Lakótársak - 17. rész

  A Déli pályaudvarról induló vonattal érkeztek meg a Veszprémi kistérségben fekvő Hajmáskérre. Iza, Ádám édesanyja már a kapuból integetett a cipelt bőröndök által lassított fiataloknak.
- Igen, ő lenne az anyám – tudatta Ádám a lánnyal.
Szilvia derűsen mosolygott az enyhén szólva molett, ugyanakkor alacsony nő láttán, de amikor a férfi szintén jól megtermett édesapját is megpillantotta, elcsodálkozott azon, hogy a fiú nem örökölte a nem túl szerencsés tulajdonságot őseitől.
- Csodálkozol ugye? – olvasta ki Ádám a lány szemeiből a gondolatokat. – Szerencsére én nem vagyok hajlamos a hízásra.
- Na, azért csak vigyázz azzal a sok zsíros kenyérrel – jött a figyelmeztető reakció Szilviától.
A fiú bemutatta a feleket egymásnak, a nőt természetesen Nóraként. A lánynak már első látásra szimpatikus volt a középkorú pár, s akaratlanul is eszébe juttatta a saját szüleit, akik merőben különböztek tőlük. Az összehasonlítás megnyugtatta, ugyanis megbizonyosodott arról, hogy nem vele vagy a húgával volt a probléma. Mintha a saját lányuk lett volna, őt is két nagy puszival üdvözölték, akárcsak a fiúkat.
- Na, fiam? – súgta oda Ádámnak az édesanyja, miközben befelé sétáltak és Szilvia kicsit előrehaladt a fiú apjával. – Eljegyezted már?
- Nem anya, még nem. – felelte halkan Ádám. – Nem akartam elkapkodni.
- Elkapkodni? Hiszen már azóta tervezgeted, amióta megismerted. Igyekezzél nekem, mert a végén még lemaradok a nagymamaságról.
- Jól van már anya!... halkabban!
- Rendben van drágám, rendben van. – reagált Iza, majd rárivallt az előtte kecmergő férjére: - Jenő, most te húzod azt a bőröndöt, vagy az húz téged?! Iparkodjál, a gyerekek biztos éhesek már.

   Lepakoltak Ádám gyerekkori szobájában, de pihenésre nem nagyon volt idejük, ugyanis az ebéd már készen várta őket. A néhány héttel korábbi disznóvágás eredményeként elkészült véres hurka és kolbász igazi újdonság volt Szilvia számára, hiszen azelőtt maximum a bolti változatot kóstolta. Előkerült a pálinkásüveg is, melynek tartalmát szintén saját maguk állították elő, és azzal kisérve fogyasztották el jóízűen az ételt. A lánynak egy pohárka is elég volt a párlatból, hogy megjöjjön a hangulata, sőt hatására a szerepét is tökéletesen játszotta. 
- Na, de mondd apa! – szólt Ádám, amikor már látta, hogy az ital megtette a hatását. - Nem azt ígérted, hogy megpróbáltok lefogyni?
- Hát próbálkozunk drága fiam… , de tudod hogy van ez – vágta rá a férfi teli szájjal,  egy darabka zsíros kolbásznak még utat biztosítva azért.
Iza a kellemetlen téma hallatán jobbnak látta elterelni a szót, és tósztot mondott a párra. Hivatalosan is köszöntötte a lányt a családban, és hálát adott, amiért a fiukat ilyen szerencse érte.
- Úgy örülök nektek drága fiam! – fordult oda Ádámhoz, majd belecsípett egyet az arcába, mintha csak egy kisbaba lenne.
- Anya, kérlek! – húzta fel magát a fiú, jól láthatóan zavarba jött. – Látod? Pont az ilyen dolgokért költöztem el.
Szilvia jót derült a jeleneten, sőt a szája már fülig ért, amikor látta, hogy Ádám sem vette komolyan a dolgot.

