Miközben odakint szállingózni kezdett a hó, az árvaházban izgatott nyüzsgölődés támadt. Az egyik emeleti teremben, az asztalon nagy, tobozokkal díszített koszorú állt, rajta négy vaskos, piros gyertya. Magasságuk különbözött, attól függően, az adventi időszakban milyen sorrendben gyújtották meg őket. Most egyesével lángra lobbant mind; négy lány, ünnepien felöltözve, kezükben egy-egy gyufával állta körül a koszorút, majd a nevelőnő intésére megtették a rájuk bízott feladatot. A gyereksereg csillogó szemmel, némán bámult az apró lángnyelvek felé.

   Csak Pisti feküdt az ágyában, pontosan ugyanabban a pózban, ahogy három nappal korábban elhelyezkedett.

   Naponta háromszor tálcán hozták neki az ételt, melyhez rendszerint csak éppenhogy hozzányúlt. Ahogy az italhoz is. Annyit evett és ivott, amennyi a létfenntartáshoz elegendőnek bizonyult. Mindennapjai nagy részét az alvás tette ki.

   A nevelőnő, akit – mint azt fél füllel hallotta – Klári néninek hívtak, igyekezett lelket önteni belé, mindhiába. Naponta többször leült az ágya szélére, és beszélt hozzá. Próbálta rábírni, legalább a háromszori étkezés alkalmából menjen az ebédlőbe, a többiek közé, hiszen mégsem feküdhet örökké egymagában. Pisti azonban mintha meg sem hallotta volna. Emlékeiben újra és újra felrémlett az a végzetes éjszaka… Újra és újra átélte azt a fájdalmat, amit akkor reggel, mozdulatlanul fekvő anyját látva érzett. Na és persze eszébe jutott az álom is; a kis ház a kerttel… az anyja a tornácon… és a víz a lába alatt… a víz, melyen száraz lábbal átkelt. Legalábbis mintha átkelt volna. Bár ez igencsak közel volt az ébredés pillanatához, érezte – tudta - , hogy sikerült átgázolnia a tavon.

   Merengéséből egy félénk, vékonyka hang verte fel. Pisti már jól ismerte ezt a hangot. Az elmúlt három nap alatt vagy tucatszor szólt hozzá. Többek között ő vette rá arra is, hogy egyen pár falatot. Csengő-bongó szavai jól estek a fiú fülének; lágyan cirógatták érzékeit, miközben szívét is ellágyították.

-          Nem nézed meg az adventi koszorút? – kérdezte a lány. A hang alapján Pisti azonnal rájött, ott áll az ágya mellett. Lénye szinte sugárzott az ártatlanságtól és a szeretettől.

   Pisti azonban erre sem mozdult ki ágyából. Még csak válaszra sem méltatta, pedig legbelül tudta, ez nincs így rendjén.

   A következő pillanatban érezte, amint lábánál az ágy kissé lesüpped a ránehezedő súlytól. A lány pedig tovább kérlelte, immár egészen közelről:

-          Nem feküdhetsz itt egész nap. Légy szíves, gyere fel a többiekhez!

   Pisti ekkor megmozdult, de csak a fejét fordította el, annyira, hogy végre szemügyre vegye a lányt. Első látásra megállapította, hogy csinos. Kerekded arca két oldalát két piros folt díszítette. Pisze orra és állának lágy vonásai lángra lobbantották Pisti szívét. Aranyló haja selyemként omlott vállaira, melyek egyenesen, nyugodtan és magabiztosan emelkedtek apró testének folytatásaként. Pistinek anyja halála óta most először szöktek könnyek a szemébe. Rögtön vissza is fordult a fal felé, még mielőtt a lány felfedezné gyengeségét.

   Ám a lány nem adta fel. Maradt Pisti ágya szélén, rendületlenül.

-          Akkor én sem megyek sehová – jelentette ki határozottan. Itt fogok ülni, ha kell, egészen karácsonyig.

   Pisti nem reagált, bár igencsak hevesen kezdett verni a szíve, ráadásul bűntudata támadt, hiába győzködte magát, hogy ő bizony semmire sem kényszeríti a lányt, azt tesz, amit akar. Tudta, sokáig nem maradhat így a helyzet. Lassan megfogant fejében a tenni akarás gondolata, de még várt. Egyelőre nem mozdult.

**************

   Ám nem maradhatott sokáig mozdulatlan, mert hamarosan egy idős nő, kissé gorombán felszólította, azonnal keljen fel, különben az ágyneművel együtt őt is bevágja a mosógépbe, aztán nézegethet.

   Pisti kénytelen volt szót fogadni. Első ízben kikecmergett az ágyból, és lehajtott fejjel állt ott, mint akinek a fekvésen kívül más érdeklődési területe nincs is.

   Az öregasszony vizslatva végigmérte, aztán a mellette álló lányra sandított, majd ismét vissza rá. Ekkor fitymálva így szólt:

-          És ha már itt tartunk, fiam, illő lenne néha tisztálkodnod. Meg ez a ruha is… Na, megbeszélem majd én a dolgot Klári nénivel.

