Elmélkedésemet Iza zavarta meg, amit nem is bántam, mert aggályaimat a neki feltett kérdésekkel próbáltam eloszlatni.

–     Tündérkém – szegeztem neki a kérdést, ahogy beért a szobába, és az ölembe telepedett -, mondd már meg nekem, ha már így rám törtél, hogy mit csináltál Tommal, amíg kómában volt?

–     Miért kérdezed? – nézett rám ártatlan szemekkel, és még jobban belefészkelte magát az ölembe.

–     Csak azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, hogy Thomas teljesen meggyógyult, és egyáltalán nem gyengült le a négy nap alatt, pedig nem is evett.

–     Miket látsz? És mit beszéltél ahhoz a bácsihoz?

Kiengedett hosszú szőke haját füle mögé tűrte, miközben szomorúan tekintett rám, de nem volt lehetőségünk folytatni a beszélgetést, mert hirtelen felkiáltott.

–     Magához tért!

Izgatottan szaladt be a házba, én, pedig követtem. Megérezte, hogy a kómában lévő férfi magához tért. Vajon hogyan? Ennyire kötődne hozzá? Miért? Mit láthat, amit én nem? Kérdések tömkelegével a fejemben értem be a szobába, ahol Iza már az ágy mellett állt, és a férfit nézte, aki értetlenül tekintett ránk.

A férfi már negyedik napja feküdt eszméletlenül. Amennyire tudtam, elláttam, de nem állt szándékomban túlzottan megsürgetni felgyógyulását. A fején lévő seb kezdett összeforrni, és lázas sem lett. Ha a kezem a testére tettem, éreztem a szabályos szívdobogását, egyenletes légzését. Belső szervei teljesen rendbe voltak, az amnéziát leszámítva, már semmi baja nem volt. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy valaha is magához tér. Azon gondolkodtam, hogy értesítem a rendőrséget, de Iza valamiért nem engedte.

Ha a dolgok mindig úgy történnének, ahogy azt elhatározzuk, akkor nem lenne gondunk az életben. Én is elterveztem, hogy Izat a barátaim fogják majd felnevelni, de nem lett belőle semmi.

            Miközben segítette összeszedni a zöldséget, a gyümölcsöt, amit aztán bevittünk a városba a felvásárlómhoz, egyre jobban megkedveltem, és már láttam magam előtt, ahogy ketten békésen, boldogan éldegélünk a kis házban. Láttam mást is, ami kissé nyugtalanított… de elhessegettem azt a látomást.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

"Mindent megtehetsz, ami nem árt senkinek!"

Csend, nyugalom, béke.

A csend az az állapot, amelyben nem hallod a hangokat, a zajokat. Némaság, hallgatás, háborítatlan, nyugodt állapot…

A csend, mely körülvesz, melyet mégis hallasz.

Nyugalom, mely zavartalan, csendes állapot. Nyugodt vagy, nem zavar és zaklat semmi, és senki. Kiegyensúlyozott vagy.

Béke, mely zavartalan, csendes, nincs viszálykodás, háború, egyetértés van, és türelem.

A csendben mindez együtt van.

Míg Iza evett, elgondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek vele. Fel tudom vállalni azt a felelősségteljes feladatot, hogy magamhoz veszem, és felnevelem? Én, aki boszorkányként hazugságban éltem, és aki hétköznapi emberként még csak most kezdem el tanulni az életet, vállalhatom-e? Meg tudom-e adni számára mindazt, ami ahhoz kell, hogy becsületes, dolgos ember váljon belőle? Mit taníthatok én neki? Még nekem is tanulnom kell az élet dolgait, még nekem is fel kell nőnöm. Nem tudom milyen jó szülőnek lenni, csak azt tudom, milyen nem jónak lenni.

Izabella. Egyedül élő, tiszta, szűz, ezt jelenti ez a név, és az a cseppnyi kis élet, akit a karomban tartottam, pont olyan volt. Egyedül volt, lelke tisztább volt, mint a frissen mosott ruha, és szűziesen ártatlan. A karomban tartottam a törékeny kis testet, és átéreztem mindent, amit addigi életében megélt.

Nem volt szükségünk beszélgetésre. Mindent tudtam róla. Láttam a lelkét, a múltját, a szenvedéseit, mintha csak én éltem volna át mindazt a szörnyűséget, amit Őneki kellett megélni.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Jól éreztem magam a farmon. Sokszor kilovagoltam a mezőre, az erdőbe, és még vadászni is megtanított William.

Emberként szerettem volna élni, aki megdolgozik minden egyes falatért, ami az asztalra kerül.

Emberként élni, ahogy mindenki körülöttem. Dolgozni, pihenni és élvezni a munkám gyümölcsét. Nem használtam varázslatot, bűbájt, hanem két kezemmel megdolgoztam minden egyes betevő falatért. Amit megtermeltem, azt bevittem a városba, és eladtam

Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

Két éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból a farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A földem egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet volt számomra.

Egyedül éltem ott, de ez semmiben nem korlátozott.