   A lány előtt még a szalonnasütés fogalma is ismeretlennek bizonyult, pedig éjszakára pont az volt a tervezett program. A még benne lévő feszültséget a zene tovább oldotta, Cipő hangja szólt ugyanis a lejátszóban, amint a „16 tonna” –t énekelte a tőle megszokott zsenialitással… persze csak felvételről. Vissza is sírták a szülők néhányszor a nap folyamán kedvenc énekesüket, aki eszükbe juttatott valaki mást is:
- Na, de ilyen az élet ugye?  - kezdett bele Jenő. – Megszületünk, és meghalunk. Ahogy a lakótársad is elveszítette a húgát. Szilviának hívják ugye?
Ádám próbált szólni, hogy ejtsék a témát, nehogy Szilviát kényelmetlenül érintse a dolog, de az anyja megelőzte őt:
- Szegény lány! Nem lehet könnyű neki – mondta a nő, majd a fiatal lány felé fordult. – Te is ismered őt ugye Nórikám?
- Hát…
- Hát persze, hiszen együtt laktok. – válaszolta meg a saját kérdését az asszony. – A fiam csupa jót mesélt arról a teremtésről. Azt mondta, hogy ő a legőszintébb, legrendesebb ember, akit ismer… és ha ő azt mondja, akkor biztos úgy is van! Persze, gondolom úgy értette, hogy te utánad drágám.
Szilviának nagyon jól estek a pityókás nő őszinte szavai, örült, hogy Ádám ilyen véleménnyel van róla. Még Anita felemlegetése sem keserítette el, csupán azt fájlalta, hogy Ádám még mindig nem mondta el az igazat. A férfi érezte, hogy közeleg a pillanat, amikor végre előállhat a dologgal. Az önfeledten mulató, a zenére kimondottan gyors ütemben lépegető szülei látványa végre megoldotta a nyelvét:
- Anya, Apa! Figyelnétek egy pillanatra? – hívta fel magára a figyelmüket. – Szeretnék valamit mondani.
Megállították a zenét, és dermedten figyelték a szavaival küszködő Ádámot.
- Az a helyzet, hogy nem mondtam igazat. – kezdett bele nagy nehezen, majd magához intette Szilviát. – Ő nem Nóra, hanem Szilvia. Nórával rég szakítottunk, de nem mertem elmondani nektek, mert annyira büszkék voltatok rám… én csak nem akartam csalódást okozni nektek.
A szülők elkerekedett szemekkel bámulták a fiukat, az asszony még pislogni is elfelejtett.
- Szilvivel komolyan gondolom - folytatta Ádám a magyarázkodást. – Szeretem őt. Soha sem voltam még semmiben ennyire biztos.
A lány megszorította Ádám kezét, legszívesebben ott helyben a nyakába borult volna, de nem tehette, mert a szülők reakcióját még mindig homály fedte. Lassan minden tekintet Izára vándorolt, beleértve Jenőét is, ami egyértelműsítette, hogy kinek a véleménye az igazán mérvadó a házban, ki hordja az igazi nadrágot. Iza arcán egy szimpla rezdülés sem mutatkozott. A feszültség egyre jobban érezhető volt, amikor az asszony végre kinyitotta a száját:
- Adod már azt a butykost Jenő vagy mi lesz? – vonta kérdőre a férjét mindenkit meglepve. – Mulassunk, hisz azért jöttünk ma itt össze!

   Bár egyértelmű képet nem kaptak az asszony véleményéről, de legalább a várt patália elmaradt. A szülők visszarakták a zenét, és folytatták a táncot, mintha mi sem történt volna, a fiatalok pedig egy kis levegőhöz jutottak, miután magukra maradtak a tűz mellett.
- Bocsáss meg, hogy eddig húztam – kért elnézést a srác.
- Semmi baj, örülök, hogy végül megtetted – felelt a lány, majd közelebb tette a székként használt fatuskót Ádámhoz. – És amit mondtál… ha azt komolyan gondoltad…
- A legkomolyabban! – vágta rá a fiú, majd mélyen a lány szemeibe nézett. – Szeretlek!
Szilvia elpityeredett, ami nem csak Ádám kijelentésének, hanem a benne kavargó összes érzelem hatása volt.
- Én is téged – vallotta be csendesen a lány. – Ami azt illeti, már az első találkozásunkkor éreztem valamit, de most már biztos vagyok benne, hogy…
Ádám nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, a könnyáztatta tincseket elsimította az arcából és megcsókolta a nőt. Szilvia beleült a fiú ölébe és finom érintések közepette érzékien viszonozta annak cselekedetét. Nem bírtak betelni egymással, csak percekkel később szakították meg a tevékenységet, amikor is Jenő lépett oda hozzájuk. Nehezen tudott elszabadulni a felettébb aktív asszonytól, de fáradságra hivatkozva végül sikerült neki.
- Figyeljetek rám gyerekek! – szólt hozzájuk.
- Apa, ne hívj így! Már mondtam, hogy…
- Jó, jó, már nem vagy gyerek. Értem. A lényeg, hogy anyád lassan megbékélni látszik, szóval nincs nagy baj. Persze, azért egy magyarázattal még tartoztok nekünk.
- Ne haragudj apa, kerestem a megfelelő időzítést, hogy elmondjam.
- És úgy gondoltad, hogy az a legmegfelelőbb, amikor anyád már nincs eszénél – jegyezte meg viccesen a férfi. – Valahol érthető.
A fiatal pár megkönnyebbült a hírek hallatán, Jenő a lányhoz fordult:
- Ami pedig téged illett Szilvikém, tekintsd magad a család részének. Itt mindig lesz számodra egy hely.
Miután befejezte mondandóját, a férfi visszament Izához, akiben még mindig mozgott a ritmus, annak ellenére, hogy egyedül volt.

