Leírás: Életünknek több fordulópontja van, de rajtunk áll, melyiknek hagyjuk, hogy fordítson életünk alakulásának irányán. Létünk alkonyán már nem sok esélyünk marad radikális változásra, újrakezdésre, de dönthetünk másként, lehet másképpen, mint ahogy elképzeltük a véget.

Készült 2013-ban a Játék a színekkel című oldal kihívására választott kulcs alapján, mely a következő volt:
karakter:
Valamikor sikeres és gazdag ember volt, mára már csak egy megfáradt öreg, aki szeretne kilépni az életéből, és élni az átlagos nyugdíjas hétköznapokat. A feleségétől rég elvált, mégsem keresi a nők társaságát, egy új kapcsolathoz már túlkorosnak tartja magát.
helyszín:
Egy vasútállomás órája alatt

- Az élet áldozatok meghozásával jár, kölyök - jelentette ki teljes határozottsággal, azzal hatalmas agyarait belemélyesztette a vállamba. Olyan őrült fájdalmat éreztem, melyet most, mintegy negyven év után is megrázó felidézni, már csak a gondolatától összerándulok. Felrévedek a múlt emlékeiből és körbepillantok a vasútállomáson. Minden nyugodt. Az emberek kicserélődtek mellettem, már egy másik vonat áll a jobb oldali sínen, a bal oldalin pedig indulni készül, tehát... Felpillantok a felettem lévő 1900-as éveket idéző órára, azonban ahhoz, hogy a számlapot láthassam, előre kell dőlnöm és spirálisan meg kell tekernem magam, mely hatvanhárom évesen kissé megterhelő már a gerincemnek. Finom ropogás kíséri a mozdulatot, berozsdáltak már a csigolyáim, rég volt, hogy itt jártam és egy farkasra vártam. Rengeteget formált az idő a Nyugati pályaudvaron, megújult, korszerűbb lett, mégis megtartotta régi báját. Az épület szinte semmit sem változott, csak a benne futó szerelvények és üzletek, a közlekedő emberek, a kezükben lévő tárgyak... Nem tudom, mikor jártak itt először a farkasok, azt sem, hogyan választották maguknak ezt a forgalmas helyet, de talán azt remélték, a tömegek elrejthetik őket, feltűnés nélkül elslisszolhatnak köztük vagy beleveszhetnek, ha üldözőik voltak. Fogalmam sincs, mindenre sosem jöttem rá, csupán abban vagyok biztos, megvolt a maguk oka, hogy folyton ide rendeltek. Hajdanán beszippantott titokzatos, ismeretlen világuk, lenyűgözött, azonban idős fejjel belátom, a pokol mélyére kerültem, amikor megjelentek az életemben és én úgy hittem, egy lettem velük. Démonná váltam. Pedig elvileg nem is ők voltak az igazi szörnyetegek, hanem a korcsok... Talán újra elszaporodtak és kéne a farkasoknak a tudományom, hogy megfékezzék a burjánzást, talán Oyrah szerelme mégsem volt olyan mulandó, talán... Uram atyám, fogalmam sincs, mire kellek még nekik! Elszállt felettem az idő, testileg és lelkileg megfáradtam, tán kimondhatom, sikerült megemésztenem fiatalkori kalandomat velük, mégis ahogy rájövök, másfél órája várok ezen a padon ülve arra, hogy valaki felbukkanjon, arcon csap a felismerés: rettegek. Rettegek, hogy valóban megjelenik egy közülük.


Hajdanán szép szál legény voltam, a rendszerváltás idején születtem, de a változásokból körülöttem nem sokat érzékeltem, a szüleimet rázta meg inkább, én majdnem két méteresre nőttem az évek alatt, szélesek voltak a vállaim, s edzettem, hogy erős lehessek. Tizenhét évesen lekötöttek a lányok, azonban mindennél előbbrevaló volt a tanulás, hogy megvalósíthassam apám nagy álmát, mely akkor még az én álmom is volt, és a plasztikai sebészete mellé gyógyszergyártót hozzunk létre. Már nem emlékszem, miért volt számomra tetszetős ez az elképzelés azon túl, hogy dúsgazdaggá válhattam, csupán arra, hogy az ára sokkal nagyobb volt, mint a hozama. De erre is később jöttem rá. Hajdanán még hajtottam, mint egy állat, nem voltam annyira népszerű, mint amennyire szerettem volna az lenni, ezért sokat bosszankodtam. Nehéz feladatnak bizonyult összeegyeztetni a célért való teperést a vonzó külső megteremtésével és fenntartásával, a kapcsolatok építésével és életben tartásával, meg csajozni. Márpedig nekem minden kellett. Telhetetlen voltam és mérhetetlen energiát pazaroltam teljesen felesleges dolgokra. Ha tudtam volna, amit ma tudok, tizenhét évesen megnyugodtam volna, üzletvezetőnek megyek, tojok apám hülye meséire, nem próbálok megfektetni megannyi lányt, csupán azzal az eggyel törődöm, aki igazán tetszett, ezáltal mérföldekkel boldogabb életpályát futottam volna be. Azonban kellett néhány év, mire rájöttem, a szép mázon belül a legszörnyűbb rémálom vár, amit el sem tudtam volna korábban képzelni.


