Mint a napsugár, ha öleli a fákat

És szikráját szórja szelíd tavakra...

Úgy érkeztél, váratlan-vártan,

Színeket adva a szürke szavaknak. 

Kerestelek, mint árnyék a fényt,

Bolyongtam sötét, hideg utakon.

Tudtam, Te vagy és értem jöttél -

Mindent, mi vagyok, Neked adhatok. 

Minden lépés Hozzád vitt engem,

Egy egész élet, mi mögöttem áll.

Bárhol jártam és bármit is tettem,

Éreztem, szíveddel vigyázol rám. 

Álmodtam Rólad nehéz éjeken.

Öregek

Redők az arcodon,

cinteremvirág a fejeden,

lám, sorsunkon átoson

az idő, könyörtelen.

Odalett egymás után

a tegnap, a holnap,

és már kurtán-furcsán

minden nap szökőnap.

Azt mondják: nézz előre,

legyen akármily’ ócska lőre,

kortyold azt, ne nézz hátra,

így lesz majd jobb, bizonyára.

Ha már túl szűk a távlat

megoldás egy pohár párlat,

s’az Isten is megkönyörül

ha a lelked megkönnyebbül.

Szeretlek vagy haragszomrád

Istenhozott, Istenhozzád

egyszer úgyis elnémul,

ha az ember felfordul.

Előzmények

Az egész közönséget megrendítette, amikor fél évvel ezelőtt, az Operaház Csajkovszkij: A hattyúk tava című egyik balettelőadása közben egy félresikerült szökkenés következtében hordággyal kellett levinni a színpadról, korunk legfiatalabb, legragyogóbb csillagát, a 24 éves ballett-táncost, Havasi Gyopárt.

Még aznap este közöltük a szörnyű híreket, miszerint a művésznő, a gerincét ért ütés eredményeként törzstől lefelé lebénult, fejsérülése miatt pedig, emlékezetkiesést szenvedett.

Gyászbeszéd

Pótolhatatlan emberek. Számomra, a hiányuk által keletkezett űrt senki sem tudja betölteni. Talán azért nem, mert mindig azt éreztem, közöttük csillagként tündöklök. Abban az univerzumban, mely,  akárhányszor játszottak, körüllengte őket. Bárhová mentem, követtek. Úgy keringtek körülöttem, mint ahogy csillagok körül a bolygók. Mindketten szerettek, és erre, csak most jöttem rá.

Ez, még az elvesztésüknél is jobban fáj.

Pierre és Paul.

Ha növény lennék, terebélyes, erős törzsű fa lennék. Alatta nyíló rózsa volnék, narancs szirmaimat gyengéd tövisekkel védelmezném. Körülötte szálló, költöző madár lennék, díszes tollaim az ég kékjében tündököltetném. Forró záporként a száradó ruhákat összevizezném, majd frissen mosott, vékony blúzként nyári szellőben lágyan lengedeznék.

Lennék folyó, mely messze-messze vinné habjaim fehérjét, hullámokkal játszó halak ezüstösen tündöklő pikkelyét, s csak folynék, folynék, el, egészen a korongvilág széléig.

– Na, tessék. Már a cím. A címmel már hatásvadászkodni akar, eljátszani az undok szerepét-

Mélyen tisztelt professzor úr, megengedi, hogy leírjam ezt a történetet?

– A körülírások. Azzal köntörfalaz, zavarba ejti önmagát és másokat. Áh, mit, de aztán gyorsan tegye.

Ígérem, gyors leszek. Jaj, ne, már megint ígértem...

Egy szép júliusi napon Zádori Bence, a leíró maga, vállára vett egy sírdogáló, kebles barátot. Ezt a barátot Rubinának hívták.

Sziasztok!

Örülök nekei, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Már régóta keresek olyan oldalt, ahová szerzeményeimet letudom írni. Nem is szaporítanám tovább a szót, kezdjük.

Ezt az írást 2011. márciusában írtam. Inentől kezdve írok. Ezért szeretném ekkortól megmutatni írásaimat. Ezek olyan gondolat képek, s ezeket ciklusokban írom. Az első ciklus neve: Zoé ciklus. Ezt a nevet arról a lányról kapta, ki akkor nagyon tetszett nekem. Az első mű benne pedig, akkor készült mikor gonodlataimat próbáltam összeszedni, s tenni valamit, hogy ettől a "szerelemtől" nyújtot kíntól megszabaduljak.

Én elhiszem…

Én tényleg elhiszem, hogy nem emlékszel semmire, de azért megnéztem volna az arcod, mikor reggel a tükörben azt a három mély karmolás nyomot nézed a mellkasodon, és azon agyalsz, hogy vajon egy nő volt nálad vagy összebalhéztál egy macskával. De végül is mindegy is, azt hiszem így a legjobb, tudom, hogy ennek így kell lennie. Hisz minek is bonyolítsuk azt, ami egyébként is az?

Én viszont emlékszem…

Emlékszem minden egyes pillanatra, és arra, hogy néztél rám egész este.

Hallod a hangot, lüktet a fejed,

Tudnod kell, mert látod a jelet,

Félsz, mert nem tudod mi jöhet ezután,

Mitől leszel boldog, mi lesz, ami bánt.

Csak szavak, mondom a szavakat,

De nem figyeled, máshol jár az agyad,

A világon, a sötéten, az árnyon,

Vagy talán egy másik lányon…

Ugyanaz a bolond dolog évek óta,

Mintha én állnék, és csak az idő múlna,

Én ugyanaz vagyok, csak mellettem a másik más,

Én pedig nem vagyok soha első, csak a pótlás.

Hideg téli este volt. Kezembe rejtettem egy aprócska mécsest, és elindultam a temetőbe. Karácsony közeledett, s most a rideg, élettelen kis hely hirtelen megtelt fényekkel. Mindenhol aprócska lángok lobogtak, a gyertyák lángjai, melyek most az élet és halál szimbólumaként ragyogtak. Fél óra komótos séta után, nehéz szívvel álltam meg egy hatalmas, fekete márványtömb előtt. A lágy ívű, arany szöveg szinte életre kelt a mécsesek fényében. Meggyújtottam sajátomat is, és óvatosan letettem a többi közé.

Tartalomból

" - A gyilkolás művészet. Egyszer majd megmutatom Önnek... ha már készen áll rá.

  - Nem vagyok kíváncsi a maga műalkotására!

  - Hazudik. Az emberi elme kíváncsi. Vissza fog jönni hozzám. "

Charles Cellien

- Tehát Ön Charles Cellien, 1960-ban született a Pennsylvania beli Betlehemben.

- Betlehemben, mint a kis Jézus, a mi megváltónk – az előttem ülő betegesen sovány, őszülő férfi összetette két kezét és a plafonra emelte szemét.