Már éjfél körül járt az idő, de képtelen voltam elaludni. Felvettem egy kiskabátot és kimentem. A házunkat nagy park vette körül, melyet fák, és anyám gondozta virágoskertek díszítettek. A sötétben elbotorkáltam az egyik padig, és leültem. Hallgattam a békák brekegését, a tücskök ciripelését és az égen ragyogó csillagokat figyeltem.

      Ahogy ott üldögéltem, és azon törtem a fejem, hogy miképp hajtsam végre félig kigondolt tervemet, zajt hallottam. Nem az est szokásos hangja volt. Mintha a kövek csikorogtak volna valakinek a talpa alatt. Óvatosan elbújtam a közeli bokor mellett, és figyeltem. A lépések egyre közelebbről hallatszottak, majd nemsokára egy árnyat pillantottam meg, mely nem messze tőlem megállt. Mintha nem is zavarta volna, hogy bárki megláthatja. Abban biztos voltam, hogy nem a mi emberünk, mert azok párosával járnak. Lélegzetemet visszatartva lapultam meg a sötétben. Félelmet nem éreztem, de azért nem mertem volna előlépni.

      Testalkata alapján úgy gondoltam, hogy egy idegen férfi lopózott a kertünkbe. Jó darabig nem mozdult, de a sötétben nem láthattam, mit csinál, majd hirtelen feje magasságában megcsillant valami, aztán egy öngyújtó lángja lobbant fel, és egy másodperce megláttam arcának egy részét, mely egyáltalán nem tűnt ismerősnek. A cigaretta parazsa sűrűn felizzott, valószínű sietősen szívta. Alig telt el néhány perc, már el is nyomta a csikket, sarkon fordult, majd eltűnt. A kavicsos út csikorgása jelezte távolodó lépéseit.

      Besiettem a házba, és egyenesen az éjjeli őrökhöz mentem, akik vígan kártyáztak a szobájukban. Meglepődve konstatálták, hogy bementem hozzájuk.

–     Ha a gyanúm nem csal, maguk itt kártyáznak, míg odakinn valaki behatolt a kerítésen át a területünkre – szóltam dühösen. – Emeljék fel a seggüket, és menjenek dolgozni! Holnap, pedig jelentkeznek az apámnál, és elmesélik neki, hogy miért nem a dolgukat teszik.

      Szó nélkül, lehajtott fejjel hagyták el a helyiséget. Az egyikük még visszafordult, hogy mondjam el neki, hol láttam a behatolót. A szobában csak egy ember maradt, akinek a kamerák megfigyelése volt a feladata. Odasomfordált a helyére, és sorra kapcsolta a kinti kamerák képernyőit.

      Dühöngve mentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Hajnal felé járhatott már az idő, mikor elaludtam, de másnap annak ellenére, korán beértem az irodába, még apát sem vártam meg.

      Ahogy beléptem, rögtön megakadt a szemem a csomagon, amit előző nap hozott be a titkárnőm. Egészen elfeledkeztem róla. Óvatosan felemeltem és jobban szemügyre vettem. Lehet, hogy bomba van benne. Gondoltam. De ki küldene nekem bombát? Feladó nem volt rajta, csak annyi, hogy: Erica Stevens részére. Csak olyan küldhette, aki tudja, hogy bejárok az irodába. De ki tudja, a cég dolgozóin kívül? Paul és Brad. Paul hazament, Brad a kórházban van. Akkor hát ki? Vajon van összefüggés az éjszakai titokzatos látogató és a csomag között?

      Hirtelen mozdulattal feltéptem a ragasztót, és felhajtottam a doboz széleit. Három számozott videokazetta találtam benne. Tehát az egyessel kell kezdenem. Milyen figyelmes volt az illető, hogy megjelölte! Na de lássuk!

      A szám is tátva maradt, amikor az első indítása után Brad jelent meg a képernyőn. Az irodában ült, és éppen telefonált.

      Mind a három kazettára Brad piszkos ügyeit rögzítették. Arra nem volt időm, hogy végignézzem mindet, csak belepörgettem, de így is eleget láttam. Brad a markomban volt.

      A kazettákat bezártam a páncélszekrénybe, és előkerestem a részvényeseink telefonszámát. Csak a többségi tulajdonnal rendelkezőket szándékoztam felhívni, bízva abban, hogy lesz köztük olyan, aki szívesen felvásárolja a részünket.

      Apa tudta nélkül beszéltem velük, mert attól féltem, ha bevonom a tervembe, akkor elbizonytalanodok. Friss, kipihent fejjel, még aznap reggel szóbeli megállapodást kötöttem mindegyikkel. A szerződések megkötését egy héttel későbbre beszéltem meg velük. Amikor végeztem, átmentem apa irodájába.

      Az ablaknál állt, de ahogy beléptem megfordult, és kipihent, derűs arccal fogadott.

–     Szia. Nagyon korai voltál ma. Gondolkodtam az éjjel. Eladom a céges részvényeimet.

      Annyira meglepődtem, hogy szóhoz se jutottam. Megálltam az iroda közepén és szó szerint tátva maradt a szám. Nem számítottam arra, hogy apa ugyanolyan lépésre szánja el magát, mint én.

–     Valami baj van? – kérdezte kissé ijedten. - Nem akarod?

–     De…de…, csak én már megtettem.

–     Hogy? Te… már megtetted? Mikor? - Akkor Ő lepődött meg, de aztán hirtelen felkiáltott. - De hiszen akkor nekem semmi dolgom nincs!

–     De azért van. Egy hét múlva alá kell írnod a papírokat.

–     Kinek adtad el? – érdeklődött tovább.

      Elmeséltem neki, hogy kiket hívtam fel, és milyen feltételekkel adtam túl a részünkön, valamint, hogy milyen szerencsém volt, mert egyikük sem akart alkudozni. Apa arcán meglepettség lett úrrá. Úgy látszik, hogy nem gondolta volna, hogy képes vagyok erre.

–     Még én se csináltam volna jobban – mondta beszámolóm végeztével. – Akkor most nincs más vissza, csak el kell döntenünk, hogy ezek után mivel fogjuk hátralévő napjainkat eltölteni.  – Az utolsó szavaknál arca elkomorodott, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Nem akartam minduntalan a betegségére utalni. Nem siránkozással szerettem volna eltölteni azokat a napokat, amíg még együtt lehetünk.

      A kapott videokazettákat sem említettem meg neki, hanem belekaroltam, és elvittem az utcában lévő kis presszóba, ahol egy kávé mellett felhívtam a figyelmét az éjszaka történtekre, és arra, hogy az őrök nem látták el a feladatukat.