Ebben az időben jelent meg az életemben Oyrah. Fantasztikus csaj volt, szó szerint földre szállt isteni teremtménynek tartottuk. Volt valami indiaiakra emlékeztető a külsejében, a bőre kreolos volt, a haja fekete, a szemei azonban zöldes barnák. Nőies arccsontjai közt keskeny, formás orr ült, ajkai vékonyak voltak, álla finoman görbült viszonylag erős állkapocscsontba. Azt hiszem, a mai napig képtelen vagyok jól leírni őt, de olyan érzésem támadt mindig vele kapcsolatban, mintha egy számítógépes programmal a tökéletes nőt rakták volna össze a világ különböző tájairól válogatva a legszebb vonásokat. Vállai keskenyek voltak, mellkasán tenyéri, kerek és feszes keblek ültek, hasa lapos volt és izmos, oldala szinte futtatta a szemet szélesebb csípőjére, kellemesen nagy fenekére. Combjai erősek voltak és hosszúak, s bár folyton edzőcipőt vagy saruhoz hasonló lábbelit hordott, időnként tipegett a sarkát megemelve, mintha magassarkú volna a lábán. Erősnek tűntek a karjai is, mégis nőiesnek, kezei arányosak voltak, ujjai hosszúak és formás, nem túl hosszú körmökben végződtek. Sosem sminkelte magát, nem festette sem a körmét, sem a haját, mégis az összes lány őt irigyelte a szépségéért. Természetes volt rajta minden, ő azonban nem tűnhetett természetesnek ebben a városban. Sokkal jobban el tudtam képzelni egy dzsungelben, s ha rá gondoltam, is levelek, ágak, vagy földillat jutott az eszembe. Furának tartottam ezt, bár nem volt furcsább, mint Oyrah neve, viselkedése és a belőle áradó kellemes természetszag. Nem tudom másképp nevezni, mert nem olyan jó az orrom, hogy felismerjem a különféle erdők illatát, de az volt neki. Nem értettem túlságosan, honnan vagy hogyan, hiszen Budapest már akkoriban sem bővelkedett erdős parkokkal, ez pedig tovább növelte a kérdéseket Oyrah-val kapcsolatban.


A megérkezésével megváltoztak a dolgok a suliban, sokan a lábai előtt hevertek, mások féltékenyen és irígyen figyelték lépteit, pedig ő egyikre sem vágyott. Az első évben kialakultak a viszonyok, egy hat fős baráti társaság épült köré, főleg fiúk, ezért én szerettem volna lenni a hetedik. Nem jött össze, nem fogadtak be, s a második évben egy nálunk fiatalabb, Bathur nevezetű srác került az alattunk járó évfolyamba, aki unokatestvéri kötelességének érezte őrizni Oyrah-t. Ő ugyanolyan szagú volt, a rokoni kapcsolat letagadhatatlan lett volna köztük, és megkeserítette azt az évemet, még verekedtem is vele. Csúnya vereséggel végződött a részemről, aztán még apámtól is kiérdemeltem egy pofont példátlan magaviseletemért. Azonban talán mégis ennek köszönhettem, hogy a nyáron Oyrah közelébe kerültem. Mintha a környékünkön laktak volna, megjelent a közértben, a plázában bukkant fel, a parkban... Vonzott az a lány, s ez a vonzás már nem csupán a lényéből áradt, tudatosan gerjesztette is. Az egész nyarat együtt töltöttük, megismertem a családját, melynél furább társaságot még sosem láttam. Hevesek voltak, mint az olaszok, ám nem olyan hangosak, rengeteg gesztikulációval kommunikáltak, s afrikai törzsekéhez hasonló változatosság jellemezte a hangkészletüket. De az egész család ilyen volt! A legtöbbjük nevét nem tudtam megjegyezni, sőt, örültem, hogy nem kevertem össze Oyrah hét testvérét, eszembe jutott szülei keresztneve, s a fejembe ment annak a mintegy tizenkét unokatestvérnek a megnevezése, akik gyakori vendégek voltak a házukban. Tulajdonképpen el voltam képedve, mert az egész família erdőillatú, fenséges, edzett és összetartó volt, idegennek éreztem magam köztük. És az is voltam. Őszintén szólva kevesen nézték jó szemmel Oyrah körüli legyeskedésemet, Bathurral megmaradt a rossz viszony nagyon sokáig, s legidősebb testvérként a kisebbeket is ellenem hangolta. Mégis minden ehhez hasonló egyet nem értés ellenére ilyen egységet vagy összetartást elképzelni sem tudtam volna. Ha a családfő mondott valamit, mind fejet hajtottak az akarata előtt, a fiatalok fegyelmezetté váltak, aztán ha a kötelezettségek árnyai elvonultak, fogták magukat és kimenekültek a házból játszani, egymást ugratni, birkózni. Ez is szokatlan volt számomra, a gyerekek folyamatosan lökdösték, gáncsolták, lebirkózták egymást, folyton versengtek, ugrándoztak, mintha nem akart volna kifogyni belőlük az energia. Ezalól Oyrah sem volt kivétel, bátran rámorgott bármelyik fivérére, könnyed harcba bocsátkoztak, mókáztak, mulattak, engem azonban sosem vontak be, aminek titkon nagyon örültem. Hiába voltam én is edzett, éreztem, hogy nem tudom velük felvenni a versenyt, a mozgásukban és a viselkedésükben volt valami különös állatiasság, ami belőlem teljes mértékben hiányzott. Próbáltam megérteni is, mi mozgatja őket, miért ennyire másak, mint a többi ember, de csak a hierarchiát ismertem fel köztük, s azt, kétségtelenül más országból jöttek, de hogy melyikből és mikor tanulták meg majdnem tökéletesre a magyart, arra nem jöttem rá.


