–     Miket látsz? És mit beszéltél ahhoz a bácsihoz?

Kiengedett hosszú szőke haját füle mögé tűrte, miközben szomorúan tekintett rám, de nem volt lehetőségünk folytatni a beszélgetést, mert hirtelen felkiáltott.

–     Magához tért!

Izgatottan szaladt be a házba, én, pedig követtem. Megérezte, hogy a kómában lévő férfi magához tért. Vajon hogyan? Ennyire kötődne hozzá? Miért? Mit láthat, amit én nem? Kérdések tömkelegével a fejemben értem be a szobába, ahol Iza már az ágy mellett állt, és a férfit nézte, aki értetlenül tekintett ránk.

–     Hello… Hol vagyok? Mi történt velem?

–     Hello – köszöntöttem én is, miközben megpróbáltam a tudatába behatolni, de sikertelenül. – Lezuhant a helikoptere. Nem emlékszik rá?

–     Nem… nem emlékszem semmire…

–     Hogy hívják? Tudunk valakit értesíteni, hogy magáért jöjjön?

A férfi szemmel láthatóan elgondolkodott. Ujjai hegyével végigsimított a fején lévő seben. Nem hallottam a gondolatait. Olyan nincs, hogy nem gondol semmire. Elvesztettem volna ezt a képességemet? Amennyire terhes volt az utóbbi időben, hogy hallom az emberek gondolatait, most annyira hiányzott. Mi történhetett? Izaét sem hallom. Ennyire erős egyéniségek lennének, hogy el tudják előlem rejteni, amit gondolnak?

–     Mennyire sebesültem meg, és mióta fekszem itt? – kérdezte, és közben tökéletesen kék, mélyen ülő szemével körbenézett a szobában, majd tekintete megállapodott rajtam.

–     Négy napig feküdt kómában. Nem volt súlyos a sérülése. Hogy hívják? – kérdeztem újból.

–     Nem tudom… - felelte, s zavartan nézett magára. Akkor vette észre, hogy anyaszült meztelenül fekszik a takaró alatt. Rám emelte a tekintetét, de nem kérdezett semmit, tekintete annál többet.

–     Láttam már ilyet, ne izguljon, nem hagyhattam, hogy belebüdösödjön az ágyamba.

Egy csöppnyi mosoly jelent meg szája szegletében, melynek következtében két kis redő jelent meg az arcán. Gerincemen egy nagyon régen érzett bizsergő érzés futott végig, melyet az ablakon belopakodó hűs szellőnek tulajdonítottam.

–     Tényleg nem emlékszik semmire? – kérdeztem tőle.

–     Nem… sajnálom…

–     Hát még én – mondtam kissé gúnyosan, aztán hangnemet váltva folytattam. – Kimostam a ruháit, ott vannak a széken. Öltözzön fel. Gyere Iza, most egy kicsit magára hagyjuk… a Nevesincs urat.

Iza eddig érdeklődve tekintett hol rá, hol rám, de engedelmesen követett. Megfogta a kezem kifele menet, de még visszapillantott az ágyban fekvő férfira.

A konyhába mentünk, hogy megterítsünk az ebédhez. Izabella rögtön három tányért vett elő, és gondosan elhelyezte az asztalon, majd az evőeszközöket is kikészítette. Mire elkészült a férfi is kijött a szobából. Iza rögtön kihúzta neki az egyik széket.

–     Ide kell ülnöd, mert ez az én székem, az pedig Zoey széke – csacsogta teljes természetességgel, mint aki már ezer éve ismeri a férfit.

–     Ha nem emlékszik a nevére, legalább találja ki, hogy szólítsuk – mondtam neki, miközben a leveses tálat az asztalra tettem. - Mégse maradhat név nélkül.