„A herceg, a hárpia és én”

Egy pillanatra kiemelkedve háborgó gondolatai közül, egészen elámult azon, amit tett. Abban a pillanatban, amikor egy keskenyrést látott meg Ashley mellett és mögötte az ajtót, csak a menekülésre tudott gondolni. Már épp lépett volna, de a veszettül hahotázó lány az útját állta és visszalökte a helyére. Jane-ben, abban a pillanatban elpattant valami. Nem várta meg a következő lökést, a két karja azonnal lendült. Az egyik kezével eltolta Ashley-t az útból, amikor pedig a lány ellenkezve vissza akarta rántani, a jobbjával már ütött is. Nem épp akkorát ütött, amekkorát szeretett volna, hanem csak egy csattanós pofont kevert le, de a hirtelen megugró ereje Ashley-t a földre lökte.

Jane először mérhetetlenül büszke volt magára, amikor meglátta életének megkeserítőjét a földön feküdve, egy jókora tenyérlenyomattal az arcán, a szemében tükröződő félelemmel, amit ő okozott.

Aztán hirtelen a mámora átcsapott rettegésbe: ezért felelősségre fogják vonni. Már nemegyszer kaptak intőt diákok a verekedésért. Ő se lesz kivétel, és ez a tudat teljesen elborzasztotta. A büszkesége gyorsan szertefoszlott, felváltotta a félelem. Sarkon fordult, majd futni kezdett. Mindegy, hogy hová, csak minél messzebb innét.

Egy teljes percbe beletelt, mire valamelyest ráeszmélt, hogy mi történt. Csak arra emlékezett, hogy Ashley-t megütötte és otthagyta az osztályt a megrökönyödésükben, aztán teljes homály, végül pedig egy autó motorház tetejének elrettentő látványa. Hálát adott a sorsnak, amiért vigyázott rá némiképp, mert akár egy gépkocsi alatt is végezhette volna.

Most azonban New York azon felében találta magát, ahol még életében nem járt egyszer sem.

Kiszáradt a szája a futástól, a tüdeje megtelt kipufogógázzal, zihált, ráadásul még fázott is. De legalább a haja már megszáradt. Egy férfi, aki elment mellette, undorodva elhúzta a száját, mire Jane gyorsan keresett magának egy sikátort, ahol elbújhatott. Letelepedett egy kuka mellé s próbált lelket önteni magába. Tudta ugyanis, hogy ilyen kótyagos fejjel tényleg egy autó alatt találhatja majd magát.

Bár a rettenetes szaga a rothadó hulladéknak kicsit se nyugtatta meg, a sörszagot legalább elnyomta.

– Undorító – suttogta, a pulóvere vállára pillantva. Összedörzsölte a kezeit, majd a tenyerébe lehelt, fokozottan ügyelve arra, hogy ne vegyen addig levegőt, amíg nem kerülnek a ragacsos kezei kellő távolságra az arcától.

A tegnapi nap a maihoz képest csak annyival volt jobb, hogy most egyedül lehetett a bajával, nem volt vele senki, hogy még tovább fokozza elkeseredettségét. A hely korántsem volt megfelelő, de ide aztán tényleg nem jött senki, hogy zavarja.

Csupán öt percre volt szüksége, hogy rendbe hozza a fejét. A könnyei nyomán hidegebb volt a bőre, mint várta és ez a hideg az arcán segített neki hamarabb észhez térni. A fejére letelepedett köd lassan felszállt, tudott már rendesen gondolkodni.

A tudatáig még csak most jutott el, hogy fogalma sincs, hol van. Kinézett a szemetesláda mögül az utcára, de nem látott semmi ismerőset, így visszaült egy faládára. Az öklével kitámasztotta az állát és gondolatiba mélyedt. Sebesen száguldó, képzeletbeli tekintete végigpásztázta az emlékeit, keresett, keresett, de nem talált semmit. A már homályba vesző ütése és a mostani helyzete közötti űr nagyon összezavarta. Fogalma se volt, merre indulhatott volna el. Maga alá tűrte a pulóverét, a keze valami keménybe ütközött. Hát persze, a telefonja! Felhívhat valakit és akkor…

