Míg Iza evett, elgondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek vele. Fel tudom vállalni azt a felelősségteljes feladatot, hogy magamhoz veszem, és felnevelem? Én, aki boszorkányként hazugságban éltem, és aki hétköznapi emberként még csak most kezdem el tanulni az életet, vállalhatom-e? Meg tudom-e adni számára mindazt, ami ahhoz kell, hogy becsületes, dolgos ember váljon belőle? Mit taníthatok én neki? Még nekem is tanulnom kell az élet dolgait, még nekem is fel kell nőnöm. Nem tudom milyen jó szülőnek lenni, csak azt tudom, milyen nem jónak lenni. Azt sajnos az én őseim megmutatták számomra. De ez elég? Ha csődöt mondok egyszerű, emberi létemben, akkor mihez kezdek? Magára hagyom majd, vagy Őt is magamhoz formálom, magammal rántom a bűnbe? Nem eleget szenvedett már?

Nem szeretnék neki ártani. Ha majd tényleg megtalálom a helyem, ha boldogulok mindenféle bűbáj és varázslat nélkül, akkor talán részt vehetek a nevelésében. De addig?

–        Iza, mondd csak, szeretnél új anyukát és apukát?

–        És a régiekkel mi lesz? – kérdezte ártatlan szemekkel. – Ők nem jönnek vissza értem?

–        Nem tudom… - sóhajtottam fel. Mit mondhatnék neki? Mondjam el, hogy a szülei eldobták Őt? Hogy soha nem fognak visszajönni érte? Ha vissza is jönnek, akkor sem tudják megadni neki azt, amit megérdemelne. – Szeretnéd, hogy visszajöjjenek?

Bátortalanul rázta meg a fejét, de nem szólt semmit. Elnéztem ártatlan kék szemét, amiből a bizonytalanság áradt felém, és próbáltam oldani a síri csendet.

–     Ismerek egy nagyon kedves bácsit, és nénit, akik nagyon szeretnének gyereket. Itt laknak tőlem nem messze. Ők szívesen lennének a te szüleid.

Hát a néni is el akar hagyni? Engem senki se szeret? Miért? A szívem majdnem megszakadt, ahogy meghallottam a gondolatait.

–     Én lehetnék a nagynénid, és akkor jössz hozzám, amikor csak akarsz, és majd én is sokszor meglátogatlak téged. Megtanítalak majd lovagolni is. Mi nem hagyunk el téged. Fél óra alatt ideérhetsz hozzám. Ha William bácsi, az új apukád meglátogat engem, te is vele jöhetsz.

–     Anyukám is lesz?

–     Igen. Marynek hívják. Nagyon kedves néni, és rettentő finom süteményeket tud készíteni.

–     Hát jó… - mondta nem túl boldogan. De megnyugodva tapasztaltam, hogy félelme kezdett alábbhagyni.

–     Most elmegyünk vásárolni. Először összeszedjük a zöldséget, és a gyümölcsöt, azt bevisszük a városba, eladjuk, és a pénzen veszünk neked szép ruhákat.

–     És új cipőt is kaphatok? – fordította kissé félre a fejét, és amikor elmondtam neki, mi mindent veszünk még, különös, számomra még ismeretlen gyermeki boldogság fényét pillantottam meg a szemében.