Az egyetem kezdetével szinte ollóval vágták el a nyaramat. Gólyatáborba mentem, ahol megismerkedtem azzal az élettel, amire vágytam, ahol amolyan nagymenőnek érezhettem magam, kedveltek a társaim és távolodni kezdtem Oyrah-tól meg a családjától, végül karácsony előtt valamivel szakítottunk is. Nem volt rá időm, megváltoztak az igényeink, mások lettünk. A következő éveim hajtással teltek, tanultam, csajoztam, buliztam, edzettem, építgettem a jövőmet. Az élet támogatott benne, egy láthatatlan kéz folyton segített, ezért szerencsésnek éreztem magam, noha nem sikeresnek, inkább voltam fáradt és visszavágytam Oyrah családjának nyughatatlan biztonságába. Rengeteget gondoltam rá, a kirándulásainkra, az erdőre, ahonnan valahogy kiüldözték a csöveseket és ők uralták, mintha mindig is a természet őrei lettek volna. Innen lehetett az erdőillat, mely áradt belőlük, hiszen rengeteget kergetőztek, mókáztak és birkóztak ott. Persze nem fordultam vissza hozzájuk, hiába vágytam rá, hajszoltam magam előre, azzal keltem és feküdtem, hogy még pár év kemény munka és ugyanolyan kellemes közeget teremthetek magamnak, mint amilyen köztük honolt. Hülyeség volt, utólag beláttam, sosem sikerülhetett volna, megálmodtam az egészet mindenféle realitás nélkül és az élet közbe is szól, hiszen épp csak belekezdtem a mesterképzésbe, mikor Bathur megkeresett. Éjszaka volt, buliból tartottam hazafele, mikor a semmiből mellém csapódott és azt kérdezte, elrabolhat-e. Bizalmatlanul elhúzódtam tőle, még az alkohol mámorában sem cimboráltam vele, s ő választ sem várt, már terelt is. Haza akartam menni, elfáradtam, sajgott a talpam, zsongott a fejem, ezért veszekedni kezdtem vele, bárhogy próbált csitítani, mígnem megjelent előttünk egy velem egymagas, erős testfelépítésű, szőrös, két lábon álló, de hosszú, erős pofával rendelkező állat. Hatalmas fogai és villogó szemei egyértelművé tették, hogy valamiféle ragadozó, mely engem szemelt ki, ezért a látvány mélyen belém égett. Egyből elhallgattam, a félelem, amit éreztem, kitisztította a fejemet, főleg, mikor hasonló szörnyeteggé alakult a mellettem álló srác is. Azt hiszem, üvöltöttem, és fejvesztve rohanni kezdtem, a két rém pedig üldözött. Szinte hallottam a nyakamba lihegni őket, holott morogva, egymást tépve igyekeztek legyőzni még utánam loholva is a másikat. Az éjszaka hidegebbnek, sötétebbnek és veszélyesebbnek tűnt, mint valaha, két emberi testbe rejtőzött fenevad vagy démon kergetett, eltévedtem, kétségbeestem, minden használható gondolat kifutott a fejemből, így szaladtam, ahogy a lábam bírta. Nem néztem, hol vagyok, utcáról utcára kanyarodtam be, kerültem a sötét, keskeny kereszteződéseket, mintha csak az árnyak szörnyeteggé változhattak volna és az életem akarnák. Rettegtem, csontig hatolt bennem a félelem, ami miatt nem éreztem az izmaim fáradtságát, a tüdőm szúrását, elmúlt talpam sajgása is, csak menekültem. El sem tudtam képzelni, mi lesz velem ezután, pedig rosszabb lett a helyzetem. Farkasvonítás töltötte be a város csendjét, aztán újabb és újabb. Kár lett volna bárhova is bújnom, biztosra vettem, hogy minden próbálkozásom hiábavaló, s valóban az volt, a vonítást követően hamarosan nyolc hatalmas farkas vett körül. Gyűrűbe zártak, de lassan közelítettek hozzám. Nem volt nálam sem kés, sem semmi, amivel felvehettem volna a harcot, hogy egy perccel is növelhessem az életem hosszát, ezért szűköltem a félelemtől. Kétségbeestem.

- Nem akarunk bántani - hangzott fel távolabbról Bathur mély hangja. Emberi alakban lépett a fenevadak gyűrűjén belülre, közel azonban nem jött hozzám. Szegényes utcafény világította meg őt és a farkasokat, de most más volt a tartása, vállait felhúzta, kezeit eltartotta a testétől, mintha kész lenne valamilyen judos kötött fogást alkalmazva a földre vinni. A járása is megváltozott, a pillantása pedig egyenesen metszővé vált, szemeit sárgára festette a lámpafény, ruháján pedig friss vér csillogott. Remegtem és kapkodtam a levegőt, félve fordultam felé, ám az esélytelenek reménytelenségével. - Gyere velünk és nem esik bántódásod. - Tarthatónak tűnt, noha biztos voltam benne, ezzel az életem megpecsételődött. Nem volt más választásom, úgyhogy elfogadtam az ajánlatot és hagytam, hogy Bathur mellém lépjen, majd terelni kezdjen. A hatalmas állatok oszlani kezdtek, végül eltűntek, mintha a sötétséggel váltak volna eggyé, mi pedig némán szeltük át a fél várost. A mai napig nem tudtam felidézni az akkori utamat hozzájuk, csupán arra emlékszem, hogy út közben töröltem le az arcomról a könny és izzadtság maradékát, a remegésem azonban nem szűnt meg.


Vártak ránk, méghozzá nem a házban, hanem az erdőjükben. Ott volt szinte az egész kívülálló, idegen és furcsa banda, még Oyrah is, noha ő hátul, pusztán annyira merészkedett elő apja mögül, míg átnyújtott nekem egy üveg vizet, aztán visszavonult mögé. Hálásan fogadtam, meghúztam, végül a földre rogytam. Némán telt el egy perc, azalatt mindenki megtalálta a helyét, elhalt a sustorgás, a família fegyelmezetté vált és egyként várták Oyrah apjának megszólalását. Némileg lenyűgözött ez az egész, hiszen a férfinek nem kellett semmilyen módon csendre intenie a társaságot, az mégis elnémult.

