Megláttalak… 1

I.

A bár, mint utolsó menedék egy magányos léleknek. Szerettem ezeket a helyeket, az ember csak leül, kér egy italt és bámul ki a fejéből. Valahogy segít megemészteni a dolgokat, Segít felejteni, és segít rendbe tenni a káoszt. Hisz annyi mindenen járhat ilyenkor az ember agya, annyi minden történt az elmúlt években, annyi olyan esemény, amire előtte álmomban sem gondoltam volna. Mocskos emberek, értelmetlen harcok, halott gyerekek és szétlőtt házak. Mindez a semmiért. Ennek már öt éve. Öt rohadt éve próbál talpra állni ez a rohadt világ. Néha azt kívánom, bárcsak elpusztult volna minden. Mert most mi van?! Ugyan micsoda? Vannak a nagyon gazdagok, azok a szemetek, akik ebből is hasznot húztak, hasznot az öldöklésből. És vannak a nagyon szegények, azok az emberek, akik megsínylették mindezt. Aztán ott vannak még az olyanok mint én; akik eladták a lelküket az ördögnek…

Lehúztam a whiskyt, majd kértem még egyet.

II.

- Te Toby… - néztem rá – Emlékszel te arra az éjszakára? Amikor csillaghullás volt…

A pasi nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

- Mindenki emlékszik rá… - válaszolt végül kurtán, bár látszott rajta, hogy nem igazán tudja mire vélni a kérdésemet.

Toby gyerekkori jó barátom volt. Együtt nőttünk fel. Aztán volt egy időszak, mikor nem találkoztunk, végül aztán merő véletlenségből ugyanannál a cégnél kötöttünk ki. Azóta megint elválaszthatatlanok lettünk.

- Csak ültünk a cseresznyefa alatt és néztük az eget. Az volt életem legszebb augusztusi éjszakája –mosolyogtam.

- Szép volt nagyon – támaszkodott neki a pultnak.

- És éjfélkor kívántunk valamit. A te kívánságod teljesült Toby? – néztem rá gyermeki mosollyal. Abban a pillanatban annyira szerettem volna újra gyerek lenni.

- Nem még… - rázta meg a fejét, aztán lágyan végigsimította az arcomat. – Furcsa vagy ma. Régen láttalak elérzékenyülni. Sőt az elmúlt öt évben talán egyszer sem. Pedig néha hiányzik a régi éned…

- Toby, ő már nincs. Elveszett valahol a háborúbú alatt… - vágtam komoly arcot.

- Nekem hiányzik – hajolt közel hozzám.

III.

Csak néztem Tobyt, a nagy kék szemeit, azokat a rohadt nagy és őszinte szemeket, amik most ugyan gyámoltalannak tűntek, de én tudom, hogy képesek akár ölni is.

Aztán valami megcsapta fülem, mintha valaki telefonálna vagy magában beszélne. Hirtelen hátranéztem, és akkor megláttam azt a pasit. A pasit, akiről már akkor tudtam, hogy meg kell szereznem. Barna haja volt, barna szeme, kicsit borostás, egy laza inget viselt farmerral, és valami számomra ismeretlen nyelven karattyolt. Tudtam, hogy meg kell ismernem…

Megláttalak… 2

I.

Őszintén megmondva fogalmam sem volt, hogy mi a fenét akarnak tőlem azok az emberek. És most nemcsak azokra gondolok, akik meg akartak ölni. Én soha nem tettem semmi rosszat, a háborúból is kihúztam magam, ahogy tudtam. Az istenért én csak egy rohadt banki tanácsadó vagyok, mi lehet az a baromi nagy titok, amiért ilyen őrült hajszába kezdtek értem.

„Addig jó, amíg nem tudod” – visszhangzottak a fejemben az öltönyös fickó szavai. De nekem most sem volt jó.

II.

Kicseréltem a kötést a kezemen, aztán felvettem valami tiszta ruhát. Kinéztem az ablakon. Fura, hogy csak ekkor tudatosult bennem, hogy igazából fogalmam sincs, hogy hol is vagyok. Nem voltak ezek hajlandóak semmit sem mondani nekem. Sosem szerettem, ha parancsolgatnak vagy megmondják mit tegyek. Most is megfordult a fejemben, hogy megfogom a cókmókomat és elhúzok innen a halálba. De épp ez az… Hova húzhatnék el innen? Pontosan a halálba…

III.

Tudtam, csak egy dolog tehet most rendbe, mégpedig az alkohol. Whisky jéggel és kólával. Mindig ezt ittam, ha ideges vagyok. Sőt, akkor is, ha nem…

A bár ajtajában megcsörrent a telefonom, a „támadóimtól” kapott telefon. Ismeretlen szám hívott. A telefon másik végéről azonban anyám hangját hallottam…

A bárba érve szinte körül sem nézve egyből a pulthoz slattyogtam, és kikértem az italomat. Gyorsan elkészült, és én végre hozzájutottam az életmentő italom első kortyához. Megnyugodtam. A kezem abbahagyta a remegést, a szívem ritmusa pedig visszaállt a normális tempóra. Újra felemeltem a poharamat, és kiittam a maradékot. Húzóra inni whisky-kólát, ez is valami saját specialitás volt. A pohár átlátszó fenekén keresztül megláttam valakit. Hosszú, világos szőke haja lágyan omlott a halvány rózsaszín blúzára. Fekete miniszoknyát viselt, és a lábait elegánsan keresztbe téve ült a bárszéken. Beszélgetett egy férfival. A férfin egy drága öltöny volt, áthatóan nézte a lányt, amit ő nem igazán viszonzott. Látszott, hogy régóta ismerik egymást, talán egy pár, vagy még az is lehet, hogy házasok, csak épp összekaptak valamin. Letettem a poharat, és a lány kezét néztem, de meg voltam lőve rendesen. Minden ujját egy-egy gyűrű díszítette. Ekkor ő rám nézett, és elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt…