– Na, tessék. Már a cím. A címmel már hatásvadászkodni akar, eljátszani az undok szerepét-

Mélyen tisztelt professzor úr, megengedi, hogy leírjam ezt a történetet?

– A körülírások. Azzal köntörfalaz, zavarba ejti önmagát és másokat. Áh, mit, de aztán gyorsan tegye.

Ígérem, gyors leszek. Jaj, ne, már megint ígértem...

Egy szép júliusi napon Zádori Bence, a leíró maga, vállára vett egy sírdogáló, kebles barátot. Ezt a barátot Rubinának hívták. A tény nyomta szívét, hogy igaz szerelme félév múlva visszatekintések nélkül elhagyja az országot. A bögybarátok elmeállapota viszont sosem ellentétes. Csak a módok mások, ahogy a felgyülemlő stresszt levezetjük. Mit tehetett – de lám, ez velem történt, a magam nevében illik beszélni – mit tehettem? Azon kívül, hogy keserűségemben iddogáltam, semmit nem kellett volna. Vagy tán az iddogálás lett a vétek forrása? Vagy a digitális világ legnagyobb átka, a közösségi oldalak? Fogas kérdés.

– Ennyi szó elég lesz, jöjjön a cselekmény. Tehát, ön, Zádori Bence, önfejű firkász és liberális kritikus, itt ücsörög a székben. Meg se bír moccanni, lélegezni is alig bír, szorít az ördögbirs gyökere, igaz? Ó, és még egy dolog: voltaképpen miért engem, Bulgakov teremtményét szánakozott ügyésznek kinevezni? És miért nincs ügyvéd? Nevezzünk ki egyet, legfeljebb nem szólal meg. Még mit nem, tilos megszólalnia!

Ne fogja vissza a szigorát, Woland úr. Mondom ezt leíróként.

– Ne fogja vissza a szigorát, Woland úr – mondtam vádlottként is.

– Az áldozatnak a kedvében akar járni velem, így van? Ne gondolja egy percig se, hogy ettől megbocsát magának!

– Jöhetek ügyvédnek? – kérdezte szerényen egy idióta, pökhendi, két lábon motoszkáló macska.

– Hallod, te Bence, most ezt megint azért csinálod, hátha megmosolyogtatod, akire a legnagyobb szükséged van és a legjobban megbántottad. Nem szégyelled magadat?

Woland úr, ne felejtse el, hogy én vagyok most az ördögi kör, és amit mondd, azért mondja, mert én úgy akarom, hogy azt mondja. Azt hiszi, maga tényleg ennyire bölcs? Egy fenét, azt hiszi, tényleg az Ön aforizmája az, hogy kézirat sosem ég el? Nem. Most Ön én vagyok. És Behemót is. Mindenki én vagyok, az én lelkem szól, könyörög, hamvakat szór a fejére, latinul kiáltja: mea culpa!

– Hmm. Ebbe még bele se gondoltam. Igaza van. Akkor csak annyit kérnék magától, ne bújtasson ki ebből a jellemoszlopból és ebből a szerepből. Megteszi?

Ám legyen.

– No, most ügyeljünk arra, hogy ez a történet ne legyen túl hosszú, mert se kedve nem lesz az áldozatnak elolvasnia, se jóindulata nem lesz; ám a legfontosabb, hogy nem fog semmi katartikus bocsánatkérést érezni. Hát milyen író maga, édes fiam?

Én? Dilettáns.

– Na, végre, valami őszinteség! Öntől is kérdezem, vádlott, Ön dilettáns író?

– Igen.

– Ön okos ember?

– A koromhoz képest meglepően. Ezzel nem akartam egoista lenni. Dicsekedni sem akarok. Bocsánat.

– Intelligenciája?

– Ingadozó.

– Aztán mennyire gyakran süllyed le a bunkóság szintjére?

– Havonta, esetleg hetente egyszer-kétszer. Hangulati tényezőkkel könnyen befolyásolható vagyok.

– Térjünk rá az áldozatra. Fontos önnek?

– Rettenetesen. A jövőm múlik rajta.

– Végiggondolta ezt akkor, amikor a digitális intelmet megküldte felé?

– Nem. Mondottam volt, alkohol befolyása miatt.

– És az áldozat felfogta és elégette. Mégiscsak igaza van az alkotómnak: kézirat sosem ég el. De csak a kézirat. Mondja csak, mi az amit ön, éretlen kisdiákként jobban tud mint egy magánál jelentősen korosabb, érett, különös sorsú nő?

Nem tudom.

– Nem tudom.

– Bence úrfi, én azt veszem észre ebből a történetből, hogy egyre gombolyagosabb és továbbra sem veszi komolyan a tétet. Talán nem is tét az; nyeremény! Főnyeremény, ha mondom!

Tudja mit? Igaza van. El is fáradtam. Most jöttem haza a tankönyvekkel, furdal a lelkiismeret. Ez adott ihletet, ami, tudom, talán csúnya dolog. Próbálhatok akármilyen irodalmi nyavalyával az áldozat kedvében járni, nem fog menni. Írok neki inkább egy levelet...

– Helyes, de akkor most mit csináljak a vádlottal?

A vádlott a bűnös énem. Fejezzék le.

– Nem lehet, Messire, hisz még mindig bűnös. Az elégtételhez be kell hívnunk az áldozatot.

Nem tudják. Nincs itt. Túlságosan sok tört szúrtam belé, nagyon fáj neki. Hadd írjam meg neki ezt a gyógyító szándékú levelet, aztán majd visszatérünk az ügyre maga nélkül, Woland.

– Sejtettem, hogy én rám itt nincs szükség. Apropó, mi lesz az esküdtszékkel?

Csak remélni tudom, hogy maga az áldozat az egyszemélyes esküdtszék és mások nincsenek beavatva az ügybe. Azzal az általános becsületemet veszíteném el...

–Úgy hiszem, nem akkora vétek ez, hogy ezt érdemelje... Mit gondol, mit szólna most ehhez az édesanyja és az egykori múzsája?

Szánalmas.

– Helyes! No, látom már, hogy elkomolyodott, megírhatja a levelet. A becsületét pedig ne féltse. Tisztesség, jóhiszeműség, szívesség. Ezt tartsa be, minden jóra fordul.

Ezt feltételezi vagy tudja is, Woland úr?

– Valójában egyik sem. Csak remélek, éppúgy, mint maga.