- Hat éve, mikor megismertelek - szólalt meg olyan hangerővel, amitől mind tisztán érthettük szavait -, a lehetőséget láttam meg benned. Támogattunk az elképzeléseid megvalósításában, mert tudtuk, hogy egy nap szükségünk lesz rád. Eljött ez a nap - tette nyilvánvalóvá, ha még nem lettem volna benne teljesen biztos. - A korcsok megint elszaporodtak, pusztítják az életet, melyet mi védünk. A mi fajtánk ezért létezik, védjük, tápláljuk, segítjük az életet, a természetet, fenntartjuk a szellemvilág és e világ közti egyensúlyt, azok a férgek azonban káoszt, halált és romlást terjesztenek. - Egy mukkot nem értettem abból, amit mondott. Mármint a szavak tökéletesen csengtek, értelmezhetőek voltak, csupán... elképzelésem sem volt, milyen fajtáról, milyen korcsokról és milyen egyensúlyról beszélt.


Szép lassan értettem meg mindent az évek során, melyek telni kezdtek, méghozzá ezután rohamtempóban. A tudományom és az egykori Oyrah-val ápolt viszonyom hozzájuttatott a kontinens egyik legjövedelmezőbb üzletéhez. Tanulmányozhattam a farkasok vérét, génanyagát, melyből számukra valami szert igyekeztem találni a korcsok szaporodásának megállítására, az emberek számára pedig bőrfiatalítót, regenerálószert találtam fel, ugyanis a farkasok rettentő sebességgel épültek fel a legsúlyosabb sérülésekből is. Összehangoltam a kutatásaimat apám plasztikai sebészetével, így a műtéti hegek gyorsabban és szebben gyógyultak meg a páciensein, az eredményei hamar kiugróak lettek a többi hasonló profillal rendelkező üzlet közt. Különféle krémeket találtam ki ráncokra, bőrhibákra, cellullitra, mivel a farkasoknak tökéletes volt a bőrük, eltűntek róluk mindig a hegek maradéktalanul, puha és selymes tapintásuk volt, amit a nők mindigis akartak. Jól ment, nagyon jól, emellé egy lelkes, odaadó és energikus feleségre is szert tettem Oyrah személyében és három csodaszép gyermekünk született. Boldognak mondhattam magam, imádtam dolgozni, hajtott a felfedezések iránti lelkesedés, talán a becsvágy, de nem hittem, hogy ez rossz, mivel mindig a családom volt számomra az első. Azonban a kicsiket felnőni már nem láthattam, a farkasok egyszeriben kivonultak az életemből, magukkal vitték a gyerekeimet, Oyrah elvált tőlem és mintha sosem lett volna az a két évtized, visszaállt egy átlagos monoton menetre az életem. Nekem persze meg kellett értenem mindent, jóformán beleszólásom nem volt semmibe: a farkasokat hívta a természet, itt csak veszélyeztették az embereket, a falkát szolgáló kutatásaim nem haladtak a megfelelő ütemben, többen úgy vélték, csak kihasználom őket az üzleti sikerek érdekében, így hamar én lettem a bolhájuk, ezért lepöccintettek magukról és hátrahagytak. Elvesztettem mindent és mindenkit, a szüleimet eltemettem az utolsó nagyobb megtakarításaimból, a sebészetet felvásárolták, a kutatásaimat megsemmisítettem, mert így láttam biztonságosnak, a gyerekeim és volt nejem sosem nézett felém, most mégis itt ülök reszkető gyomorral, elszorult torokkal, mert az maradtam, aki voltam: egy balek. Soha nem tartoztam közéjük, eszköz voltam számukra, s ha kedveltek is, nem voltam fontos a farkasoknak, én meg ugrom az első szóra... Nevethetnék, de már ahhoz is fáradt vagyok. Mondják inkább meg, mit akarnak, kérdezzenek, aztán hagyjanak békén, ahogy eddig. Remélem, már nincs sok a halálig, mert unom az egészet, nincs szükségem újabb csalódásokra sem. Fiatalként voltak álmaim, vágyaim, hajtott az elszántság, a farkasok eltűnése azonban szép lassan összedöntött körülöttem mindent. Mintha magukkal vitték volna az életem tartóoszlopait... Mintha a támogatásuk nélkül nem egy zseni lettem volna merész elképzelésekkel...


A felettem lévő óra halk kattogása, az utazók moraja és a mozdonyok csendes zógolódása kezd az agyamra menni. Mióta várhatok itt?! Ha lenne büszkeségem, felkelnék és elcsoszognék haza, elfelejteném az egészet és hiába szólítanának újra, a házamba kellene jönniük, ha beszélni óhajtanának velem. De nincs... erősebb a kíváncsiság. Talán láthatom a gyerekeimet. Talán magyarázatot kapok, Oyrah hogy volt képes elhagyni, hova lett a farkashűség belőle. Talán az utolsó néhány éveimet boldogan élhetem le. Sok rohadt talán...! Mind úgyis csak ábránd. Már nyomja a pad a fenekemet, ezért felállok és óvatosan kinyújtóztatom megfáradt testemet. Mennyivel másabb lett volna a fotelemben ülni és olvasgatni... Mármint tovább, nem törődni a hollóval, mely megjelent az ablakomban. Még ma is tisztán emlékszem rá: “Adj neki valamit enni, ezzel köszönöd meg a szolgálatait, hogy eljött hozzád és üzent neked.”. Agyrém, mégsem bírtam kihagyni, s még el is jöttem, én ostoba. Viszont ha már állok, elindulhatnék. Órák teltek el a szokásos időponttól, még a személyzet is kicserélődött a pályaudvaron, ezernyi és több embert láttam zsongani, elutazni és megérkezni, vonatokat a távolból visszatérni, s titokzatos új hely felé elmenni. Elegem van, tele a fejem zajjal. Ma már olvasni sem fogok, zenét sem akarok, csak lefürdök, bebújok az ágyba és várom az álommanót.


