Izabella. Egyedül élő, tiszta, szűz, ezt jelenti ez a név, és az a cseppnyi kis élet, akit a karomban tartottam, pont olyan volt. Egyedül volt, lelke tisztább volt, mint a frissen mosott ruha, és szűziesen ártatlan. A karomban tartottam a törékeny kis testet, és átéreztem mindent, amit addigi életében megélt.

Nem volt szükségünk beszélgetésre. Mindent tudtam róla. Láttam a lelkét, a múltját, a szenvedéseit, mintha csak én éltem volna át mindazt a szörnyűséget, amit Őneki kellett megélni.

A szülei kitették az erdőben. Láttam magam előtt, hogy egy rozzant autóval megállnak az erdőszélén, majd mikor a kislány elindult virágot szedni, összepusmogtak, beszálltak a kocsiba, és magára hagyták. Csak úgy, minden szó nélkül. Izabella csak állt ott egymagában, és talán fel sem fogta, hogy mi történik vele. Még csak négy éves volt, de amit addig megélt, az, több volt az embertelen kínnál. Láttam a lakásuk, ahol a koszban, mocsokban, fertőben tengette életét. Láttam Őt reszketve a sarokban kuporogni, miközben az anyja és az apja holt részegre itták magukat, miközben Ő éhesen, szomjasan, fáradtan várta, hogy vele is törődjön valaki.

Megátkoztam Őket. Nem akartam, de ahogy elnéztem azt a gyönyörű kis teremtést, iszonyú düh fogott el azon a mérhetetlen embertelenségen, amit a szülei vele tettek.

Megátkoztam Őket, hogy életük végéig, lassan eméssze fel szívüket a lelkiismeret-furdalás a tettük miatt.

Egy szemvillanás alatt a farmon voltunk újra.

–        Most már kinyithatod a szemed – mondtam Izanak, és lassan letettem.

–        Ezt, hogy csináltad? – kérdezte, miközben csodálkozva nézett rám ártatlan kis szemével.

–        Mit Iza?

–        Azt, hogy… Hogy kerültünk ilyen hamar ide?

–        Csukd be a szemed – mondtam neki mosolyogva.

Izabella szót fogadott, és újra becsukta a szemét. Leguggoltam elé, tenyerembe fogtam maszatos kis arcát, és sejtelmesen a fülébe súgtam.

–     Te varázsoltál ide bennünket…

–     De én nem tudok varázsolni – mondta, de nem merte kinyitni a szemét. A néni biztos egy boszorkány…

–     Én egy jó tündér vagyok, nem boszorkány – mondtam neki megnyugtatásként, mert éreztem, hogy szíve hevesebben ver, és félelem sugárzott a testéből. Bár tudtam, hogy Iza okos kislány, de úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha nem fedem fel előtte a teljes igazságot. Legalábbis egyelőre.

–     De akkor te varázsoltál, és nem én.

–     Igen Izabella. Én voltam. Elhoztalak magamhoz. De ugye nem félsz tőlem?

–     Nem, nem félek. Te jó vagy…

Pár könnycsepp gördült le kis arcocskáján, melyet ujjam hegyével töröltem le.

–     Nem Iza, te vagy a jó. Ha tudsz titkot tartani, akkor megtanítalak téged is varázsolni. Jó lesz?

–     Igen – ragyogott fel a szeme.

–     Jó, de előbb most megmosdatlak, és eszünk valamit. Éhes vagy, nem igaz?

–     Igen. Nagyon korog a pocakom.

Miközben fürdővizet készítettem Izanak, azon tűnődtem, honnan szerezzek neki tiszta ruhát. Hiába keresgéltem a ruháim között, sajnos semmi használhatót nem találtam. Persze, varrhattam volna, ha tudok. De nem tudtam, csak varázsolni, így hát maradt az utóbbi.

Bevittem a fürdőbe a tiszta fehérneműt, és a kis ruhácskát, majd megfürdettem. Alaposan megcsutakoltam a testét, megmostam hosszú, szőke haját, és mikor készen lettünk, odaállítottam a tükör elé.

Tágra nyílt szemekkel nézett a tükörben lévő kislányra. Illegette-billegette magát, és élvezte, hogy a tükörképe is azt csinálja, amit Ő.

–        Látod? Egy kis tündér lett belőled.

–        Akkor most már én is tudok varázsolni? – kérdezte, és láttam, hogy nem tud betelni a látvánnyal.

–        Nem egészen. Azt meg kell tanulni. Gyere, előbb egyél. Az első szabály, amit egy tündérnek meg kell tanulnia, hogy: Éhesen nem lehet gondolkodni.