Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom. Szüksége van a segítségemre. Egyedül soha nem talál ki az erdőből. Nem lehetett túl messze tőlem, hogy éreztem a jelenlétét, de ez az érzés gyengült. Távolodott. Távolodott az erdő belseje felé.

Teleportálás, vagyis helyváltoztatás. Anyám egyik kedvenc szórakozása. Valamikor én is kedvemet leltem abban, hogy hirtelen egy másik helyen bukkanjak fel, de az utóbbi időben nem használtam ezt a képességemet. Éreztem, hogy akkor meg kell tennem, de minél előbb, mielőtt a kislánynak baja esik.

Egyedül volt, egy óriási, zord rengetegben. Éhesen, fáradtan, félelemtől reszketve, ment beljebb, egyre beljebb. A visszacsapódó faágak az arcán és a testén horzsolásokat okoztak.

Becsuktam a szemem, hogy újra megpillanthassam a gyereket. Egy hatalmas fa tövében kucorgott, a térdét átkarolva, fejét lehajtva, és keservesen zokogott. Egy szemvillanás alatt mellette teremtem. Nem akartam megijeszteni, ezért nagyon halkan szóltam hozzá.

–        Hogy hívnak kislány?

Lassan emelte fel a fejét, és ragyogó kék szemeivel rám nézett. Koszos kis kezével megtörölte a szemét, de nem válaszolt.

–        Ne félj, nem bántalak – szóltam gyengéden. – Segíteni szeretnék. Hogy kerültél ide? Hol vannak a szüleid?

Közelebb mentem hozzá, miközben felé nyújtottam a kezem. Csak nézett rám, nem értette, hogy kerültem oda. Nem szólalt meg, de én még is hallottam: Segíts!

–        Segítek neked. Kiviszlek innen.

Óvatosan megfogtam a kezét, és felsegítettem. Szipogva hagyta, hogy az ölembe vegyem. Átkarolta a nyakam, a fejét a vállamra hajtotta.

–        Tudsz titkot tartani? – kérdeztem tőle.

–        Aham – jött a válasz.

–        Hogy hívnak?

–        Izabella… - szipogta.

–        Akkor most csukd be a szemed Izabella.