ˇˇˇ

Épp a házunkhoz vezető fölúthoz értünk, mikor apám tövig nyomta a gázpedált és a már amúgy is elég gyorsnak számító, átlagvezetési sebessége (90 km/óra) helyett 130-cel hajtott el a bekötőút előtt. Szerencsére a főút üres volt, bár apám gond nélkül csinálta volna végig ezt a manővert, akár egy hatsávos felüljárón is. Nem értettem, hogy ez mire volt jó, de nagyon remélem, hogy semmi hülyeséget nem akar csinálni. Gondoltam, hogy nem fogom megúszni ezt a napot anélkül, hogy ne lenne valami meglepetés, amit nekem szán annak ellenére, hogy tudja, kiskorom óta utálom a meglepetéseket, szülinapi bulikat és az ajándékokat. Minden alkalommal szervez valami ilyesmit csak, hogy felbosszanthasson, és én mindig kiakadok ezen, amin ő szemmel láthatólag jól szórakozik.

-         Na, nem akarod megkérdezni, hogy ez mire volt jó?- kérdezte nagy, önelégült vigyorral ez arcán.

-         Nem- mondtam teljes nyugodtságot színlelve, mire az arcán a mosoly átalakult grimasszá, ami a megrökönyödésének a kifejezése volt. Igen, egy pont nekem. A legszívesebben felrobbantam volna, de türtőztettem magam. Ha azt hiszi már nem érdekelnek a titokban a hátam mögött szervezett dolgai, talán befejezi őket.

-         Tudod, tényleg jó, hogy nem mondtad vissza a csokrot. Ha mindenképp egy virágboltban kell kikötnie, akkor legalább ne olyanok kapják meg akik nem tudják értékelni. Teljesen igazad van- a kis elterelő beszédem hatott hogy meg sem tudott szólalni. Még egy pont nekem J!

. A látszólagos felfogásváltozásom annyira megdöbbentette, Annyit vitatkoztam már vele ezek miatt, hogy valószínűleg alig hisz a fülének. Sikereim annyira elvonták a figyelmemet, ,hogy csak akkor tudatosult bennem hol vagyunk, mikor már megálltunk. Apám, aki még mindig nem szólt semmit kiszállt. Követtem. Egy irodaház parkolójában találtunk helyet. Információm nem lévén még mindig nem tudtam mit kereshetünk itt ezért csak követtem. A látszat ellenére azonban nem az előttünk tornyosuló épület, hanem a mögötte álló raktár volt az úti célunk. Nem vagyok médium, nehogy azt higgyétek, csupán annyi is elég volt, hogy tudjak olvasni, mivel az építmény falának jobb felső sarkában a hely rendeltetésének a neve, azaz a RAKTÁR szó állt. Persze nem a nagy ajtón mentünk be, amin sejtésem szerint a kamionok közlekednek, hanem a mellette lévő, kisebb bejáratot céloztuk meg. Apám megállt, és hosszú idő után most megszólalt.

-         Innentől mostmár egyedül is boldogulsz. Ha végeztél, hívj és majd elugrom érted- nem tetszett ez nekem próbálta leplezni, de a kifejezéséből arra következtettem, hogy semmi jóra nem számíthatok.

Azel nyugodj meg. Annyira biztos nem lesz rossz, hanem szörnyű lesz. Azon vacilláltam, hogy ha most elfutok, mennyi esélyem van arra, hogy megúszom ezt az egészet bármi is van odabenn, de a józanész felülkerekedett. Próbáltam olyan nyugodtnak és nem törődőmnek tűnni amennyire csak tudtam miközben benyitottam az ajtón. Várakozásom ellenére szerencsére nem  egy bulin találtam magam amin olyan emberek akiket szinte nem is ismerek virágokkal a kezükben jönnek gratulálni, hanem egy sivár folyosó fogadott, olyan amilyeneket az ember a börtönökben tudna elképzelni. Ez nyugtatólag hatott rám. Nem volt nagy és csak egy ajtó volt, amin át valószínűleg meg tudhatom miért kellett ide jönnöm, mivel a másik átjárón az idegeneknek belépni TILOS tiltó tábla állt. Nem tétováztam tovább. Már épp nyitottam volna ki az ajtót mikor az elkezdett felém közeledni. Gyorsan hátraléptem még mielőtt a keményfa nekem vágódott volna. Az ajtó teljesen kitárult és egy szőkehajú ötveneséveiben járó pasas állt benne

-         Jó napot. Azazel Trenton vagyok- mondtam gyorsan meglepettségem ellenére. Több információval nem tudtam szolgálni, mert fogalmam sem volt kit, vagy mit keresek.

-         Igen azt gondoltam. Már vártalak- mondta az idegen, miszerint ő velem ellentétben tudta mi folyik itt. Annak ellenére azonban, hogy hozzám beszélt, a folyosót fürkészte, mintha keresett volna valakit.

-         Én Philips Vorman vagyok, de hívj nyugodtan Phillnek. Gyere be- mondta és készségesen elállt az útból, majd követett engem az íróasztaláig. Rámutatott a két szék közül az egyikre annak jeléül, hogy foglaljak helyet.