Utazók nagyobb csoportjába keveredem a pályaudvaron, miközben a hatalmas ajtó felé haladok. Fiatalok, talán középiskolások, de langaléták valamennyien. Néhányan különféle kütyüket tartanak a kezükben, fel sem néznek a képernyőkről, mások el nem eresztenék egymást, összekapaszkodnak, mintha viharban haladnának. Elkeveredem köztük, a színkavalkád, melyet jelentenek, összezavar, a lábaim meginognak, az erő kifut belőlük. Ekkor valaki megragadja a karom, amitől a szívbaj jön rám, pillantásom azonnal odakapom.

- Hadd segítsek, öreg! - szól érdes, felnőttes, mély hangján. Ismerem ezt a morgást, csak az idő változtatott rajta egy keveset, érettebbé tette, ahogy a hozzá tartozó immár kifejezetten férfias, erős alakot is. Képtelen vagyok örömmel tekinteni rá, szemeim haragosan villannak Bathurra, miközben kivezet a seregletből, majd lesegít a lépcsőn.

- Késtél - olvasom a fejére lefelé menet. A legtöbb esetben ő jött értem, mikor várakoznom kellett a farkasokra itt, ezért nem lep meg a vele való találkozás, noha a megjelenésével valóra vált a félelmem, kezdődik valószínűleg megint a rémálom. Mindenesetre igyekszem inkább mérgesnek, mintsem ijedtnek látszani, így Bathur lassít léptein, figyelmesen kísér le az aluljáróba. Talán annak köszönhető, hogy egyre kevésbé éreztünk egymás iránt ellenszenvet, hogy szinte minden alkalommal ő jött értem, tudtunk egy keveset beszélgetni, a technika előrehaladtával még inkább a másik jóindulatára voltunk utalva, mivel feltűnés nélkül kellett felszívódnunk. Mostanra kifejezetten megkedveltem, az emlékeim vele kapcsolatban megszépültek, derűvel vagyok képes visszagondolni egykori haragomra és féltékenységemre, ám közel negyven év engem aszottá tett, míg ő üde, alig tűnik harmincnak, talán annyinak se. Irigylésre méltóak az izmai, a nyaka és állkapocscsontja erős, a mozgása magabiztos, mégis fiatalosan légies az én merevségemhez képest.

- Örülj, hogy én jöttem és nem az egyik korcs - morogja halkabban, formátlan szavakkal, melyeket alig értek. Nem ereszt el, hanem magabiztosan vezetni kezd az aluljáróban a vécé felé, mely mellett ott egy ajtó, ami mögött eltűnve már hamar célegyenesbe fordulhatunk úgymond. Mérgesen fújtatok, mégis hagyom támogatni magam, nincs értelme harcolni, tisztában vagyok Bathur erőfölényével és azzal az elszántságával, hogy akár a vállán cipelve is, de elvisz a falkához. Megteszünk néhány métert makacs hallgatásban a tömeg miatt kavarogva, aztán csak rápillantok. Sötétszín szemei fürkészik az embereket, alig hallhatóan szimatol, végül véletlenszerűen a kiszúrt bejárathoz sodródik velem, azzal alig kinyitva az ajtót beránt az aluljáróból. Alagút vezet valamerre, vaksötét van, ezért a férfi maga elé vezényel és vállamra téve a kezét tol előre. - Menj bátran, sima a terep - kér biztatóan.

- Minek jöttetek vissza? - szegezem is neki a kérdést. Modortalanság, tisztában vagyok vele, pláne, amilyen hangsúlyt sikerül megütnöm, ám több órányi idegeskedéssel töltött várakozás után úgy vélem, megérti, hogy nincs kedvem bájcsevegni, a lényeget akarom tudni, méghozzá mielőbb.

- Majd a vezér elmondja - válaszol teljes komolysággal.

- Mind visszajöttetek? - kezdem faggatni, hátha kiszedek belőle valamit, noha tudom, Bathur mindent elmond, amit elmondhat, azonban vezére utasítása szent számára, nem fog eljárni a szája véletlenül se, így felesleges ugyanazt a kérdést másféleképpen feltennem.

- Nem, a fél család Romániában maradt.

- Hogyhogy? - kérdezek tovább, most meglepetten.

- Itt harci helyzet áll fenn, a nőstények és a kölykök biztonságosabb, ha távol maradnak.

- Miért van az, hogy ebből mi semmit sem érzékelünk?

