Reggel arra ébredtem, hogy a szobalány elhúzza a függönyöket a szobámban. A nap sugarai egyenesen az ágyamra vetődtek. Az órára néztem, amelynek könyörtelenül nyolc órát mutatott. Gyorsan összekaptam magam, és hamarosan már együtt reggeliztem a szüleimmel.

      Kilencre már aznap is az irodában voltunk apával. Épp elmélyedtem az iratok tanulmányozásába, amikor a titkárnőm lépett be az ajtón, és az asztalomra tett egy közepes méretű csomagot.

–     Most jött a postával. Magának van címezve, de feladó nincs rajta – mondta közönyösen, majd sarkon fordult, és kiment az irodából.

      Az a nő, az első pillanattól fogva ellenszenves volt nekem. Brad dolgozott előtte. Minden kérésemet, grimaszokat vágva teljesítette, ha éppen benn volt a helyén és nem a büfében kávézott.

      Gyanúsan vettem szemügyre a csomagot, de nem értem rá kibontani, mert valami nagyon érdekes dolgot fedeztem fel az egyik szerződésben, melyet Brad kötött az egyik beszállítóval. Az még nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem az áll benne, hogy havi száz vágott marhát rendeltünk meg a denveri éttermeinkbe. Annyi hússal az egész várost el lehetett volna látni. Jobban szemügyre vettem a cég adatait, és rákerestem a központi adatbázisban. Amikor fél óra múlva sem találtam olyan nevezetű vállalkozást, mint ami a szerződésben volt feltüntetve, átmentem apa irodájába.

–     Apa, figyelj csak – léptem oda az íróasztalához. - Te láttad ezt a szerződést?

      Átnyújtottam neki a papírokat, melyeket felvont szemöldökkel olvasott át.

–     Brad tett arról említést, hogy van egy ismerőse, aki olcsóbb és megbízható, de, hogy ilyen mennyiségről van szó, azt nem. Utánajárok, kié ez a cég.

–     Felesleges. Már megnéztem. Nincs ilyen.

–     Hogyan? – kérdezte meglepetten.

–     Nem találtam róla semmit. Szerinted fantomcég lehet?

–     Nagy a valószínűsége. Máris hívom az ügyvédünket.

      Miután beszélt az ügyvéddel, hogy azonnal intézkedjen a szerződés felülvizsgálatával kapcsolatban, sorra felhívtuk a helyi éttermeink vezetőit, hogy semmiképp ne fogadják a szállítmányt. Nem tartottuk valószínűnek, hogy az összes marhát leszállítja a nem létező cég, de nem akartunk átvenni egyetlen darabot sem ismeretlen helyről.

      Egyre jobban éreztem, hogy ez a világ nem nekem való. Minden egyes döntést ezerszer át kell gondolni, egyetlen kis hiba, és máris bezárhatunk mindent. Elnéztem apát, ahogy telefonált, és megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy vajon tényleg olyan akarok lenni, mint Ő? Reggeltől-estig az üzlettel akarok törődni? Mi lesz, ha majd családot szeretnék? Csak esténként láthatom a gyerekeimet? Nem mehetek velük együtt játszani, kirándulni…

–     Apa… meddig akarod még ezt csinálni? – kérdeztem tőle, amikor mind a ketten végeztünk a telefonálással. – Te nem szeretnél velem és anyával lenni inkább? Annyi időt elpazaroltunk úgy, hogy nem is éltünk együtt. Az állandó munka, az utazás, a tárgyalások… Alig voltál velem, amikor kicsi voltam.

      Apám megtörve ült le a székébe, és megkeseredett hangon válaszolt.

–     Hidd el, hogy nekem is fáj, hogy nem lehettem veletek. Azt hittem, hogy ha megteremtem az anyagi biztonságot számotokra, akkor boldogok lesztek. De rájöttem, hogy tévedtem. A pénz nem ér semmit, ha nincs időd arra, hogy élvezd. Mindig is neked volt igazad. Jól tetted, hogy ki akartál kerülni ebből a mókuskerékből. Nem tudom, mit tehetnék. Adjak el mindent? Az olyan, mintha a szívemet tépnék ki. Nem tudom Erica mi a helyes, és mi a helytelen.

–     Tudod mit, menjünk el most ebédelni, és közben megbeszélhetjük – álltam fel, és belekaroltam a karjába.

      Az étterem helyett, egy utcai bódénál álltam meg a kocsival, ahol hot-dogot és szendvicset árultak. Apa csodálkozva nézett rám, amikor kiszálltam és vettem két hot-dogot majd visszaültem és elvittem egy parkba. Ott leültünk egy padra, és a kezébe nyomtam a mustártól csöpögő, virslivel megtöltött kiflit. Vonakodva vette el tőlem, esetlenül fogta meg a kezében, de végül is beleharapott. A mustár egyből a fehér ingére fröccsent, amin jót nevettem, mire Ő is elmosolyodott, és fittyet hányva az előttünk elhaladó bámészkodó emberekre, jóízűen falatozott velem.

      Aznap már nem is mentünk vissza az irodába. Az egész délutánt a város utcáin töltöttük. Apából előtörtek a fiatalkori emlékek, és sorra vitt el azokra a helyekre, ahol a haverjaival ütötték el az idejüket. Majd megmutatta hova szoktak anyával eljárni, amíg még több ideje volt a szórakozásra.

      Csapzottan, mustárosan, de boldogan tértünk haza. Anya tágra nyílt szemekkel nézett végig rajtunk, de mi a szánk elé tettük a mutatóujjunkat, hogy - Pssz, ne szólj semmit.

      Már nagyon, de nagyon régen láttam apát olyan felszabadultnak, mint aznap délután. Oly mértékben ellazult, hogy este Ő maga készítette el a vacsorát nekünk. Anyával beültünk hozzá a konyhába, felbontottunk egy üveg bort, és egymást túlszárnyalva ugrattuk Őt főzés közben. Hangos nevetéssel töltöttük be az amúgy már hosszú évek óta rideg, csendes házat.

      Akkor jöttem rá, mit kell tennem.