   Másnap, tiszta fejjel szépen átbeszélték a dolgokat, melynek végén Iza is biztosította támogatásáról a párt.
- Vigyázz a bolond fiamra, drága lányom! – fogalmazta meg sajátosan Szilvia felé kívánságát az asszony, majd a fiára nézett:
- Ádámkám! Te pedig gondolkozz el a hazaköltözésen… természetesen Szilvikével együtt. Bizonyítottad már, hogy meg tudsz állni a lábadon egyedül is, de itthon van a helyed. Ne mondd nekem, hogy egyáltalán nincs honvágyad! Mi köt titeket abba a nyüzsgő városba? Itt van elég hely még a gyerekeiteknek is. Gondoljátok át, kérlek!
- Rendben anya, át fogjuk – felelt Ádám, majd egy puszit adott édesanyja arcára. – És köszönöm.

   Annyi kedvességet és törődést talán egész életében nem nyújtottak még Szilviának, amennyit ezen a napon kapott. Nagyon jól érezte magát, és valami olyasmi vette újra körül, amit már elveszettnek hitt az életéből. Egy család, amit ajándéknak vélt, ahol teljes értékű tagként tekintettek rá. Szíve szerint örökre ott maradt volna, de hívta őket vissza a munka, a rohanó fővárosi élet. Ádámhoz hasonlóan ő is könnyes búcsút vett, s már a visszafelé tartó vonaton a honvágy gyötörte. Amikor hazaértek a lakásba, nem érezték valódi otthonuknak a helyet. Nem sűrűn gondolkodtak el ezen a dolgon korábban, mivel lekötötték őket a mindennapok, de most igazán érezték a különbséget. Kicsit kifújták magukat, majd Szilvia szó nélkül nekiállt vacsorát készíteni, hogy barátja kedvére tegyen. Ádám a szófán ülve nézte az odaadó lányt, és közben az elmúlt napok eseményein merengett, fejében az édesanyja szavai is újra előjöttek. Komoly elhatározásra jutott, hirtelen felpattant és berohant a szobájába. Az ágy alól körülményesen előhalászta a jegygyűrűt, majd óvatosan visszatette a dobozába, és azzal a kezében ment vissza a nappaliba. Ránézett Szilviára, és biztos volt benne, hogy helyes a döntés, amit meghozott. Elindult a lány felé, hogy megkérje a kezét, de ekkor megszólalt a csengő. A fiú bosszúsan zsebre tette a dobozt, hogy ajtót nyisson, de amint megpillantotta az ott várakozó személy arcát, leesett az álla.
- Szia Ádám! – köszöntötte Nóra.
Ádám egy pillanatig elveszítette a beszédkészségét, de belül már megfogalmazódott benne, hogy miként fogja menten melegebb éghajlatra küldeni a nem várt látogatót. Szilvia is észrevette az ajtóban álldogáló nőszemélyt, aki lassan végigsimította a szemmel láthatóan megnőtt pocakját.
- Igen Ádám! – törte meg a csendet Nóra reményteli hangon. – Terhes vagyok. A közös gyermekünket várom.
Ádám sokkot kapott, leblokkolt. Ez a hír, ez… és az időzítés. Olyan valószínűtlen, és mégis megtörtént… ráadásul velem. Hogyan? Miért? Könyörgöm, ne! Ne! Ilyen nincs!
A padlón darabokra törő tányérok zaja térítette magához a férfit, melyek Szilvia kezéből hullottak ki, aki szintén fültanúja volt a nő közlésének.