"Mindent megtehetsz, ami nem árt senkinek!"

Csend, nyugalom, béke.

A csend az az állapot, amelyben nem hallod a hangokat, a zajokat. Némaság, hallgatás, háborítatlan, nyugodt állapot…

A csend, mely körülvesz, melyet mégis hallasz.

Nyugalom, mely zavartalan, csendes állapot. Nyugodt vagy, nem zavar és zaklat semmi, és senki. Kiegyensúlyozott vagy.

Béke, mely zavartalan, csendes, nincs viszálykodás, háború, egyetértés van, és türelem.

A csendben mindez együtt van. Az egy összetett valami, mely benned van akkor, ha a béke, a rend, és a harmónia kialakul bensődben.

„Csendet találni a csendben nem igazi csend. A zajban megtalált csend, az az igazi csend.”

Seung Sahn

Azt hinnéd, hogy minden ember ezt szeretné, de ez nem így van, sajnos. Volt időm megtapasztalni. Elég, ha csak magamra gondolok.

Sokáig nem is érdekelt semmi, és senki, csak önmagam. Nekem legyen jó, én legyek boldog, bármi áron is. Csupa egoista tettek vezérelték az életemet. Persze, volt kitől örökölnöm…

De egy szép napon ráébredtem arra, hogy én, nem ezt akarom, nem így akarok élni.

Sokáig kerestem a megoldást, és rájöttem arra, hogy amit keresek, az a dolgok mögött rejtőzik a csendben.

Tisztán kell látnom ahhoz, hogy megleljem a belső nyugalmamat, és vele együtt a békémet.

Látnom kell a csendet és hallani, mely ott van mindenhol, csak akarni kell.

„Olykor elfog a legsötétebb kétségbeesés. Úgy látom, a világot gyötrő jelenlegi zűrzavarban semmibe veszik az élet igazi értékeit. Mert hisz a szépség itt van nálunk, de mily sokan mennek el vakon mellette! Csak nézik, nézik a világ csodáit, mintha semmit sem látnának meg belőlük. Az emberek lázas sietséggel járnak ide-oda, de alig gondolnak rá, hová is igyekeznek. Egyre csak az önmagáért való izgalmat keresik, mint az elveszettek és a kétségbeesettek, és kevés örömöt találnak az élet természetes, csendes és egyszerű dolgaiban.”

Pablo Casals

Az utóbbi években tehát arra vágytam, hogy meglelem a nyugalmam. Azt hittem, hogy örökre megtarthatom majd, de sajnos nem így történt.

Két éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból a farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A földem egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatta szemeim. Idilli környezet volt számomra.

Egyedül éltem ott, de ez semmiben nem korlátozott. Füvet nyírtam, lovakat tartottam, kertészkedtem, még fát is vágtam, ha kellett. Amennyiben nem boldogultam valamivel, akkor a pár mérföldre lévő szomszéd birtokos segítségét kértem, aki minden alkalommal szívélyesen besegített a ház körüli teendőkbe. Sőt még akkor is eljött, ha nem hívtam.

Kedves, barátságos ember, a felesége meg egy jó humorú, kissé testesebb asszonyka. Gyermekük nem született, talán éppen ezért vették szívesen, ha ellátogattam hozzájuk. Akkor aztán egyhamar nem szabadultam. Az asszonyka, Mary a kedvenc süteményeimet készítette el nekem, a férje, William pedig minden egyes alkalommal elővette a legjobb borát. Órákat időztem náluk, de soha nem bántam meg egyetlen percet sem, amit velük töltöttem. Tiszta lelkű, békés embereknek ismertem meg őket.

Esténként, pedig kiültem a teraszra, és éjszakába nyúlóan hallgattam a tücskök ciripelését, az éjjeli bagoly huhogását. Egyáltalán nem hiányzott a város zaja, a füst, a szmog, a tömeg. A barátok sem annyira, hiszen ha olyan kedvem támadt, akkor beültem a kocsiba, és meglátogattam Őket.

Sajnos elég ritkán, mert nem bírtam elviselni azt az állandó zsongást, ami a fejembe költözött akkor, amikor egy viharos éjjelen villámcsapás ért.

Szakadt az eső, ahogyan csak a felhőkből kifért. Hazafelé tartottam, de nem érdekelt, hogy bőrig ázom, csak mentem, mentem az úton… Csurom víz volt mindenem, de eszembe se jutott, hogy varázslattal hazarepítsem magam. Ki voltam borulva. Nem leltem a helyem a világban.

Dörgött, villámlott, én, pedig egy fura ötlettől vezérelve megálltam és széttártam a karom, és vártam. Vártam, hogy a villám belém csapjon, és szörnyethaljak. Azt, hogy miért, ma sem értem.

A kórházban tértem magamhoz. Azt mondták az orvosok, hogy kész csoda, hogy életben maradtam, és nem károsodott egyetlen szervem sem. Persze, nem árultam el nekik, hogy amióta belém csapott a villám, hallom az emberek gondolatát, látom az aurájukat, és belelátok a lelkükbe is. Úgy éreztem, ezt nem kell senkinek az orrára kötnöm. Hiszen nem elég, hogy boszorkány vagyok, akkor még egy ilyen képességgel is megáldott, vagy lehet, hogy inkább megvert a sors.

