Hideg téli este volt. Kezembe rejtettem egy aprócska mécsest, és elindultam a temetőbe. Karácsony közeledett, s most a rideg, élettelen kis hely hirtelen megtelt fényekkel. Mindenhol aprócska lángok lobogtak, a gyertyák lángjai, melyek most az élet és halál szimbólumaként ragyogtak. Fél óra komótos séta után, nehéz szívvel álltam meg egy hatalmas, fekete márványtömb előtt. A lágy ívű, arany szöveg szinte életre kelt a mécsesek fényében. Meggyújtottam sajátomat is, és óvatosan letettem a többi közé. Egy halvány mosolyra húztam szám, mikor az apró kis fénynyaláb, elveszve a többi között, édes keringőbe kezdett, a lágyan lengedező szellőben.
- Hiányzol – nyögtem bele az éjszakába, egy kósza válasz reményében, de senki nem felelt. – Már egy év telt el azóta, hogy itt hagytál – róttam meg a hideg követ. – Sosem mertem neked bevallani az érzéseimet. De már nem bírom így tovább. Sokat gondolok rád azóta is. Az együtt töltött időkre. Az illatodra, az érintésedre. Mindenre, ami te magad voltál. Bárcsak megint itt lennél velem, s letörölnéd ezeket a könnyeket, melyek kegyetlenül fájnak és égetnek, bárcsak újra hallhatnám édesen búgó hangod, mikor kéjtől remegve súgod nekem: szeretlek! Többé nem hagynálak magadra, egy percre sem. Furcsa, még így is, több, mint egy év elteltével nem tudok szabadulni mézédes csókjaid emlékétől. Azok a csókok... Örökké velem maradnak. Emlékszel, mikor először adtam magam neked? Rettegtem attól, hogy ez tönkretesz köztünk majd mindent, de nem így lett. Ostoba kis játéknak indult az egész, de én nem tudtam annak tekinteni. Beleborzongtam abba, ahogy forró leheleted megcirógatta bőrömet. Most csak a hűvös szellő simogat. Vicces. Mikor megkérdeztem, mit jelentek neked, csak mosolyogva legyintettél egyet. Valahol mindig reméltem, hogy talán máshogy érzel irántam, és, ha már én nem, te megteszed helyettem az első lépéseket. Igazam lett, csak sajnos addigra már késő volt mindenhez.

Még most is összeszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy mentél el közülünk. Csendben, mosolyogva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem az. Annak kéne lennie, és mégsem. Ha most elölről kezdhetnék mindent, azt hiszem nem tétováznék bevallani neked, hogy mindig is többet jelentettél nekem egy barátnál. Egy olyan barátnál, akivel jó volt a szex. - Elmosolyodom, sokadik közös éjszakánk képe elevenedik fel. Gyengéden a falnak préselve, vadul csókolni kezdett, miközben keze már ingem gombolta kifele. Beleborzongtam, ahogy ujjai utat törve maguknak végigsimították mellkasom, majd lefejtve rólam övem és nadrágom, ágyékomon pihentek meg. - Szeretlek, Nico! – súgom bele az éjszakába és a hideg márványra meredek. Közelebb lépek, ujjaim óvatosan végigsimítják a lágy ívű betűket, mint annak idején simították ajkait. Rám tör a fájdalom megint. Görcsösen mar belém a tudat ismét, hogy soha többé nem érinthetlek. - Miért kellett ezt tenned velem? Miért kellett elhagynod engem? - Szememből patakokban hullnak a könnyek, s nincs ki letörölje őket. Fázom. A gyertyák apró lángjainak fénye ölel körbe. Fáj minden egyes lélegzet vétel. Lassan a rideg sírkő mellé lépek, s nekidőlve a földre roskadok. Egy újabb asztmás roham. Kezem vadul kutatja zsebembe az életmentő gyógyszert, de hiába. Kínomban felnevetek. Na igen, a másik kabátomban felejtettem. Kihúzom kezemet zsebemből, mely a gyógyszer helyett a cigarettát markolja. Tudom, hogy nem lenne szabad dohányoznom, hisz nem tesz jót az asztmának, de már ez sem érdekel. Lassan előhúzok egy szálat és meggyújtom. Köhögés fog el, ahogy a nikotinnal teli levegő tüdőmbe áramlik, de nem oltom el. Az égre pillantok. Egyetlen csillag sem ragyog ma odafent. Édes a fájdalom, mely tüdőmet égeti. Megfogadtam, hogy követem őt, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezhet. - Nem soká veled leszek – súgom megint, s tekintetem egy percre sem veszem le az égről. Egyre nehezebben veszem a levegőt, s szemem is kezd nehezedni. Nem tudom mi történik velem.
-Még nincs itt a te időd Riku – súgja lágyan egy ismerős hang, s két kar ölel magához szorosan.
-Nico...
-Csss...
-Nem bírom tovább nélküled – mondom remegő hanggal, de ő nem felel, csak szorítása válik egyre erősebbé, s újra érzem azt a forró leheletet tarkómon, mely annyiszor megborzongattatott. - Maradj velem – könyörgök. - Nélküled, olyan üres minden – lehelem. Hideg szél cirógat meg ismét. Körbenézek. A táj még mindig csendes. Csak képzeletem játszadozott velem. Ismét rágyújtok, s várom az édes kínt, mely talán újra előidézi képzelgésem. Látni akarom, azt akarom, hogy ismét megérintsen, még ha csak káprázatként is, de itt legyen. Semmi nem történik. Fájdalmamban felnyögök, s mély lélegzetet veszek. Már ez sem használ. Egyre szaporábban kapkodok levegő után, de nem jutok eléghez. Lehunyom szemem. Érzem, ahogy apró hideg vízcseppek hullanak arcomra. Tudom, hogy ő sirat, tudom, hogy nem ezt akarta. Már csak a megváltás kell. Nico mosolya. Erőtlenül nyitom ki szemem ismét. A hópelyhek vidáman táncolva a szellőben hullanak alá az égből. Még egy utolsó sóhaj mielőtt elnyelne a sötétség végleg. Egy ismerős arc nyújtja felém kezét, az ég felé emelem sajátomat, s mosolyogva hallgatom az utolsó a mézédesen búgó szavakat: „Gyere kicsim, gyere!”