Denver felé tartottunk. Először fogalmam sem volt, hogy kihez, hova vihet az ismeretlen motoros, de ahogy átgondoltam a helyzetem, egyre világosabbá vált számomra minden.

      Egy hatalmas parkkal körülvett házhoz értünk, ahol a jöttünkre egyből kinyitották a nagykaput, de az őrök meg se állítottak bennünket. Akkor már bizonyosan tudtam, hogy hol vagyunk.

      A motoros elrablóm megállt a ház bejárata előtt, és levette a bukósisakját. A vendéglőben látott férfi volt az. Ügyet sem vetett többet rám. Ő teljesítette a parancsot.

      Egy öltönyös ember jött felém, és megkért, hogy kövessem. Felesleges próbálkozásnak tekintettem, hogy kérdezzek bármit is. Már úgy is tudtam, hogy ki a vendéglátóm. Követtem a férfit, aki bevezetett az étkezőbe, ahol egy jól öltözött, ápolt külsejű fiatalember szívélyesen fogadott.

–     Elég nehéz volt téged megtalálni, de amint látod, nem tudsz előlem elrejtőzni – mondta üdvözlés helyett.

–     Neked is jó estét, Brad – mondtam keserűen, és leültem a hozzám legközelebb eső fotelbe. – Mit akarsz?

–     Tudod te nagyon jól, hogy mit akarok.

–     Megmondtam már, hogy soha nem leszek a feleséged.

–     Igazán? És ha kényszerítelek?

–     Mit érsz el vele? Megkérem az apámat, hogy tagadjon ki engem a családból, és semmit nem kaparinthatsz meg. Te, soha nem leszel apám cégének a részvényese, amíg én élek.

–     Apád beteg – mondta közönyösen, de számomra drámaian hangzott.

–     Tessék? – kérdeztem megrökönyödve.

–     Jól hallottad. Lehet, hogy csak pár hónapja van hátra.

–     Hazudsz, mint mindig.

–     Nem Erica – mondta komolyan, és közelebb lépett hozzám. - Most nem. Apád rákos.

–     Azt mondta volna – mondtam szinte alig hallhatóan, amit talán nem is hallottam, csak azt éreztem, hogy mozog a szám.

–     Elköltöztél. Mondhatnám úgy is, hogy eltűntél. Miért mondta volna?

–     Mert az apám…- majd felugrottam a fotelből, és elé álltam, közvetlenül a képébe vágtam a következő mondatokat. – Nem fogsz semmivel se rávenni arra, hogy hozzád menjek. Egy faragatlan, erkölcstelen tuskó vagy! Fegyveres emberrel hozattál magadhoz. Még arra sem volt merszed, hogy te magad gyere értem.

      Lelkem forrt a felgyülemlett dühtől. Elég bátorságot éreztem magamban ahhoz, hogy szembeszálljak azzal a féreggel. Miután elköltöztem otthonról, akkor tudtam meg, hogy őhozzá akartak adni feleségül. Brad apám beosztottja volt. Annyira megbízott benne, hogy képes lett volna az életemet is tönkretenni azzal, hogy összeboronál bennünket. Mindenáron rám és rá akarta a cég vezetését hagyni. Amikor kiderült mindez, akkor vettem fel írói álnevet, és költöztem el egy eldugott kis utcába. Denvert nem akartam elhagyni, bár tudtam, hogy úgyis rám talál majd. De szembe kellett néznem ezzel a ténnyel is. Nem bujdokolhattam örökké. Ez a szemét, pedig megfenyegetett, hogy kényszeríteni fog, hogy a felesége legyek? Na ez már mindennek a teteje. Ezt már nem tűrhettem.

–     Mivel akarsz kényszeríteni? – kérdeztem szinte magamból kikelve. - Ha apám megtudja, hogy mit művelsz, akkor ki fog rúgni, és akkor még azt is elveszted, amit eddig megszereztél.

–     Mindenre képes vagyok bébi.- Szeme mélyéből gonoszság tört elő, de nyugodt hangon beszélt velem. - Jobb, ha tudod.

–     Akkor ölj meg, de nem leszek a tiéd! Soha!

–     Még arra is sor kerülhet, de előbb hozzám jössz, még pedig most azonnal.

–     Soha!