Pár hónapig bírtam csak elviselni az újonnan szerzett képességemmel járó megpróbáltatásokat. Elegem lett abból, hogy mentem az utcán, és csak hallottam Őket. Nem is tudom, mit főzzek ma vacsorára… Már megint lógott a suliból az a fránya gyerek! El kell tüntetnem magamról az árulkodó jeleket, mert az asszony rájön, hogy szeretőt tartok. Milyen idióta a szomszédom! Már megint összeszarta a kutyája az udvaromat. Egyszer kinyírom azt a dögöt. Micsoda kis dögös szuka a titkárnőm, egyszer úgyis ledöntöm…És ehhez hasonló gondolatokat, amik az emberek fejében kavarogtak.

Nem mondom, néha jól jött ez a képességem, de nagyon sokszor terhes volt számomra. Nem tudtam kontrolálni, és így mindent hallottam, ha akartam, ha nem.

Elköltöztem tehát, hogy megtanuljam ezt a képességemet birtokolni, de addig is, ne kergessen az őrületbe.

Immár második éve, hogy mindez történt, de nem sokra jutottam. Valamelyest ki tudom zárni az idegen gondolatokat a fejemből, de még nem tökéletesen.

Jól éreztem magam a farmon. Sokszor kilovagoltam a mezőre, az erdőbe, és még vadászni is megtanított William.

Emberként szerettem volna élni, aki megdolgozik minden egyes falatért, ami az asztalra kerül.

Emberként élni, ahogy mindenki körülöttem. Dolgozni, pihenni és élvezni a munkám gyümölcsét. Nem használtam varázslatot, bűbájt, hanem két kezemmel megdolgoztam minden egyes betevő falatért. Amit megtermeltem, azt bevittem a városba, és eladtam. Nem lett túl sok bevételem belőle, de nekem elég volt, hiszen még tartalékoltam az elmúlt évekből összegyűjtött pénzemből.

Keményen dolgoztam, de mégis jól éreztem magam. Teljesen megváltozott az életem. Más akartam lenni, mint a szüleim, és sikerült, véghezvittem. Ami ugyan nem tetszett nekik, de nem volt mit tenniük. Beletörődtek, bár anya kicsit nehezebben. Néha-néha feltűnt, és az ostoba szövegével boldogított, aztán minden látogatása úgy végződött, hogy „Meglátod, ez nem neked való élet. A te adottságaiddal, képességeiddel többre vihetnéd.” Igen. Gondoltam én is, de anya nem éppen a jó dolgokra utalt ezzel.

Huszonhárom éves koromig úgy éltem, mint Ők. Varázslatokkal, bűbájjal, igézéssel fordítottam az életemet jobbra, de közben nem törődtem a körülöttem élő emberekkel. Mindenkinek az életét úgy alakítottam, hogy nekem jó legyen, az én életem legyen a tökéletes, a többi nem számít. Nem törődtem azzal, hogy a körülöttem élőknek lelke van.

Aztán a villámcsapás óta megváltozott bennem minden. Nem akartam többé az lenni, aki vagyok. Bár hallottam az emberek gondolatait, bánatait, örömeit, ami szinte már égette a lelkemet, de mégis olyanná szerettem volna válni, mint Ők.

Aggódni a napi betevő falat miatt, munkával megkeresni a megélhetésemhez szükséges pénzt. Még nem tudtam igazából, hogy mihez kezdek majd a farmon egyedül, de felvásároltam az összes könyvet, ami a gazdálkodással foglalkozik, és átrágtam magam rajtuk, majd belevágtam. Kezdetben nehezen ment minden, volt, amikor tehetetlenségemben varázslathoz folyamodtam. Ha nem esett az eső, és a veteményem már majdnem kiszáradt, akkor esőfelhőket varázsoltam a földem fölé, vagy ha éppen a vihar tönkretette a búzavetést, akkor helyreállítottam a rendet. De aztán megismertem Williamet, és Maryt, akik boldogan éltek a szomszédos farmon, és felfogtam. Csak annak tudsz örülni igazán, amit a két kezeddel alkotsz, amiért megdolgozol. Akár szárazság van, akár vihar, meg kell vele békélnünk, és úgy kell alakítani az életünk, hogy ezeket a legkevesebb veszteség nélkül átvészeljük. Ők segítettek mindenben, és én hamar beletanultam a gazdálkodásba.

Igazuk volt. Amikor reggel kimegyek a földre, és leszedem a friss paradicsomot, vagy a magam termelt zöldségből készített leves kerül az asztalra, az a legnagyobb boldogság, amit az élet adhat. Ahogy nézed, hogy a nyári zápor felfrissíti a növényeket, ahogy virágzásba borulnak a fák, megérik a búza, azt nem lehet szavakba foglalni. Mámorító.

Egyetlenegy dolog miatt voltam csak szomorú. Nekem nem volt társam. Nem volt, akivel megoszthattam az örömöm, a bánatom, akihez hozzábújhattam esténként, aki mellettem volt, jóban, rosszban.

Volt idő, amikor még bűbájjal igéztem meg a fiúkat. Akkor nem foglalkoztam azzal, ha éppen nem volt mellettem senki. Bármikor megszereztem magamnak, akit csak akartam.

De hazugság volt minden. Hazugság volt az életem, a szerelmem, a barátaim.

Ma már úgy gondolom, hogy inkább legyek egyedül, minthogy hazugságban éljek, és a varázslatot csak a jó dolgok érdekében szabad használni. Segíteni másokon, ha másképp nem lehet, de azt is csak módjával. És ami a legfontosabb, a szeretet és az önzetlenség vezérelje tetteidet.