Késő este volt már, amikor Liz újfent abbahagyta a történetet, és felállt, hogy elinduljunk vacsorázni.

      Minden egyes rész után, alig tértem magamhoz. De ez utóbbinál annyira beleéltem magam, hogy nem tudtam szétválasztani az igazi életemet a régmúlt történéseitől. Akkor is még hatása alatt voltam a lövöldözésnek, és Liz átélt pillanatainak, amikor leültünk az asztalhoz, és az egyik pincérfiú feltálalta nekünk a vacsorát. Önkéntelenül az ajtó felé fordultam, amikor az kinyílt. Fekete motoros bőrdzsekit és nadrágot viselő férfi lépett be, kezében egy bukósisakkal. Körülnézett és leült az ajtóhoz legközelebbi asztalhoz. Önkéntelenül is megráztam a fejem, hogy a felröppenő ostoba gondolatot száműzzem belőle. Liz nem foglalkozott az idegennel, nyugodtan falatozta a vacsoráját. Kisvártatva megjelent Paul is, és csatlakozott hozzánk.  

–     Jó étvágyat a hölgyeknek! – szólt, majd az édesanyjához fordult. – Anya, holnap megérkeznek a hűtőpultok. Tudsz majd időt szakítani arra, hogy átvegyed?

–     Persze Paul. Mikorra várod őket?

–     Cindy reggel nyolcra ígérte.

–     Jól van, itt leszek.

–     Hogy haladtok a történettel? – kérdezte, miközben felváltva nézett hol Lizre, hol rám.

–     Haladunk, csak édesanyád mindig a legizgalmasabb résznél hagyja abba – feleltem én a kérdésére.

–     Mert gondolok arra, hogy ezt a sok mindent, még le is kell gépelnie – nevetett fel jóízűen Elizabeth.

–     Az legyen a legkevesebb. Ha már a füzetemben van, akkor onnan hamar felkerül a gépre.

–     Ma éjjel is dolgozol majd? – kérdezte Paul felém fordulva.

–     Igen – feleltem határozottan, de azért visszakérdeztem. - Miért?

–     Elmehetnénk valahova.

–     Eddig még nem sok jó sült ki abból, amikor magaddal vittél – mondtam ironikus hangsúllyal. Sejthette, hogy Cindyre gondoltam, mert elnevette magát.

–     Ahova viszlek, ott nem lesz Cindy.

–     Nem is arra gondoltam – hadartam gyorsan zavaromban.

–     Dehogynem… - jelent meg egy széles mosoly az arcán. - Van kedved eljönni velem moziba?

–     Nem is tudom – mondtam elgondolkodva. - Igazából nagyon régen néztem már meg egy jó filmet.

–     Na, akkor itt az ideje, hogy elmenjünk. Nyolcra legyél kész – mondta szinte enyhe parancsoló kifejezéssel, de mosolygott hozzá.

–     Értettem – emeltem szalutálásra a kezem.

      Paul magunkra hagyott bennünket, így tudtam pár szót váltani Lizzel.

–     Kérdezhetek valamit?

–     Csak nyugodtan.

–     Mióta társak apámmal?

–     Pontosan nem emlékszem, de azt hiszem, van vagy húsz éve már.

–     Különös. Miért nem emlékszem a nevére? Apa sokat mesélt mindig az üzletről anyának előttem is, de nem emlékszem, hogy Önt említette volna.

–     Talán azért nem emlékszik, mert elég sokáig csak csendestárs voltam. Csak öt éve veszek részt aktívan az üzleti életben. Édesapja beveszi az éttermünket is a hálózatába.

      Hát igen. Az apám. Mindig is értett az üzlethez. Még csak húszéves volt, amikor megnyitotta az első éttermét, ahol még a pincérként kezdte. Azután sorra nyitotta a többit, majd egy egész étteremhálózata lett. Akkortól már csak konkrétan a terjeszkedéssel és az üzlettársak toborzásával foglalkozott. Anyát is egy étteremben ismerte meg, és pár hónap múlva feleségül vette. Harminc évesen milliomos lett, és én abban a fényűző pompában jöttem a világra. Ma már az egyik legnagyobb hálózat tulajdonosa. Testvérem nem született. Nem azért, mert nem akartak a szüleim több gyereket, hanem azért, mert anya többé nem esett teherbe. Mondanom se kell, hogy mindent megkaptam, de valami folytán, már kiskorom óta nem érdekelt a pompa, a gazdagság. Jobban eljátszottam a nagyapámtól kapott egyszerű sírós babámmal, mint a drágábbnál drágább Barbie lányokkal.

      Apa rám akarta íratni a részvényeket, de én nem fogadtam el. Nem azt az életet szándékoztam élni, mint Ők. Hiába a pénz, a hatalom, ha nem lehetek a családommal felhőtlenül boldog. Inkább a szegénység, csak boldogan élhessek.

