A szüleim izgatottan fogadtak, és ahogy a ház elé értem, már siettek elébem. Kinyitottam a csomagtartót, ahol Brad fájdalomtól eltorzult arccal kuporgott. A személyzet segített neki kimászni, majd bekísérték a házba. A doki is megérkezett közben. Nem kérdezett semmit, hanem rögtön megnézte Brad lábát. A golyó belefúródott a combjába. Műtétre volt szüksége. Letisztította a sebet, és azt mondta, hogy be kell vinnie a kórházba. Apa csak pár percet kért tőle, mielőtt elvitte volna magával.

–     Brad? Mi volt ez az egész?

–     Uram – nyögte fájdalmasan – a lánya megőrült. Eljött hozzám, és minden ok nélkül rám lőtt. Úgy viselkedett, mint aki megháborodott.

      Ebben a mesében az volt a legszebb, hogy ott álltam mellettük, és szemrebbenés nélkül hazudott.

–     Kérsz még egyet a másikba is? – kérdeztem tőle dühösen. – Még van képed ahhoz, hogy aljas módon befeketíts apám előtt? Ha nem emlékeznél rá, fegyveres embert küldtél értem, és erőszakkal vitettél magadhoz. Apa – fordultam felé-, tüntesd el a szemem elől ezt az embert, mert nem állok jót magamért.

–     Na ide figyelj Brad! A becsületedet elástad most örökre előttem. Ki vagy rúgva a cégtől, és ha feljelentést mersz tenni a lányom ellen, akkor teljesen tönkreteszlek. Megértetted? – Az utolsó mondatokat már kiabálva mondta apám, mire az az aljas hazudozó csak bólogatott. A doki elvitte a kórházba, mi pedig magunkra maradtunk.

–     Jól vagy kislányom? – kérdezte anyám aggódó tekintettel.

–     Jól, anya. Nem esett bajom… Apa … - muszáj volt a kérdést feltennem. Tudnom kellett az igazat. – Apa, tényleg beteg vagy?

      Egy pillanatra kínos csend lett a hallban, a szüleim mozdulatlanná merevedtek. Ebből már rögtön tudtam, hogy igaz, amit Brad mondott. Apa beteg.

–     Hmm… Az a szemét mondta el igaz? Pedig az életemet bíztam volna rá, annyira bíztam benne. Igen. Sajnos… De ne aggódj, megoldom…

–     Hát persze! Nélkülem akartad ezt is megoldani igaz? - kiáltottam fel. – Miért nem mondtad el? Miért vagy ilyen önfejű? Miért kell mástól megtudnom, hogy az apám halálos beteg?

      Zokogásban törtem ki, mire odajött hozzám, és átölelt. Vállára borulva sírtam tovább. Annak ellenére, hogy nem mindig jöttünk ki egymással, nagyon szerettem Őt. Fel sem tudtam fogni, hogy elveszítem.

–     Jól van, ne sírj már – nyugtatgatott, de könnyeimen keresztül láttam, hogy anyám is a szemét törölgeti. Aztán összeszedtem magam, és folytattam.

–     Apa. Ha nagyon akarod… akkor átveszem az üzletet… Nem fogom hagyni, hogy az életed munkáját akárki tönkretegye.

–     Nem számít az üzlet kislányom… - nézett rám, miközben arcomat két kezébe fogta. - Én csak azt szeretném, ha hazajönnél…

–     Itt vagyok. Nem fogok elmenni többé. De most… el kell intéznem valamit… aztán lefekszem, késő van már. Holnap reggel majd megbeszélünk mindent.

–     Rendben. Jó éjszakát.

      Még anyámat is megöleltem, majd elvonultam a szobámba, ahol minden ugyanúgy volt, mint ahogy azt hagytam, amikor elköltöztem. Megkerestem Liz otthoni számát a telefonkönyvben, és kezemet a kagylóra tettem. Óriási erőfeszítésembe került, hogy felhívjam. A harmadik kicsöngés után, már le akartam tenni, gondolván már úgyis alszanak, amikor valaki beleszólt.

–     Elizabeth Roberts. Tessék.

–     Liz… még nem alszik? Erica vagyok.

–     Édes istenem! – kiáltott fel.- Honnan beszélsz? Nem esett bajod?

–     Nem, nem. Majd elmesélem részletesen, de beszélnem kell Paullal.

–     Persze. Már agyon aggódta magát. Odakinn járkál, nem bír aludni, mindjárt szólok neki…

–     Köszönöm – mondtam csendben, és gyomrom remegni kezdett. El kellett neki mondanom az igazat, de nem tudtam, hogyan kezdjem el.

–     Igen? – hallottam a mélyen búgó hangot kisvártatva, de valahogy nagyon furcsán csengett.