      Sarkon fordultam, hogy elhagyjam a szobát, de hirtelen megragadta a karom, és erőszakkal magához húzott. Olyan erősen szorított, hogy szinte fájt. Gondolatok sokasága cikázott a fejemben, hogy tudnám magam a karjaiból kiszabadítani. Szemem szikrákat szórt felé. Nagy elhatározásra jutottam. Jobb térdem a magasba lendítettem, és övön aluli rúgással bírtam rá arra, hogy elengedjen, majd amikor fájdalmában összegörnyedt, még az arcát is megrúgtam.

–     Hülye kis ribanc! – kiáltotta, miközben a szájába csörgedező vért törölte le. – Ezt nem úszod meg szárazon!

–     Nem? Majd meglátod! – kiáltottam, és egy éppen kéznél lévő váza után nyúltam, amikor lefogta a kezem, és kicsavarta. A düh és a gyűlölet hatalmas erőt adott ahhoz, hogy ne adjam fel. Cipőm sarkát rácsaptam a lábujjára, a szabadon lévő kezemet pedig hátravágtam. Könyököm a gyomorszájába fúródott. Egy kissé enyhült szorítása, amit kihasználva kirántottam a kezem, és az íróasztala mögé menekültem. Minden kezem ügyébe akadó tárgyat felkaptam az asztalról, és felé dobtam. Repült a lyukasztó, a levélnehezék, az olló, és minden, ami mozdítható volt.  Aztán eszembe jutott, hogy minden gengszternek van egy pisztolya a fiókban. Csak a szerencsében bízhattam. Gyors mozdulatokkal elkezdtem kihúzni a fiókokat, és a másodikban meg is találtam. Brad már odaért hozzám, de ahogy kibiztosítottam a fegyvert, megtorpant.

–     Egy lépést se gyere közelebb! – figyelmeztettem, és a feje magasságába emeltem a kezem.

–     Nem fogsz lelőni! Hiszen még a vért se bírod!

–     De sokat tudsz rólam! Sokat változtam Brad. Amit apám elmondott rólam, annak már a fele sem igaz. Ha még egy lépést teszel, lelőlek.

      Az ajtó hirtelen felpattant, és a férfi két embere jött be a szobába. Tudtam, hogy nem nézhetek félre, mert akkor végem. Kikapja a kezemből a fegyvert, és… Liz járt az eszemben. Az ő bátorsága és merészsége. Nekem is úgy kellett cselekednem, ahogy Ő tette volna. Akkor megmenekülhetek.

–     Lelövöm, ha beljebb jönnek! – szóltam oda a két férfinak, akik egyre közelebb jöttek felém, és az Ő kezükben is fegyver volt, melyet rám fogtak.

–     Lőjétek le – mondta nyugodtan Brad. Talán arra számított, hogy megijedek, de erre egy lövést adtam le a lábára. A golyó a combjába fúródott. Hatalmas üvöltéssel feküdt el a földön, miközben az anyámat és engem ócsárolt. A két férfi tanácstalanul állt, és felváltva néztek ránk. Akkor már nyugodt voltam és mindenre elszánt.

–     Dobják el a fegyvert – szóltam oda nekik, de a szemem nem vettem le a földön fekvő férfiról.

–     Nem jutsz ki innen – nyöszörögte Brad.

–     Dehogynem! Állj fel!

–     Nem tudok, szétlőtted a lábam!

–     Állj fel! – kiáltottam rá, és mellélőttem a padlóba nyomatékot adva szavaimnak.

      Nehezen, de feltápászkodott. Combja erősen vérzett, kezét a sebre szorította.

–     Indulj kifelé és mondd meg az embereidnek, hogy engedjenek bennünket szabadon távozni és ne kövessenek minket.

–     Ezt még megkeserülöd… - sziszegte a fogai között, de engedelmeskedett.

      Zökkenőmentesen kiértünk a bejáratig. Utasítottam, hogy üljön be az egyik kocsiba a volán mögé, és szóljon a kapuban lévő őröknek, hogy engedjenek ki bennünket. Tudtam, hogy nem fog tudni sokáig vezetni, de nem érdekelt. Csak ki akartam jutni abból a házból. Az őrök tanácstalanul nézték, ahogy kigurulunk a kapun. Két utcával odébb megállítottam, és kiszállítottam a kocsiból, majd bezártam a csomagtartóba. Aztán gyorsan magam mögött hagytam mindent, és hazafelé vettem az irányt. A kocsiba szerelt telefonról még menet közben felhívtam apát, aki nem akart hinni a fülének. Megkértem, hogy szóljon a háziorvosának, azonnal induljon hozzánk, mert sebesültet viszek.