      Akkor, amikor húszévesen férjhez akartak adni, egy számomra vadidegen férfihoz, na akkor betelt a pohár. Elköltöztem otthonról. Azóta élem az életem, mint írónő. Először nagyon haragudtak a szüleim, de egy év múlva kibékültünk, mert belátták, hogy a boldogságot és a szeretetet nem lehet megvásárolni.

      Hiába unszolta apám, hogy nyugodtan költsek a kártyáról annyit, amennyit csak akarok, nem nyúltam hozzá. Akkor először vettem elő, amikor a cowboy ruhát vettem.

–     Nem akar beszállni az üzletbe? – kérdezte Liz, amire felkaptam a fejem.

–     Nem – mondtam határozottan. – Nekem jó így az életem, ahogy van. Jaj, de megyek, mert nem készülök el. Majd holnap találkozunk.

      Elköszöntem Liztől, és bementem a szobámba, hogy átöltözzek. Paul pontosan nyolckor kopogtatott a szoba ajtaján.

–     Kész vagyok – léptem ki hozzá. – Mehetünk.

–     Jól nézel ki – nézett végig rajtam, pedig csak egy feszes farmert és blúzt kaptam magamra.

–     Köszönöm – pirultam el kissé. - Hova megyünk?

–     Denverbe.

–     Miért éppen oda? – kérdeztem lehangoltan. – Nem mehetnénk máshova?

      Végül is a közeli városban kötöttünk ki, ahol Paul megvette a jegyeket, majd a film kezdetéig sétálni indultunk.

      Egy csendes kis park, kövekkel kirakott útján ballagtunk egymás mellett szótlanul. Paul átkarolta a vállam. Láttam rajta, hogy valamit nagyon akar mondani, mert kínjában hol rám nézett, hol a sötétben magasodó fákat szemlélte. Így sétáltunk, amikor hirtelen megállt, maga felé fordított és megfogta a két vállam. A lámpa fénye az arcára vetődött. Kék szemében a vágy fénye gyúlt. Éreztem, hogy nem tudok csókjának ellenállni, és ajkunk hosszan összeforrt. Egész testemen jóleső bizsergés futott végig, átkaroltam nyakát, tarkójára lógó hajába túrtam, és engedtem, hogy derekam szorosan magához vonja.

      Az esti csendet egy motor kísérteties hangja zavarta meg, meg egyre közeledett felénk. Pillanatok alatt odaért hozzánk, és hirtelen fékezéssel megállt mellettünk. Alig ocsúdtunk még fel a szerelem okozta kábultságunkból, amikor a motoros egy pisztolyt rántott elő a bőrdzsekije alól, és ránk szegezte.

–     Ülj fel a motorra! – kiáltott rám hangosan. – Mire vársz? – Majd Paul felé fordulva így szólt. - Te meg maradj nyugodtan, ha nem akarod, hogy lelőjelek!

–     Mit akarsz tőle? – kérdezte Paul dühösen, miközben testével védelmezőleg elém állt.

–     Ne üsd bele az orrod! – Hallatszott a mély hang a bukósisak alól. – Te pedig gyere és ülj mögém!

–     Ha nem engedelmeskedünk, akkor le fog lőni – mondtam alig hallhatóan.

–     Nem viszed őt sehova… - szólt Paul, és már éreztem, hogy teste ugrásra készen megfeszül.

–     Paul, le fog lőni… - álltam elé. – Ne csinálj hülyeséget, fegyvere van.

–     Nem hagyom, hogy elvigyen…

–     Mi lesz már! – csattant fel a férfi hangja.- Nem esik bántódása, csak valaki beszélni akar vele.

–     Akkor miért nem jött ide az illető, miért téged küldött? – kérdeztem akkor már én is dühösen. – Nem mert idejönni talán?

–     Ne kérdezz semmit, hanem gyere, mert fogytán a türelmem.

      Paul kezét fogtam a hátam mögött, miközben még mindig farkasszemet néztem a pisztollyal. Meglepődtem saját magamon. Nem éreztem félelmet. A helyzet ellenére nyugodt voltam.

–     Jól van. Veled megyek – mondtam, majd Paulhoz fordultam. – Ha ellenkezel vele, akkor le fog lőni. Nem akarom, hogy bajod essen. Kérlek, ne légy ostoba.

      Szeme szikrázott a dühtől, de arcán a szomorúság, elkeseredettség látszódott inkább.

–     Féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Le tudom szedni a motorról.

–     Nem, nem hagyom. Vele megyek. Menj vissza a farmra, és várj ott meg.

–     És ha nem engednek el?

–     El fognak engedni.

–     Gyere már! – kiáltotta a férfi egyre dühösebben. - Mi lesz már? Te meg a rendőrséget meg se próbáld értesíteni, mert akkor többé nem látod Őt!

      Megcsókoltam Pault és felültem a férfi mögé, aki egy bukósisakot akasztott le a kormányról, és hátranyújtotta. Paul magába roskadva állt, és nézte, hogy tűnünk el a sötétben.