Elmélkedésemet Iza zavarta meg, amit nem is bántam, mert aggályaimat a neki feltett kérdésekkel próbáltam eloszlatni.

–     Tündérkém – szegeztem neki a kérdést, ahogy beért a szobába, és az ölembe telepedett -, mondd már meg nekem, ha már így rám törtél, hogy mit csináltál Tommal, amíg kómában volt?

–     Miért kérdezed? – nézett rám ártatlan szemekkel, és még jobban belefészkelte magát az ölembe.

–     Csak azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, hogy Thomas teljesen meggyógyult, és egyáltalán nem gyengült le a négy nap alatt, pedig nem is evett.

–     Ja, arra gondolsz? Meggyógyítottam – felelte teljes nyugalommal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

–     Hogyan? – hűlt meg bennem a vér. – Te gyógyítottad meg?

–     Igen… Miért? – kérdezte, míg kicsinyke arcán aggodalom futott át. - Baj?

–     Nem… csak kicsit megleptél. Te tudsz gyógyítani, és nekem nem is mondtad eddig. Miket tudsz még Iza, elárulod?

–     Beszélgettem vele…

–     Igen? És mit?

–     Azt mondta, hogy egyedül érzi magát, és legyek a barátja.

–     És persze, te megígérted neki, hogy az leszel.      

–     Aham…

Szóval az én négy éves kis tündérkém tud gyógyítani, telepatikusan beszélgetni, ja és elzárni a gondolatait előlem. Nagyszerű! El kellene gondolkodnom azon, hogy tényleg át kell-e adnom neki a tudományomat… Lehet, hogy inkább nekem kéne tőle tanulnom.

–     Iza, mi van akkor, ha a bácsi rosszat akar? Mi van akkor, ha nem mondott igazat?

–     Zoey, Ő nem rossz. Bíznod kell benne.

–     Miért?

–     Mert tudom. Érzem, valahogy úgy, ahogyan te is tudtad, hogy ott voltam az erdőben. Én megérzem az ilyet…

–     Mit tudsz még róla?

–     Ő jó ember… csak…

–     Csak… ?

–     Csak rosszat tett, de a lelke mélyén Ő jó.

–     Mit tett?

–     Nem tudom, csak érzem…

–     Szóval, igazából, amit tudsz róla, azt csak az érzéseid alapján tudod. Iza, nem szeretném, ha bajod esne…

–     Nem lesz semmi baj, ne félj… - Ezzel átölelte a nyakam, és magához szorított. A szívemet jóleső érzés öntötte el. Szerettem Őt. Túlságosan is hozzám nőtt, és nagyon féltettem. Nem hittem, hogy négy évesen helyesen tudna dönteni. Ahhoz, hogy az adottságainkat jól tudjuk használni, nagyon sok gyakorlás és idő kell. Mindenkinek. Hiába vagyunk mások születésünktől fogva, a tudásért még nekünk is meg kell harcolni.

Az éjszaka számomra nagyon lassan telt el. Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. A férfi járt az eszembe. Velőmig hatoló mély pillantása, mosolya… Iza feltétel nélküli ragaszkodása hozzá… Ez mind nyugtalanná tett. A látomásaim elkerültek, hiába koncentráltam. Miért van az, hogy ezzel az emberrel kapcsolatban nem érzek semmit? Nem jelennek meg képek előttem, amiből kiszűrhetném, hogy mit is tett? Miért volt nála annyi pénz, és fegyver? Miért? Miért? Miért? Erre az egyszerű kérdésre nem tudtam a választ. Ki Ő, hogy nincsenek emlékei, és gondolatai? Miért bízik meg benne az én kicsikém? Hogyan lehetséges az, hogy Iza meg tudta gyógyítani?

Egyszer már találkoztam egy olyan emberrel, aki kézrátéttel gyógyított, de Ő is évekig tanulta és gyakorolta ezt a tudományt. A gyógyítást valamilyen szinten nekem is megtanították a szüleim, de nekünk boszorkányoknak ahhoz főzetekre és varázsigékre van szükségünk, hogy meggyógyítsunk valakit. Ki Iza? Milyen lény? Tündér, boszorkány, vagy angyal? Miért pont én találtam rá? A sors kifürkészhetetlen. Mindennek megvan az oka, hogy miért történik úgy, ahogy. De vajon mi a célja, hogy pont ide vetette hozzám ezt a két embert a sors?