Rózsika felébredt sok éves álmából. Kinyitotta szemét, de szivárványhártyáin még tükröződtek a színes álmok. Bántotta a fény, s riadtan nézett körül.

- És hol van a herceg, aki megcsókolt? Még érzem leheletét bíbor ajkamon, a szobámban leng az illata, de ő már nincs sehol. Hát, ez jól itt hagyott engem! Nem volt türelme kivárni, hogy felébredjek? Nagyszerű, hagyott egy csésze teát a dohányzóasztalon. Milyen stílszerű! Csipkebogyó.- Mohón kortyolt bele. Még emlékezett az ízére a régi időkből, nagyon szerette.

- Kevés benne a cukor – állapította meg kissé borzongva, majd pár korty után letette.

- Igya meg a herceg ezt a vacakot! Nahát, én lehet, hogy ismerem ezt a pasast még a lefekvés előtti időkből. Ő lehetett az, aki azt az ízetlen kakaót tukmálta rám. Most is jobban örülnék egy jó erős feketének! Sok cukorral! – a végét már kiabálta, hisz lassan a személyzetnek is fel kellene ébrednie.

- Milyen mese ez? Nem ezt ígérték az álmok! Minden rendes mesében a herceg marad a csók után, és feleségül veszi a gyönyörű hercegkisasszonyt! Vagy, ha nem is veszi, de legalább marad még egy kicsit. Talán nem vagyok gyönyörű? Vagy nem vagyok hercegkisasszony?- lépett a tükörhöz.

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… - kezdte volna, de eszébe jutott, hogy a tükör csak Hófehérkével és a gonosz mostohával szokott szóba elegyedni. Így aztán csak nézte magát.

- Mintha már őszülnék egy kicsit! – vont félre egy homlokába hulló tincset. – Hát nem azt ígérték, hogy alvás közben nem öregszem? Szóval, megint át lettem verve! A hazugság az egyetlen örök. Időtlen… Tovább nézegette magát, hisz rég látta utoljára.

- Nagy az orrom… - kissé távolabb lépett, hogy egész alakját szemügyre vehesse.

- Kicsi a mellem… Fordítottan vagyok arányos. Na jó, a csípőmmel meg vagyok elégedve. Persze, így aztán érthető, hogy lelépett a herceg. Ez a Grimm is megéri a pénzét! Ígérni azt tud fűt meg fát - és tessék! Még jó, hogy felébredtem egyáltalán!

- Körbe sétált a szobában, közben egyenként végig húzta mutató ujját a bútorokon.

- Ez bizony poros. –állapította meg enyhe grimasszal orcáján.

- Persze, a szolgálók is aludtak. Micsoda pókhálók!- nézett a mennyezetre. – Beleptek minden kis zugot, szegletet. Éppenséggel nekik is aludniuk kellett volna, szerintem…- bizonytalanodott el kicsit, mire a gondolat végére ért. Mert, hogy ezt így konkrétan senki nem ígérte, azt hiszem. Most egy kicsit én is bizonytalan vagyok. Túl sok mesét olvastam már, talán keverem. Kritizálni meg nem szoktam más történetét. Ha egyszer mégis, akkor majd jól megmondom! A húsába marok az írónak! Na persze a hibákat is felsorolom, mint Egervári, aprólékosan, őszintén, de nem bántón; nem csak simán lehányok valakit! Az egy kicsit gusztustalan lenne…!

- Ébredhetnének lassan a többiek is, mert elegem van ebből a monologizálásból! Jó volna szólni valakihez. Lenne pár kérdésem is…

Szeme egy gitárra tévedt a sarokban. Szoknyája szélével letakarította róla a piszkot, komótosan leült, lábát alátámasztotta egy kis sámlival, és pengetni kezdte.

- Milyen hamis! – konstatálta, és aprólékosan hangolni kezdte.

- Gyönyörű hangja van, és még tudok rajta játszani! Ezt legalább nem vette el tőlem az a dilis író.

Érezte, ahogy simogatja fülét a zene, ahogy lüktetni kezd a vér az ereiben ismét. Mint a régi, szép időkben.

- Végre újra élek – gondolta – és soha többé nem hagyom, hogy elaltassanak!

Bátran pendítette meg a hangszert, de elpattant egy húr…