-         Köszönöm- mondtam és leültem. Ő is követett, és leült az asztal túloldalán.

A hely nem sokban különbözött a folyosótól. A falon nem voltak képek csupán egy szekrény és a mellette álló virág törte meg a kopár összhangot. Az íróasztal teljesen rendezett volt. semmi összegyűrt papírgalacsin vagy szétszóródott gémkapcsok. Ha nekem kellene itt dolgoznom én már megőrültem volna.

-         Nos, gratulálok- hát igen úgylátszik ez elkerülhetetlen volt- apád mesélt az eredményeidről. A legjobbat akarja neked, és bár tudom, hogy nem tudod, de tulajdonképpen e miatt vagyunk most itt- egy kicsi hatásszünet után, mikor felfogta, hogy nem fogok semmit mondani folytatta –a mai világban az ember legtöbb esetben csak magára számíthat. Ha nem tudsz egyedül boldogulni elveszett vagy. Sokan kihasználják ezt, és megpróbálnak irányítani, de akár akkor is a feje tetejére állhat minden mikor a legkevésbé sem számítunk rá- oké ez már bizarr. Nem tudom, hogy ez a pasas mire akar kilyukadni, de úgy érzem magam, mintha egy tanácsadáson lennék, és épp a jövőmet próbálnák elemezni- Mr. Trenton mesélte, hogy az általad kiválasztott iskolába igencsak jó pontszámmal sikerült bejutnod, így a segítségemet kérte. Ezek alapján, szeretné, ha tudnál tapasztalatokat szerezni, hogy a későbbiek folyamán majd a magad lábára állhass, ígyhát eljött hozzám és megkért, hogy intézzem el az átiratkozásodat az Ősszigeteki Iskolába

Egy pont oda. Az álcázott nyugodtságom, most egy szempillantás alatt eltűnt. Bármennyire is akartam már nem tudtam visszafolyatni dühömet, és annak ellenére, hogy Philipsnek vajmi kevés köze volt a dologhoz rajta töltöttem ki a mérgem.

-         Mi a fenét gondolnak? Végeztem. Örültem, hogy felvettek abba az iskolába ahova jelentkeztem, ráadásul az elsők között. Nekem teljesen megfelelt volna ez az irányzat, de magának és apámnak mindenképp bele kellett avatkoznia. Az én döntésem volt. Érti? És ami a legjobb az egészben az az, hogy ezt mind a tudtom nélkül intézték el. Hallottam már arról a helyről, és ami ott folyik az nem normális. Összezárni a mi fajtánkat az övékkel, olyan, ami ellenkezik mindennel, amiben hiszek- annak ellenére, hogy még soha senkit nem szidtam le a szüleimen kívül, azon kaptam magam, hogy egy olyan emberre üvöltözök, akivel életemben most találkoztam először. Szép egy ismerkedés mondhatom.

Csak álltam ott az íróasztala fölött és már nem akartam többé hibáztatni, ezért inkább leültem. Azok után, amiket mondtam neki azon sem csodálkoztam volna, ha elküld a fenébe, de nem így tett.

-         Tudom, hogy nem tetszik apád döntése, de ő csak jót akar neked. Azzal, hogy az ördögök és angyalok itt kapcsolatba léphetnek, segít alkalmazkodni, így mindkét fél számára biztonságosabbá válik a világ. Megtanít arra, hogy boldogulj az életben, és hogy hogy védd meg magad, ha a helyzet forrósodni kezd, ami mostanság elég gyakran előfordul. Édesapád nem szeretné, ha a múlt megismétlődne,- mondta eggyüttérző tekintettel- és neked is jót tesz, ha tudod, fejleszteni magad- mondta palástoltan a gyenge képességeimre célozva, mert nem akart megbántani

-         Rendben. Megértem. Maga csak azt tette, amire megkérték, azonban apám elméletével nem értek egyet. Sajnálom, hogy előbb úgy leordítottam, és bocsánatot kérek- mondtam kis lelkiismeret furdalással.

-         Semmi gond. Nem haragudtam- kicsit tétovázott, majd az íróasztal fiókjából előhúzott egy vaskos borítékot- Ennek nem fogsz örülni, de át kell adnom- mondta és odatolta elém várva a reakciómat-, a többi információt ebben le van írva. Legfőképp ez miatt volt fontos, hogy elgyere

-         Köszönöm- fogadtam el, mivel más választásom ezzel az üggyel kapcsolatban már nem volt.

A csöndből ítélve számára ez a beszélgetés lezárult, ígyhát elköszöntem és a borítékot szorongatva kimentem. Nem kísért ki, de nem is volt rá szükségem egyedül is kitaláltam. Kinn még mindig világos volt. Ha most apám itt lenne, abból nem származna semmi jó. Ha arra gondoltam, hogy mindez az ő műve… Azthiszem inkább hazasétálok. Pár kilométer nem a világ vége. Bár magas sarkúban, nem a leg kényelmesebb, de legalább a nap nem süt olyan erősen.

­­­ˇˇˇ