Lakótársak - 16. rész

   Szilviát sokkolta a hír, a korházba menet csak arra tudott gondolni, hogy valami félreértés történhetett, mert az ő húgával biztosan nem eshet meg ilyen szörnyűség. Reménykedett a lehetetlenben, annak ellenére, hogy az orvos egyértelműen közölte vele a tényeket. Egészen addig nem tudta elhinni, amíg saját szemeivel meg nem pillantotta Anita élettelen testét. Csak néhány másodpercig volt képes nézni, de aztán elfordult, és Ádám nyakába borult. Azt veszítette el, aki a „családot” jelentette a számára, akivel együtt a rémes szülők ellenére is mindig valahogy átlendültek a megpróbáltatásokon. A tény, hogy Anita nincs többé Szilviában eddig sohasem tapasztalt végtelen fájdalmat generált.
Ádámot aggasztotta a lány helyzete, félt, hogy többé már nem fogja látni azt az életvidám, jószívű teremtést, akit megismert. Épp kialakulni látszott közöttük a kapcsolat, de a szörnyű tragédia alaposan megkavarta a dolgokat. Tudta, hogy fel kell nőnie a feladathoz, ennek megfelelően próbált támaszt nyújtani a lánynak, és a lehető legjobban felkészíteni a közelgő temetésre.

- Most tényleg nem a legalkalmasabb anya.
- Jajj Ádámkám, hát azt ígérted, hogy gyakrabban hívsz. Most meg már le is akarsz rázni?
- Anya, kérlek! Ahogy ígértem, hamarosan meglátogatunk titeket. Azt a pár hónapot már csak kibírjátok valahogy.
- Na, jól van fiam! Alig várom már, hogy megismerjem a Nórikát. Aztán, hogy álltok?
- Jól állunk. Minden a legnagyobb rendben.
- Remélem is! Már alig várjuk apáddal, hogy végre nagyszülők legyünk. Örülünk fiam, hogy végre megkomolyodtál! Büszkék vagyunk rád!
- Anya, most már tényleg le kell tennem. Szilvinek szüksége van rám.
- Jajj az a szegény lány! Biztos nehéz lehet neki. Segíts neki fiam, amiben tudsz, ha már egyszer ilyen jó barátok vagytok. Na vigyázz magadra! Csókollak.

   A haláleset után egy héttel rendezték a temetést. Szilvia lelkiállapotában nem sok változás állt be ez idő alatt, úgy élt benne a borzalmas kép, mintha az egész csak tegnap történt volna. Ádám természetesen elkísérte őt Csepelre, a családi házhoz közeli sírkertbe. Szilvia a férfira támaszkodott, s úgy haladtak lassú léptekkel a sírok között. Mivel korán érkeztek még nem volt nagy tömeg.
- Szia apa! Szia anya! –köszöntötte az elgyengült lány a szüleit, akik letörten a kiásott lyukat figyelték. – Szeretném nektek bemutatni…
- Azt hiszed érdekel, hogy milyen alakokat hozol ide? – vágott az éppen Ádámot bemutatni igyekvő lány szavába az édesapja. - Te szégyentelen!
- Apa kérlek…
- Tőlem te ne kérj semmit! Nézd meg mit tettél! – mutatott a férfi a gödörre. – Ide juttattad a húgodat!
Szilvia nem tudott védekezni, mert a zsigereiig ható szavak okozta sírás még a beszédben is meggátolta. Az apa mit sem törődve a lánya érzéseivel folytatta:
- Hogy volt képed ide jönni?!
- Na de uram! – lépett közbe Ádám, mert már nem bírta türtőztetni tovább magát. – Ezt azért nem így…
- Te csak fogd be a szádat parasztgyerek! – förmedt rá az ötvenes férfi. – Ne uramozzál te nekem!
Ekkor az édesanyja gyűlölködő tekintettel odalépett a magábaroskadt lányhoz:
- Az apádnak igaza van! Meggyalázod a testvéred emlékét azzal, hogy itt vagy! – jelentette ki a nő, majd látványosan köpött egyet maga elé.
Ádámot finoman arrébb tessékelve a férj is közelebb húzódott az asszony szavai hallatán, és folytatta párja mondanivalóját:
- Nem csoda, hogy nem lettél megnevelve, hiszen elszöktél. Tessék, ide vezetett! Anita halálához! A te hibád!
- Ha már magadhoz csábítottad, miért nem vigyáztál rá? – szegezte lányának a kérdést az anyja, amint a férje befejezte a mondatot.
- És ti? – vett erőt magán végül Szilvia. – Ütni-verni azt tudtátok! Az rendben van?! Csodálkoztok, hogy én leléptem? Utállak titeket! Rohadjatok meg mindketten!
A lány édesapja lendületesen megemelte a kezét, arca eltorzult. Szilvia behunyt szemekkel várta, hogy a tenyér az arcán csapódjon, de egy másik kéz közbeavatkozott. Amikor a lány kinyitotta látószerveit, ijedten konstatálta a két egymásnak feszülő férfit. Ádám a másik fél csuklóját szorította, hogy az ne tudjon semmilyen sérülést okozni.
- Vedd le rólam a kezed! – üvöltötte az apa magából kikelve. – Te mocskos rohadék!
Szilvia hirtelen megragadta Ádám kezét, és elhúzta onnan, mielőtt tettlegességig fajult volna a helyzet.
- Takarodj innen! – ordította az apa.
- Nem vagy többé a lányom! – egészítette ki az anya.
A lány végül jobbnak látta távozni, így még Anitától sem sikerült tisztességesen elbúcsúznia.