Legszívesebben képen törölte volna magát. Hiszen a telefonja ma reggel, séta közben lemerült! Ingerülten visszarakta a helyére, bár nem állt messze attól, hogy elhajítsa. Marad a kérdezősködés, gondolta magában és felállt, előtte azonban lekapta magáról a pulóverét. Bár hideg volt, jobbnak látta levenni, mert ilyen ruhával senki se fog segíteni neki. Nem mintha változtatott volna helyzetén. Először tényleg nem állt meg neki senki. Az utolsó próbálkozásával pedig információ helyett egy marék aprót kapott. Mérgében belerúgott egy parkolóórába. Már csak egy lehetőséget látott: elindulni valamerre. Ha csak áll egy helyben, az tényleg nem segít semmin, így viszont ötven százalék esélye volt rá, hogy a jó irányba indul el.

A hideg levegő rózsásra csípte sápadt bőrét és még inkább arra ösztökélte, hogy mihamarabb találja meg a helyes irányt. Ahogy haladt előre, egyre inkább úgy képzelte, ismeri az utat, amelyen ment és a házakat, de csakhamar rá kellett jönnie, hogy a tájékozódási készsége egyenlő a nullával. Bár, volt olyan szakasz, amire azt hitte, hogy már járt ott, de megint csak tévednie kellett. New Yorkban sok egyformának tűnő utca volt, amiket Jane nem tudott megkülönböztetni egymástól. Elkeseredetten nekidől egy ház falának. A szemét ismét elhomályosították a könnyei, de próbált úrrá lenni rajtuk. Mi van, ha soha többé nem jutok már haza? Amikor ez a roppant gyerekes gondolat átsuhant az agyán, nyomban elvesztette minden önuralmát és hagyta, hogy leperegjenek az arcán a könnyei. Ismét futni kezdett, most tudatosan, de nem látott semmit, csak azt, hogy egy idő után kanyarodott az út; ő pedig befordult a sarkon.

Nem sokkal később aztán vége lett a beton járdának, az út pedig köves földúttá vált. Jane-nek több se kellett, az első buckához érve rögtön elhasalt a földön. Ott feküdt, kiterülve, mint egy zsák szerencsétlenség, egyedül, elveszve. Elhatározta, hogy többé már nem kel fel, vár, amíg történik valami.

Már tíz perce is feküdhetett ott, amikor megdörrent az ég és esni kezdett az eső. Már csak ez hiányzott, gondolta, miközben kábán figyelte a karjára hulló, hideg cseppeket. Aztán hirtelen szapora lépések zaját hallotta, de nem foglalkozott velük, biztos volt benne, hogy majd elmegy mellette az illető. Mostanában kevés ember szeretett irgalmas szamaritánust játszani.

De mégsem ment el; megmarkolta a karját és felsegítette. Amikor meglátta a lány kába tekintetét, gyorsan betámogatta egy nagyobb eresz alá, majd leültette és megpaskolta az arcát. Jane ettől szinte egyből magához tért és zavartan pislogott.

– Jól vagy? – kérdezte az idegen és egy fehér zsebkendőt nyújtott oda neki.

Jane az ajkába harapott és megrázta a fejét. A zsebkendőnek férfi kölni illata volt, de olyan, amilyet még sehol se érzett ezelőtt. Ahogy megtörölte sáros arcát és kitisztult a szeme is, meghökkenve nézett a segítőjére. Egy jól öltözött fiatalember volt az, hosszú, fekete hajjal és sötétkék szemekkel. A vállára vetett copfja teljesen száraz volt, pont, mint a zakója. Értetlenül tekintett a zuhogó esőre. Talán nem esett még annyira, amikor idehozott. Tulajdonképp: hol a csudában vagyok?

– Hé, jól vagy? – kérdezte kicsit hangosabban, mint az előbb és megbökte Jane vállát.

– Jól – vágta rá sietve, az ajka egészen elkékült.

– Ha fázol, miért nem veszed fel a pulóvered?

– Hosszú történet – lesütötte a szemét, majd a háta mögé rejtette viharvert pulóverét.

A férfi kibújt a zakójából és gálánsan Jane vállára akarta teríteni, de a lány arrébb húzódott tőle.

