabályok, konveciók, csak egy számít: Ő.

Egyedül az ő lelkéért vívnának ádáz csatát az eddig békésen álomba burkolt remények. Néz a messzeségbe, és már látja, igen, már látja az árnyékot, melyet a tópart melletti lila fa vet rá. A Hold is csak érte kék, csak neki játszik a zongora lábán keserédes dallamot. És megint hallja a nesztelen suttogást, hogy őt szeretik, az ő lénye a tökéletesség szimbóluma. Csendben érkeznek a hiúság ágyán, meleggel, puhasággal kecsegtetve, hogy nem számít a múlt, attól ő még ember. Az sem zavarja, hogy közben fénytelen szememben, mely akár a tükör, az ő alakjának körvonala tekint vissza rá. Attól ő jó ember, csak néha eltéved, ami megbocsátható egy csepp vörös vérért. Feloldozzák minden alól, minden megbocsátható. Megáldják azért, amit tett vagy tenni fog, hisz’ mint minden bűn után, most is bűnhődött, áldozott az áldozat oltárán.

Megtöri a mozdulatlanságot. Szív, tüdőz, nyomkod. A parázs még izzik, akár a szeme mélyén a hév, mellyel újból beteljesítette végzetét. Bensőjében újból érzi a mennyei prófécia utolsó lecsendülő rezgéseit. Ő ezért létezik, neki célja, reménye, kötelességtudata van. És teljesítette is. Boldog. Húsos ajkai mosolyra húzódik, ahogy szerelmesen letekint rám. Összecsukja a könyvet, feláll, felém hajol, majd mellém fekszik. Még egyszer, utoljára, át akarja élni a pillanatot. Ujjaival végigsimít minden egyes porcikámon, és gyönyörét leli, ahogy nedveimmel bekeni testem. Eljött az idő, mennie kell. Fájdalmasan sóhajt egyet, de mielőtt magamra hagyna, még ad egy apró csókot hideg ajkamra.

- Joe, gyere már, tüntessük el a hullát!