Én elhiszem…

Én tényleg elhiszem, hogy nem emlékszel semmire, de azért megnéztem volna az arcod, mikor reggel a tükörben azt a három mély karmolás nyomot nézed a mellkasodon, és azon agyalsz, hogy vajon egy nő volt nálad vagy összebalhéztál egy macskával. De végül is mindegy is, azt hiszem így a legjobb, tudom, hogy ennek így kell lennie. Hisz minek is bonyolítsuk azt, ami egyébként is az?

Én viszont emlékszem…

Emlékszem minden egyes pillanatra, és arra, hogy néztél rám egész este. Részeg voltál, mocskosul részeg, és épp ezért kerültelek. Alapból undorodom az ittas embertől, nálad meg még fokozódott.

Aztán egyszer csak megtetted…

Megtetted, és én úgy meglepődtem, hogy hirtelen azt sem tudtam hogy hívnak. A klub közepén gyakorlatilag letepertél, és lenyomtad a nyelvedet a torkomon, belém pumpálva annyi alkoholt, hogy ha akkor autóba ülök, és megszondáznak, tuti ugrik a jogsim. Pedig én csak a kabátomért mentem. Ádiékat indultam hazavinni.

Visszamentem…

Még nem voltam álmos. Ott voltál, és valamit osztottál az egyik haverodnak, akinek megköszönhetnéd, hogy vigyázott rád. Kikerültelek, mert Orsit kerestem. Meg is találtam, de te elkaptál visszafelé ismét. Néztél rám. Olyan szemekkel, amik láttán még a világ legmorcosabb embere is elérzékenyült volna.

„ Kicsieszti, – mondtad, és közben megöleltél – te nem tudod mennyire hiányzol. Egyszerűen megőrülök. Megőrülök, ha látlak, és arra gondolok, hogy mennyre hiányzol. Úgy, ahogy vagy! Próbálom elfelejteni, de szerelmes vagyok az emlékeimbe! Küzdök, hogy kiverjelek a fejemből, de nem megy!”

Nem tudtam mit mondani, leültél, de nem engedtél el.

Közben jött Orsi…

Kérte, hogy menjek, vigyem haza. Jöttél te is velem. Egyszer kérdeztem meg, te egyből igent mondtál, és rávettél, hogy először vigyük haza Orsit és Tibit, aztán téged. Végül is ráértem.

Szegény barátnőm nagyon maga alatt volt, jogosan, te meg még szítottad a tüzet. Inkább ne mondtál volna semmit! Azt kívántam bárcsak ne hoztalak volna magammal!

Végül odaértünk hozzájuk, és kiszállt.

Elmentünk a kolihoz…

A kolihoz, ahol tavaly is laktál, és ahova annyiszor ellátogattam. Nem akartál kiszállni. Megsimogattad az arcomat, és azt mondtad, én vagyok a legszebb nő, akit valaha láttál.

„Kicsieszti, – néztél rám – én nem vagyok boldog. Egyszerűen nem megy. Ennyire – mutattál egy egész kicsi mennyiséget az ujjaiddal – voltam attól, hogy szakítsak a barátnőmmel. Valahogy eltávolodtam tőle. Nem érdekli, mi van velem. Ez egyébként is egy halott kapcsolat már, az volt az utolsó reményünk, hogy ő idejön, és minden rendben lesz. De nincs! Ez már csak szenvedés. De tudod, túl töketlen vagyok, ahhoz, hogy szakítsak vele. De előbb –utóbb meg kell tennem. Ennek nincs jövője. Egyébként is te voltál az egyetlen nő, aki mellett úgy éreztem minden rendben, hogy mindent megkapok, amire szükségem van. Emlékszem, mikor egy óráig csak feküdtünk, és néztük a tv-t, te simogattad a hátam. Mindig ott voltál, mikor kellettél. Hiányzol. Hiányoznak a közös baromságaink. Veled mindig lehetett ökörködni, de ha kellett komoly voltál. Hiányzik, hogy nem beszélgetünk, csak pár szót néha. És tudod, Kicsieszti, mikor ott voltunk a Csótónál, és te jól elküldtél a fenébe, nekem azok a szavak még mindig visszhangzanak a fejembe. Nagyon fájt, nő szavai még sosem fájtak ennyire, mint akkor. Na, meg persze a szex. Állati volt, amit mi műveltünk. De az is elég, ha csak megérintesz, csak érezni akarlak, tudni, hogy vagy nekem. Gyere fel hozzám! Aludj velem kérlek! Emlékszel, mikor együtt aludtunk. Mindig megelégedtem, hogy ilyen gyönyörű nő mellett ébredhetek fel reggel, és megnyugtatott a tudat, hogy ott vagy! Aludj velem, kérlek!”

Végül rávettél…

Felmentem veled, jó volt, mint mindig, de a végén addig nyúztál, hogy maradjak, hogy „igen”-t mondtam. Aztán elaludtál, én adtam egy puszit, felöltöztem, és hazamentem.

Másnap nem kerestük egymást…

Este beszéltünk, és te azt mondtad, hogy nem emlékszel semmire.Azt mondják a részeg ember őszinte. Kár, hogy másnap már nem az…