– Piszkos lesz – dünnyögte magyarázatul Jane. Nem merte azt mondani, hogy valójában csak félt az idegenektől.

– Ne butáskodj már, meg fogsz fázni – erősködött amaz és ráterítette a hátára.

Jane láthatatlan mosollyal reagált a ruha melegére és kellemes illatára. Tüsszentett egyet és az orra elé kapta a zsebkendőt.

– Ó, sajnálom! – mondta, miután szemügyre vette a koszos kendőt.

– Semmi baj.

Ismét kinézett az esőre, amely már nem esett annyira, mint az előbb, de bőrig áztak volna, ha kimennek. Jane a kezdeti kábaságát némileg elvesztette és csak most vette észre, hogy a lovagja milyen jóképű tulajdonképpen. Hosszúkás arca volt és fiatal kora ellenére pedig egy-két ránccal már rendelkezett a szemei között és a szája körül. Vidám, de aggodalmaskodó ember lehetett.

Észrevette, hogy Jane őt nézi, a tekintetük egy pillanatra találkozott, aztán a lány elkapta a szemét róla és elpirult.

– Mi történt veled? – kérdezte, miután végignézett rajta. – Lerészegedtél?

Megborzongott az utolsó szaván. Irtózott mindenkitől, aki részeg volt, vagy netán ivott. Nem gondolta volna, hogy ennyire nagy a hasonlóság. Az igazságot elmondani pedig túl kínos lett volna.

– Jobb, ha nem tudja.

– Még jó ideig itt lehetünk, ha ilyen marad az idő. Lenne miről beszélgetnünk – Jane rémülten arrébbhúzódott, mire felnevetett. – Nyugalom, én nem vagyok olyan.

– Pedig a túl kedvesnek tűnő embereknek általában van valami hátsószándékuk. Tudja, megtéveszteni másokat – ezt már nem is tudja, miért mondta. Biztos, ő is jól tudta mindezt, de nem akarta megbántani sem.

– Ne téveszd össze a kedvességet a figyelmességgel – mondta komoran. Látszólag nem zavarta, hogy a lány magázza, pedig majdnem egyidősek voltak.

Erre nem mondott semmit, kinézett az esőbe, amely már jóval kevésbé volt heves, mint az előbb. Jane szívét mégis kellemes melegség töltötte be, annak a helyét, amelyet néhány órája még James foglalt el. Nagyot nyelt, amikor erre gondolt. Azt hitte, ő más lesz. Mindig is rossz emberismerő volt, nem volt ez újdonság, csak nagyon fájt.

Az eső már kellően elállt ahhoz, hogy el lehessen hagyni az ereszt. Csak egy-két kósza csepp esett már csak le, a nap is kisütött, olyan vakítóan, mintha nem is lett volna az előbb eső. Egyedül az a magántelep (mert az volt) sáros udvarán látszott mindez.

Jane sietősen kibújt a zakóból és visszanyújtotta gazdájának és hálás köszönöm mellett.

– Nincs mit – mondta és az egyik vállára terítette. Jane egyszeriben pillangókat érzett repkedni a gyomrában.

Még mondott volna valamit, de ekkor egy világosbarna hajú lány jelent meg nem messze tőlük, a magántelep kerítésénél és a karjával nagyokat intve ment feléjük. Egyszeriben lefújták rovarirtóval az összes lepkéjét, szinte hallotta, ahogy nagyot puffanva földet érnek. A fiú arcán rokonszenves mosoly ült, úgy tűnik, ismerte a lányt.Szinte éreztem. Ilyen nagy szerencséje csak a könyvekben szokott lenni a főhősnőnek, amikor találkozik élete nagy szerelmével és első látásra egymásba szeretnek. A lányról, ahogy közelebb ért, kiderült, hogy igazából szőke, csak megázott, ezért látszott barnának. Magasabb volt Jane-nél és a barátjánál is, ráadásul még szép is, Ashley simán megirigyelhette volna. Lerítt róla, hogy gazdag, mert méreg drága holmikat viselt, sminket viszont nem, anélkül is gyönyörű volt.