–     Paul? Csak azt akartam mondani, hogy jól vagyok. Itthon vagyok a szüleimnél – hadartam el gyorsan, majd kifogytam a mondanivalóból. Mit mondhatnék még neki? – Ne aggódj, nem esett bajom.

–     Az jó – hangzott a tömör válasz, amiből már éreztem, hogy Liz mindent elmondott neki.

–     Szóval tudod… Én akartam elmondani, de most már mindegy. Ha haragszol rám, megértem. De most hosszú lenne elmagyarázni, hogy miért éltem úgy, ahogy éltem. Szeretnélek megkérni arra, hogy küld el a holmimat, jó?

–     Miért nem jössz el te érte? – kérdezte kissé keserűen.

–     Mert… nem akarok. Azt hiszem, szembe kell néznem az igazi életemmel – feleltem halkan -, de még nem tudom, hogyan.

–     Rendben. Elküldöm… örülök, hogy nem esett bajod.

–     Aha…

      Hosszú kínos csend után letettem a kagylót. Képtelen voltam akármit is mondani. Zokogva dőltem le az ágyra, és kisírt, kiégett szemmel aludtam el.

      Másnap reggel rendbe hoztam magam, és előkelő hölgyhöz illően mentem le az ebédlőbe, ahol szüleim már vártak. A magas sarkúban kissé esetlenül billegtem le a lépcsőn. Már évek óta nem volt a lábamon olyan cipő. Halvány drapp kosztüm ruhámban is feszélyezetten éreztem magam. Hosszú hajamat gondosan összefontam, és arcomat finoman kifestettem. Hogy mennyire nem szerettem azt az életet! De tudtam, hogy ki kell békülnöm azzal, hogy egy milliárdos egyetlen örököse vagyok. A szüleim kedvesen mosolyogtak, amikor elfoglaltam a helyem az asztalnál. Eleinte szó nélkül fogyasztottuk el a reggelit, amit a személyzet rakott elénk, aztán apám megszólalt.

–     Ha nem akarsz a cég élére állni, akkor megoldjuk másként.

–     Apa… döntöttem – szóltam határozott hangon. - Átveszem a céget. Mostantól bejárok veled, hogy megtanuljak mindent. Úgy érzem, hogy ez a kötelességem.

–     Nem akarom, hogy boldogtalan légy – nézett rám szomorúan.

–     Nem leszek – mondtam keményen, de magam sem hittem el, amit mondok.

–     Egyedül nem fogod bírni…

–     Apa, most ne beszéljünk erről. Kérlek.

–     Rendben. - Csengetés zavarta meg a reggeli beszélgetésünket. – Biztosan a doki az – mondta apám, és belekortyolt a kávéjába.

–     Kisasszony, Önt keresik – hallottam kis idő múlva Mary hangját az ajtó felől. – Paul Crossman úr várja a hallban.

      Megrökönyödve tettem le az evőeszközt, és megtöröltem a számat. Nem számítottam arra, hogy Paul el fog jönni hozzánk. Azt hittem, hogy többé már nem látom. Gyomrom remegni kezdett, szívem pedig heves dobogásba kezdett.

–     Menj – szólt apám mosolyogva. - Hallod, hogy várnak.

Ólomlábakon lépkedtem a hall felé, ahol Paul az egyik fotelben ült, de érkezésemre felállt. Egyből észrevettem a szeme alatt lévő táskákból, hogy nem sokat aludt az éjszaka folyamán. Zavartan léptem be, alig hallhatóan ejtettem ki a számon egy jó reggelt.

–     Jó reggelt hölgyem – köszöntött nyugodtan, majd a kanapéra mutatott. – Meghoztam a holmidat.

–     Köszönöm, de nem lett volna ennyire sürgős – nyeltem nagyot, mert alig jött ki hang a számon. – El is küldhetted volna.

–     Magam akartam elhozni. Gondoltam, meghallgatom a magyarázatod egyben.

–     Nem akartalak becsapni… - kezdtem bele, de a mondatok nehezen álltak össze. - Már évek óta élek álnéven… Tegnap este akartam elmondani a mozi után, de Brad… keresztül húzta a tervemet.

      Mindent részletesen elmeséltem neki, Ő, pedig végig figyelmesen hallgatott, de egyetlen arcizma se árulta el érzéseit. Remegő lábakkal jártam fel-alá a nappaliban, miközben megállás nélkül beszéltem, és felfedtem az összes titkomat Paulnak.

–     Hát, ennyi lett volna az én történetem. Most már tudod. Apám beteg, és szüksége van rám. Nem mehetek vissza hozzátok.

–     Mi lesz a regénnyel?

–     Nem tudom. Majd szakítok időt arra is, hogy folytassam, de nem tudom mennyi időm van még, míg apa… - hangom megcsuklott, könnyeim megértem visszatartani. Zavartan fordultam az ablak felé, hogy ne lássa szenvedésem. Erős nőnek akartam látszani, de ma sem értem, hogy miért.