   Pisti nem reagált, még csak meg sem rezzent. Szeme egy koszfolton időzött, mely már alaposan beleivódhatott a műanyag padlóburkolatba. Erős késztetést érzett ugyan, hogy a mellette álló csinos, kedves teremtésre vesse tekintetét, de nem tudta megtenni. Rendületlenül figyelte a foltot, és csak várta, hogy történjen valami. Leginkább abban reménykedett, hogy marad minden úgy, mint eddig.

   A lány azonban ekkor halkan hozzászólt:

-          Nem jössz reggelizni? Egész héten csak itt fekszel.

   Az idős nő közben összeszedte az ágyneműt, majd kis kocsiját maga előtt tolva, csoszogva elhagyta a szobát, anélkül, hogy az ott tartózkodókkal tovább foglalkozott volna.

   Pisti felemelte a fejét, és a lányra nézett. Így, második látásra, ha lehet, még szebbnek tűnt. Talán mert most a lány is ránézett. Igen, ekkor látta először azúrkék szemeit, melyek azonnal lelke legmélyéig hatoltak. Már nem akart visszafeküdni az ágyába.

   A lány szégyellősen elpirult, szép szemét lesütötte, karjai nyílegyenesen lógtak teste mellett.

   Pisti nem tudta még – honnan is tudhatta volna? - , mi a teendő hasonló helyzetben. Affelől azonban bizonyos volt – szívével megérezte - , hogy jelenleg egyes-egyedül erre a lányra támaszkodhat, hiszen nem ismer senki mást a házból, Klári néni pedig… Nos, ő felnőtt.

   Így álltak néhány percig, aztán a lány (ezúttal ő állt lehajtott fejjel) sarkon fordult, és válla fölött hátraszólt: - Gyere utánam!

   Azzal elindultak: elöl, mintegy vezércsillagként, a lány; utána, akár az eltévedt bárányka, melyet csak a pásztor képes visszaterelni az akolba, Pisti. Korábban érzett, leküzdhetetlen fájdalma még nem múlt el nyomtalanul, de némiképp átalakult. Megnyugodott. Hogy beletörődött volna a megváltoztathatatlanba, azt túlzás lenne kijelenteni (hiszen gyerek volt még), de szíve nem vert olyan hevesen, mint a kalapács. Amikor évekkel később visszaemlékezett ezekre a napokra, a lehulló hópelyhekhez hasonlította saját magát. Hisz egyik sem képes arra, hogy útját befolyásolja, mégis, a remény mindig ott lebeg: talán nem olvadnak el földet éréskor. A lányt pedig a szellőhöz hasonlította: ő volt ugyanis az, aki a kezében tartotta Pisti sorsát; vagyis rajta múlott, merre „fújja” a fiút – a gyárkéményre, vagy a többi hópehely közé, ahol egy darabig még megmaradhat, mielőtt végleg eltűnne.

   Akkor azonban még nem fogalmazódtak meg ilyen pontosan a gondolatai. Sőt, mondhatni, egyáltalán nem gondolt semmire. Legalábbis semmi érdemi dologra. Vonzotta a lány személye, csupán ebben volt biztos.

   Az étkező a szokásos gyereksereggel telt meg. Ki-ki a saját (vagy ajándékba kapott) reggelijét fogyasztotta, kisebb-nagyobb hangoskodás kíséretében. Pistit ez a zsivaj először kicsit megrémítette. Sok volt neki, hogy hirtelen ennyi gyerekkel kellett egy helyen tartózkodnia.

   Amikor megjelent az ajtóban, a helyiségben halk morajjá mérséklődött a hangos beszélgetés, majd teljesen el is halt. Akadt olyan, akinek keze, benne a szalámis szendviccsel, félúton a szája felé megállt, és úgy is maradt. Mások vagy letették megkezdett reggelijüket, vagy hozzá sem nyúltak. Akik eddig vidáman nevetgéltek, most megnyúlt arccal néztek a jövevény felé. Klári néni épp a konyhásnénivel beszélgetett, amikor síri csend támadt a háta mögött. Értetlenül körülnézett, és meglepett tekintete végül az ajtóban álló Pistin, és az őt kézenfogó lányon állapodott meg. A nevelőnő barátságosan elmosolyodott, majd a konyhásnő felé fordult, legyen kivel megosztani az örömét. Amaz ugyan, szigorú asszony lévén, igyekezett titkolni gyengéd érzéseit, ám a dolog láttán kénytelen-kelletlen megeresztett egy félmosolyt.

   A lány maga után húzta Pistit – nem mintha nagyon kellett volna ráncigálni -, egyenesen a kiszolgáló pultig, ahol jókislány módjára köszönt, és várta a reggelijét, amit aztán – Pistivel egyetemben – meg is kapott. Akkor leültek a legközelebbi, két egymással szemben lévő székre, és falatozni kezdtek. Klári néni elégedetten konstatálta, hogy végre-valahára Pisti is jóízűen eszik.

   Az asztalnál lassan újra elindult a beszélgetés- és nevetésáradat.

   Csak Pisti és kísérője ettek némán, komor csendbe burkolózva. Környékükről hamarosan szállingózni kezdtek a gyerekek; elhagyták az étkezőt, hogy végre kezdetét vehesse az igazi mókázás, mely aztán majd kitart egész nap, míg álomra nem hajtják fejüket.

   Azon a napon azonban történt valami, aminek hatására sok gyerek csak sokára, és nagy nehezen tudott elaludni – vagy egyáltalán nem.