- Hogy emberek tűnnek el? - kérdez vissza szinte cinikusan a férfi. - Állítólag világgá mennek, elrabolják őket, vagy csak eltűnnek, valójában azonban a korcsok tépték szét valamennyit. Megszaporodtak a bűncselekmények, egyre többen halnak meg, de a legtöbb esetről nem számolnak be a hírekben. Amiről ti emberek azt hiszitek, értelmetlen mészárlás, arról mi farkasok pontosan tudjuk, hogy kell nektek adni egy hihetőbb sztorit, minthogy a fővárosotokban hatalmas vadállatok marcangolnak szét valakit - folytatja állhatatosan, továbbra is lekezelően. Meg akarok fordulni és az arcába nézni, noha én nem látnám őt, azonban ahogy tol előre, előre borulok. A farkas elkap, morranva fújtat a nyakamba, miközben mellkasához szorít. Kicsinek, törékenynek és védtelennek érzem magam erős karjaiban, amitől a hideg kiráz, ha arra gondolok, a korcsokkal szemben ugyanezt érezhetik mások. Bathur talpra állít és megköszörüli a torkát, miközben tovább menetelünk előre, nekem viszont nem megy ki a fejemből mindaz, amit mondott, aggodalommal tölt el, hogy egy ennyire informális, lenyomozható világban, mint a miénk, olyasmik történhetnek meg, melyekről a farkas beszámolt, s a titkos szervezetek még nem irtották ki a korcsokat. - Az embereknek mindig is szükségük volt csúsztatásra és hazugságokra - szólal meg újra kisvártatva, kissé talán szelídebben. - Kitörne a pánik, ha megtudnák, mi történik valójában. A rendfelügyelőitek már most félnek kimenni egy-egy helyszínre, mert nem tudják, ott lelik-e még a fenevadakat.

- Hogy szaporodhattak így el? Nem is voltatok itt!

- Vándorolnak és persze szaporodnak. Hontalan fajzatok, de a természet munkál bennük. - Mindig csodáltam, mennyire egyszerűen, szépen és mélységes gyűlölettel képesek beszélni a korcsokról, holott azok a szerencsétlenek az ő bűneik végterméke. Hah... már én is tárgyiasítom őket, ráadásul bűnnek nevezem a korcsokat? Pedig nem kellene így gondolnom két farkas szerelmének gyümölcsére.

- Álljunk csak meg egy pillanatra! - csattanok fel, s most okosabban késztetem megtorpanásra a férfit, kezeimmel kitámasztom magam a két falon. - Nem úgy volt, hogy képtelenek a szaporodásra?!

- Amit mondtam, nem úgy értettem - felel morogva. Azt hiszem, sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom, holott egyáltalán nem ez volt a célom. - Természetesen próbálkoznak, talán lesz is belőlük valami még elkorcsosultabb, de tudomásunk szerint nem képesek ivaros úton szaporodásra, pusztán ahogy vándorolnak, duzzadnak a falkáik.

- Tehát nem is egy falkáról beszélhetünk - állapítom meg zsémbesen.

- Három van - felel. - Indulj tovább, hosszú még a dolgunk listája és már várnak ránk! - kér határozottan.

- Én is vártam rád órákat, Oyrah-ra éveket - vetem a szemére hűvösen. Nem tol előre, csak morranva fújtat ismét, de úgy fest, enged nekem.

- Ő is visszajött, nem lehetett eltántorítani ettől - tájékoztat, mire összeszűkül diónyira a gyomrom, szinte azonnal émelyegni kezdek. - Majd beszélhetsz vele - biztosít róla. Az idegességem ettől csak nő, azt hiszem. - Három falka vadászik egy nagy félre. Szerinted könnyű volt érted eljönni? - kéri rajtam számon, amivel kizökkent abból a feszélyezettségből, amit az előbbi információ keltett bennem és szinte felháborodottá tesz.

- Nem érdekelnek a kifogások, Bathur, semmin sem változtatott volna, ha az otthonomba jössz.

- Csaljam őket oda? - morogja.

- Azzal, hogy hollót küldtetek értem, már belekevertetek - közlöm vele mérgesen.

- De nem találtak a nyomodra, emberek közt voltál és fényes nappal. Biztonságban ültél néhány órát ahelyett, hogy az otthonodban retteghettél volna. - érvel határozottan. Ó, szóval megtalálhattak volna a korcsok anélkül is, hogy hollót küldenek értem! Hát ez igazán nagyszerű... - Jól emlékszem, hogy reszkettél és sírtál, mikor először láttál minket valódi alakunkban - kezdi, s hangja lejtése megint változik, bársonyosabb lesz, s ha lenne itt hely, most körbejárna körülöttem, mint egy prédáját csapdába ejtett vadállat. Szinte látom magam előtt. - A korcsok szörnyűbbek, nem gyógyulnak fel a sebeikből rendesen, nem egy közülük nyomorék vagy a nyálát csorgató esztelen fenevad tele pusztítási vággyal.

- Talán te nem voltál ott évekkel ezelőtt - válaszolok elsötétülő hangon -, de egyszer részese voltam egy összetűzéseteknek. A vezéretek azt merte mondani nekem, az élet áldozatok meghozatalával jár és megmart. Nem tudom, hogy a halálom kívánta, vagy csak a vérszagra gyűlő szörnyetegekre pályázott, a nyoma azonban a mai napig a testemen van. És akkor láttam korcsokat, harcot, cafatokra szakadó farkasokat és farkasfajzatokat. Tudod, Bathur - mondom a vállam felett hátranézve rá -, sokat, éjszakákat gondolkodtam azon, miért hagytatok életben, mikor elmentetek. Rengeteg olyan tudás van a fejemben, melyről ha beszéltem volna... - Függőben hagyom a mondatot, a férfi pedig elfordítja a fejét, a sziluettjét szerencsére látom.

- Oyrah-t okold.


Több szó nem esik köztünk, néhány másodpercnyi hallgatás után finoman előre lök engem, jelezve, hogy folytatnunk kell az utat előre, azzal a föld alatt eltávolodunk a főváros nyüzsgő szívétől. Egyszerre érzek döbbenetet és fájdalmat. Összezavar, hogy a nő, akiről évekig hittem, eldobott mindent, amit érzett, egy cseppnyi lehetőséget hagyott mindkettőnknek a viszontlátásra. Az életem pont ennyi: egy csepp lehetőség. Románia nincs olyan messze, találkozhattunk volna. Nem tudom, mikor és miért, de talán ő is reménykedett benne, hogy látjuk még egymást. Ám én megöregedtem, már nem hasonlítok arra, amilyen voltam és nőre sincs szükségem, maradék életemet a kis viskómban leéldegélem, s az idő majd elenyészi az emlékeket velem kapcsolatban. Sokkal tovább élnek ők, mint én, elfelejtenek majd...