– Normális vagy? Már ki tudja, mióta kereslek, te meg itt mulatod az időt egy – végignézett Jane-en – iszákos tinédzserrel!

Legszívesebben elszaladt volna szégyenében, de a mostani állapotában jobbnak látta hallgatni és ottmaradt.

– Minek kerestél? Én jó helyen voltam – az arca egészen elsötétült, a száját egyetlen vonallá préselte össze, közben a gyárépület felé biccentett.

A lány látszólag elszégyellte magát, ahogy mögéjük pillantott, de aztán újra felpaprikázódott.

– És ő ki? – kérdezte fagyosan és újra végigmérte a lányt.

Jane épp bemutatkozott volna, amikor közbelépett:

– Csak segítettem neki, mert elhasalt és nem kelt fel.

– Ő is…? – kérdezte egészen fellelkesülve, de ez csak múló pillanat volt, mert a fiú megrázta a fejét és visszatért újra a hárpia. Jane meg nem értett belőle semmit. Ő is? Mit ő is?

– Akkor menjünk már! – sürgette a lány és már el is indult a gyár felé.

– Egy pillanat – intett és Jane-hez fordult – Te meg jobban tennéd, ha nem jönnél ilyen helyre többet – hangjából nem lehetett kivenni semmilyen érzelmet, talán csak fagyos volt.

Jane bólintott és már meg is fordult, amikor észbe kapott.

– Bocsásson meg, a Central parkot merre találom?

– Arra, egyenesen – mutatott a megfelelő irányban. – El se tudod téveszteni. Ja, tényleg, a pulóveredet meg nyugodtan vedd csak fel. Ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak rólad – azzal megfordult és a dühösen toporzékoló barátnője után sietett.

A csudába! Ha tudta volna, hogy végig a rossz irányba megy és megfordult, akkor mindez meg se történik. Szörnyen szégyellte magát, amiért ilyen csinos emberekkel találkozott, ő meg úgy nézett ki, mint egy részeg disznó. Disznó, ezt találó kifejezésnek találta magára nézve. A fejéhez kapott, majd felvette a pulóverét, mert megint hideg lett.

Hazafelé menet folytatta az önostorozását, hogy milyen egy szerencsétlen, buta liba, meg ilyesmi. Észre se vette, amikor már a lakásuk előtt állt. Szerencsére a kulcsát nem a táskájában tartotta.

Az előszobába érve nem kis meglepetés fogadta: éppen egy rendőr beszélt az anyjával.

– Szia, anya – mormolta lesütött szemmel. Arra számított, hogy Maria, mint aggódó szülő, majd sírva a nyakába borul és egyből elküldi aludni. Ehelyett egy lépést tett felé és meglendítette a kezét.

Jane égő arcát azonnal elöntötték a könnyek és otthagyta őket, az apjával se foglalkozott, aki épp szembe jött vele. Felrobogott a szobájába és magára csapta az ajtaját. Aztán feszült csend következett, egyedül Jane szobájából lehetett halk sírást hallani, amit aztán elnyomott a lentiek hangos beszéde.

Néhány óra alvás után sötétségre ébredt. Az ágyán feküdt, a sáros cipője egyik párja a szoba sarkában hevert, a másik valahol máshol. A hátára fordult, ekkor vette csak észre, hogy Virsli ott fekszik mellette, hatalmas szemeket meresztve rá. Egyszeriben rájött, hogy mi történt nem is olyan régen és megint keserű lett számára minden ezen a világon.

Felült, az órájára pillantott: este tíz. A többiek nemrég feküdhettek le, talán még az apja lehetett ébren. Még nem akart kimenni a szobájából, nem akart senkivel se találkozni, de a testéből áradó bűz miatt ez egyre sürgetőbbé vált. Kibújt a pulóveréből s valami fehér hullott a földre.

A szívét kis melegség járta át, ahogy az ismeretlen fiú zsebkendőjét az ölébe fektette. Nem bánta, hogy véletlenül nála maradt, egyszerűen csak örült, amikor magába szívta a darab isteni illatát. Az agya leghátsó zugára rózsaszín felhő telepedett le.

Egy lepke feltámadott a lelkében s elképzelte, hogy a bódító illat felé lebben…