  Szilvia összeroppant, lassan múlott a gyász a szívéből, s vele egyenes arányban a kapcsolatuk kibontakozása is megtorpant. Úgy érezte, hogy az egész családját elveszítette azzal, hogy a húga eltávozott. Üresnek érezte magát. Szerencséjére nem volt teljesen egyedül, mert Ádám ott volt vele, és mindenben segítőkésznek bizonyult.

  Így Repültek a hetek, teltek a hónapok, a beköszöntő nyár melege észrevétlenül váltotta fel a mérsékelt tavaszi időjárást. A fiú többször is hangoztatta, hogy ő tud várni, de a lányt zavarta, hogy nem képes azt nyújtani neki, amit egy barátnőnek kellene. Az együttléttel is vártak, Ádám nem akarta erőltetni a dolgot, türelmesnek, megértőnek bizonyult. A szíve szakadt meg a nő szenvedése láttán. Az idő valamennyire feledtette a lány bánatát, de megszokni nem sikerült neki. Képtelen volt belekapaszkodni az egyetlen ilyenkor járható útba, nem tudta megengedni a fájdalomnak, hogy az a részévé váljon. Ádám próbált megoldást találni, egy nap elő is hozakodott egy ötlettel:
- Arra gondoltam, hogy kimozdulhatnánk innen – vágott bele a fiú. – Úgy értem, a városból. Jót tenne mindkettőnknek egy kis kikapcsolódás.
- Talán igazad van – helyeselt Szilvia. – Előbb-utóbb becsavarodok, ha ez így megy tovább. Mire gondoltál?
- Előbb mondanom kell valamit – mondta Ádám, fejét lesütve. – Tudod, anyáék még mindig úgy tudják, hogy Nórával járok.
- Hogy mi? – kapta fel a fejét a lány.
- Nem volt rá még esélyem, hogy elmondjam nekik. Úgy beleélték magukat. Talán személyesen jobb is lenne. És hát ami kettőnket illeti… ugye megakadtunk egy kicsit, így erről sem tudtam beszámolni még.
- Értem… hát nem tudom, hogy mit mondjak.
- Bízz bennem! Azt szeretném, hogy működjön ez a dolog kettőnk között. Arra gondoltam, hogy mivel egyébként is megígértem már nekik, leruccanhatnánk vidékre meglátogatni őket a következő hétvégén. Itt hagyhatnánk egy kicsit ezt a sok gondot, és kizökkenhetnénk a városi életből.
- Lehet, hogy pont erre lenne szükségem – értett egyet Szilvia, kis gondolkodás után.
- Hidd el, jót fog tenni! Neked, nekem, és nekünk is. Mert azt akarom, hogy legyen olyan hogy „mi”.
- Én is azt akarom – vágta rá a lány. – Tudom, hogy nem igazán sikerült rád koncentrálnom az utóbbi időben, de…
- Annak meg volt az oka – fejezte be a mondatot a fiú. - Már mondtam, hogy én itt leszek neked.
- Tudom – A lány megsimította a férfi kezét egy apró mosoly kíséretében. – De mi lesz ezzel a Nóra üggyel?
- Csak arra kérnélek, hogy játszd el a szerepét, amíg el nem mondom nekik az igazat. Rendben?
Szilviának elsőre bizarrnak tűnt a kérés, de jobban belegondolva nem látta különösebb akadályát a dolognak.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy – mondta Ádám. – Szóval, akkor? Irány vidék?
Szilvia szája egyre csak szélesedett, ez volt hosszú idő után az első alkalom, hogy mosolygott:
- Igen. Irány vidék!