Fáradtan rogyok le a nekem felkínált ülőalkalmatosságra a falka otthonában, mivel hosszú volt ez az út, kimerültem. Kapok egy pohár vizet is, a farkasok pedig körém gyűlnek, ám nem mindenki, néhányan kint maradnak, de aki bejön a házba, az a földön foglal helyet. Susmorognak, egymást lökdösik néhányan, furakodnak, helyezkednek, szinte hullámzik előttem a padló a játékosan viaskodó fiatal férfiaktól. Hagynak kifújni magam, azalatt körbepillantok és megállapítom, hogy szinte semmit sem változott a ház, valaki gondozhatta, míg ők távol voltak, végül felbukkan a vezér, s azonnal csend lesz. Mögötte belép a nő, akit imádtam és azonnal magával ragadja minden figyelmemet. Kívülről nézve ugyanolyan, mint volt, az évek alig fogtak rajta. Ruganyos lépteivel követi apját, most is sarkait megemelve tipeg, ahogy szokott, pillantásom viszont gondosan kerüli, ezért nem kínzom, a vezérre szegezem a tekintetem.

- Köszönöm, hogy eljöttél. - Némi tiszteletet hallok ki a szavaiból, mely kissé meglep, fiatal koromban ellenségesnek, lenézőnek éreztem a hangját, ha hozzám beszélt. - Bathur talán elmondta, miért tértünk vissza Budapestre.

- Annyit tudok, hogy elszaporodtak a korcsok - felelek kimérten.

- Igen, ez a fő ok. Három falkát figyeltünk meg - kezd beavatni. - Többnyire szervezetlenek, maroknyi csapatokban garázdálkodnak, azonban itt túlságosan megrongálták már a természetet, túl sok a halott ember és a rendfelügyelőitek félnek, számukra túl erős és gyors ellenfelek.

- Én mit tehetek értetek? - kérdezek rá némi flegma éllel. - Öreg vagyok, láthatod, a harcaitokba sosem avatkozhattam és avatkoztam bele.

- Fiatalként is esélytelen voltál - felel könnyedén. - A kutatásaid folytatására lenne szükségünk - tárja elém időhúzás nélkül. - Elfogtunk egy korcsot, most őt kellene vizsgálnod. Összehasonlíthatnád velünk, kereshetnél valamit, ami kipusztítja őket anélkül, hogy minket veszélyeztetne.

- Miután elmentetek, a sebészet tönkrement, felvásárolták, a kutatásaim eredményeit megsemmisítettem, a laborom eladtam, a szüleimet eltemettem. Nem maradt semmim - jelentem ki.

- Minden feltételt biztosítunk, hogy folytathasd a kutatásaid - közli velem, amivel csak dühössé tesz.

- Mint mondtam, nem maradt fenn semmilyen anyag arról, amit hajdanán kutattam, az egészet elölről kellene kezdeni, évekbe tellene addig eljutni, ameddig eljutottam és már nem vagyok a régi sem.

- Tartozol nekünk ennyivel...

- Még én tartozom?! - szakad ki belőlem és fel is ugrom. Az egész falka egy emberként mozzan, az izmaik megfeszülnek, készek a támadásra, szemeik vészesen villannak, de a vezér nyugalomra inti őket. - Mindent elveszítettem a türelmetlenségetek és a gőgötök miatt! Mindent! Mivel tartozom én még nektek és miért?! - kiabálok dühösen, de a hatalmas férfi arcán egy indulat sem rebben, nyugodtan állja a pillantásom is.

- Mikor tudomást szereztünk terveidről és lehetőségeidről még zsenge férfi korodban, a szárnyaink alá vettünk, mindenben a háttérből segítettünk. Nélkülünk több ízben elbuktál volna, ezt is bizonyítja, hogy amint elhagytunk, csődbe ment az életed. - Elönt a méreg ennek hallatán.

- Oldjátok meg nélkülem! - vetem oda, azzal sarkon fordulok, hogy az ajtó felé robogjak, csakhogy ott ül a farkasfalka és mind reményvesztve bámul rám. Fiatal férfiak, néhány megtermettebb nő, a vezér háta mögött Oyrah... Csodálatos teremtmények mind, hálát és büszkeséget kellene éreznem, amiért megismerhettem őket egy kicsit, azonban dühös vagyok, mert meghazudtolják a képességeimet és csorbítják létezésem fontosságát. - Most úgy bámultok rám, mint az életetek megmentőjére... de aztán mi lesz, segítek vagy megunjátok a várakozást és megint itt hagytok? Mi lesz akkor, Baldaz? - kérdezem meg a vezért, most kimondva a nevét és belenézve a szemébe. - Mi van, ha kipurcanok a kutatás alatt? Ha nem jutok semmire? Mind megdöglötök?

- Azt azért nem, az emberiség előbb hal ki, nekünk csak az erőnk fogyatkozik majd el, s válunk újra állattá vagy emberré, kiben mi a több.

- Tehát mentsem meg szerencsétlen fajtámat?

- Önhittséged még mindig nem ismer határokat - tér ki a válasz elől. - Ijfúként is túl sokat képzeltél magadról.

- Ifjúként hagytam, hogy befolyásoljátok az életemet, bíztam bennetek, a családom voltatok, miközben számotokra mindig is csak egy eszköz voltam. Eszköz a túlélésre és a szaporodásra.

