Csend. Az utóbbi években csak arra vágytam. Csendre és nyugalomra. Azt hittem, hogy örökre meglelem, de sajnos nem így történt.

Két éve, hogy elköltöztem a nagyvárosból a farmra, melybe az első látásra beleszerettem. A földem egyik felét erdő szegélyezte, a másik felén legelő és termőföld terült el. A távolban pedig, a havas hegycsúcsok látványa kápráztatott el. Idilli környezet volt számomra.

Egyedül éltem ott, de ez semmiben nem korlátozott. Füvet nyírtam, lovakat tartottam, kertészkedtem, még fát is vágtam, ha kellett. Amennyiben nem boldogultam valamivel, akkor a pár mérföldre lévő szomszéd birtokos segítségét kértem, aki minden alkalommal szívélyesen besegített a ház körüli teendőkbe. Sőt még akkor is eljött, ha nem hívtam.

Kedves, barátságos ember, a felesége meg egy jó humorú, kissé testesebb asszonyka. Gyermekük nem született, talán éppen ezért vették szívesen, ha ellátogattam hozzájuk. Akkor aztán egyhamar nem szabadultam. Az asszonyka, Mary a kedvenc süteményeimet készítette el nekem, a férje, William pedig minden egyes alkalommal elővette a legjobb borát. Órákat időztem náluk, de soha nem bántam meg egyetlen percet sem, amit velük töltöttem. Tiszta lelkű, békés embereknek ismertem meg őket.

Esténként, pedig kiültem a teraszra, és éjszakába nyúlóan hallgattam a tücskök ciripelését, az éjjeli bagoly huhogását. Egyáltalán nem hiányzott a város zaja, a füst, a szmog, a tömeg. A barátok sem annyira, hiszen ha olyan kedvem támadt, akkor beültem a kocsiba, és meglátogattam Őket.

Sajnos elég ritkán, mert nem bírtam elviselni azt az állandó zsongást, ami a fejembe költözött akkor, amikor egy viharos éjjelen villámcsapás ért.

Szakadt az eső, ahogyan csak a felhőkből kifért. Hazafelé tartottam, de nem érdekelt, hogy bőrig ázom, csak mentem, mentem az úton… Csurom víz volt mindenem, de eszembe se jutott, hogy varázslattal hazarepítsem magam. Ki voltam borulva. Nem leltem a helyem a világban.

Dörgött, villámlott, én, pedig egy fura ötlettől vezérelve megálltam és széttártam a karom, és vártam. Vártam, hogy a villám belém csapjon, és szörnyethaljak. Azt, hogy miért, ma sem értem.

A kórházban tértem magamhoz. Azt mondták az orvosok, hogy kész csoda, hogy életben maradtam, és nem károsodott egyetlen szervem sem. Persze, nem árultam el nekik, hogy amióta belém csapott a villám, hallom az emberek gondolatát, látom az aurájukat, és belelátok a lelkükbe is. Úgy éreztem, ezt nem kell senkinek az orrára kötnöm. Hiszen nem elég, hogy boszorkány vagyok, akkor még egy ilyen képességgel is megáldott, vagy lehet, hogy inkább megvert a sors.

Pár hónapig bírtam csak elviselni az újonnan szerzett képességemmel járó megpróbáltatásokat. Elegem lett abból, hogy mentem az utcán, és csak hallottam Őket. Nem is tudom, mit főzzek ma vacsorára… Már megint lógott a suliból az a fránya gyerek! El kell tüntetnem magamról az árulkodó jeleket, mert az asszony rájön, hogy szeretőt tartok. Milyen idióta a szomszédom! Már megint összeszarta a kutyája az udvaromat. Egyszer kinyírom azt a dögöt. Micsoda kis dögös szuka a titkárnőm, egyszer úgyis ledöntöm…És ehhez hasonló gondolatokat, amik az emberek fejében kavarogtak.

Nem mondom, néha jól jött ez a képességem, de nagyon sokszor terhes volt számomra. Nem tudtam kontrolálni, és így mindent hallottam, ha akartam, ha nem.

Elköltöztem tehát, hogy megtanuljam ezt a képességemet birtokolni, de addig is, ne kergessen az őrületbe.

Immár második éve, hogy mindez történt, de nem sokra jutottam. Valamelyest ki tudom zárni az idegen gondolatokat a fejemből, de még nem tökéletesen.