- Nem, nem igaz! - rivall rám most Oyrah. - Te is tudod, hogy ez nem igaz - teszi hozzá visszafogottabban. Rám néz, ám kirohanását megbánhatja, az arckifejezéséből azonnal kiveszik a felindultság.

- Azt mondtátok, a farkasok egy életre választanak párt. A tiéd hol van? És az övék? - kérdezem őt végigmutatva a férfiakon.

- Ez bonyolult... - Már nem olyan magabiztos, fejét is leszegi, tartása megereszkedik.

- Semmi bonyolult nincs benne - jelentem ki. - Az a helyzet, hogy harcoltok a természet ellen. Ti csak egymást vagytok képesek igazán szeretni, de ha ennek utat engedtek, belterjesség miatt kipusztul a falka. Ez ellen nincs mit tenni - mondom meg nyíltan, mely mélységes gyűlöletet ébreszt hallgatóságomban. - Amíg vizsgáltalak benneteket, arra jutottam, hiába frissítitek embervérrel a sajátotokat, a farkasvér ettől nem hígul, így összeférhetetlen marad saját magával és korcs farkasok születnek. Talán megoldás volna a falkán kívüli farkasokkal való keveredés, de ahhoz túl büszkék vagytok, hogy asszonyt cseréljetek.

- Nem válik be - hangzik el a földről. Döbbenet támad, szinte megfogható a levegőben, ahogy a hirtelen felkavarodó indulatok is, de mielőtt nekiesnének az ifjú farkasnak, folytatom, mert nem akarom, hogy a falka tagjai széttépjék a szerencsétlent. Ő is csak egy bűnös a bűnösök közt, noha nem volt elég ereje, hogy vétlen maradjon.

- Akkor a fajtátokra kimondták a végítéletet az istenek - közlöm. - Ha százévek óta nem találtok gyógyírt erre a kórra, akkor a hőn szeretett isteneitek a pusztulásotokat kívánják. Ki vagyok én, hogy isteni hatalommal menjek szembe? Megfáradt öreg vagyok, akit elárultatok és mégis tőlem kértek segítséget. Oda a büszkeségetek és hamarost a méltóságotok is.

- Békélj meg! - kér Oyrah, mielőtt távoznék.

- Miattad vagy a saját életem miatt? Az emberiségért vagy a farkasokért?

- Mindenért! - vágja rá kétségbeesetten.

- Nem vagyok farkas, de én sem felejtek, a haragom nem csillapszik, a bosszúvágyam nem múlik.

- A szíved farkas! - győzköd. Nem egyszer éreztem, hogy jó volna állattá válni és harapni, marcangolni, de most örülök neki, hogy nem vagyok ilyenre képes, mert őt nem akarom bántani. Leszegem a fejem és az ajtó felé csoszogok.

- Nincs hatalmunk feletted, hiába vagyunk erősek - veszi át a szót Bathur. - Nincs jogunk beleszólni az életedbe, ezért jogosan haragszol ránk, amiért mégis tereltünk, majd cserben hagytunk és tönkretettünk. Nem tartozol nekünk semmivel, mert mindened, amid volt, ránk áldoztad. De mi tartozunk neked és ezt a tartozást le kell rónunk, akárhogy és akármikor is ér minket a vég. - Ezt nem teljesen értem, így visszafordulok és a férfire pillantok. Tartása, arckifejezése egyaránt határozottságot sugároz, a kiállásában és a pillantásában ott az erő. Az erő, amit annyira irigyeltem...

- Mit akarsz ezzel?

- Engedd, hogy lerójuk a tartozásunk - kéri. - Jóvá tesszük, amit veled tettünk.

- Hogyan?

- Mondd meg te, mi kárpótolna - üti vissza könnyedén és okosan a magas labdát.

- Az idő csak egyfelé halad, Bathur, előre. Én nem leszek már újra fiatal, nem kapom vissza a semmiből a kutatásaimat, a hírnevemet, a sebészetet, főleg nem a családomat.

- Oyrah-ra és a három kölyökre célzol ezzel?

- Rájuk - ismerem el. Szerettem a szüleimet, de a szerelemmel és a gyerekeim okozta örömmel nem vetekedhet semmi.

- És ha fiatal lehetnél, boldog lennél? - Csalfaságot érzek ebben, így teszek egy újabb lépést az ajtó felé.

- Volt egy másik kutatónk - ismeri el a vezér, hogy ezzel bírjon maradásra. - Miután elhagytuk az országot, kint újrakezdtük, amit veled csináltunk. Ő rájött néhány olyanra, amire te nem. Ha a kettőtök anyagát egyesítjük, talán végre meglesz a megoldás. - Reményt látok a szemében, őszinte reményt és bizakodást, ami eltántorít egy kicsit abbéli szándékomtól, hogy itt hagyom őket, hiszen nem vagyok egy szívtelen gazember.

- Miféle megoldást kerestek tulajdonképpen? A korcsok ellen nem tehettek semmit, megölhetitek őket, mikor megszületnek, megakadályozhatjátok, hogy a szerelmeseitek együtt háljanak, pusztíthattok ítéletideig, de úgy fest, a természet rendje, hogy minden nemzedékben több legyen az embervér, mígnem a farkasok ily módon kipusztulnak.

- Ezt kell megakadályoznunk - jelenti ki válasz gyanánt Baldaz. Rendíthetetlenül hiszi, hogy van gyógyír, engem pedig érdekel, mire jutott a másik kutató.

- Nem ígérek semmit, vetek néhány pillantást a kutatási anyagra, elgondolkodom, hogy a kettőnk kutatásai és a korcs eredményezhet-e bármit, de ha semmire sem jutok, nem hibáztathattok, a természet ellen az ember sem lázadhat sokáig - válaszolok.