Kaptunk egy világot, kaptunk e csodálatos bolygón egy testi életet. Ledobtak a Földre, hogy véghezvigyünk valamit. Ám a legtöbben nem tudjuk, mire vagyunk hivatottak. Kapaszkodunk, ki-ki egymásba, ki egy kergetett álomba, vagy bármi másba. Mégis meg vagyunk győződve arról, hogy valahol mi is vagyunk valakik vagy leszünk végre valakik. Ez egy egészséges határig rendben van. Ám az utóbbi időkben olyan bizonyosságra váltott át meggyőződésünk, hogy elkezdtük fennségesnek érezni magunkat. Elődeintől kaptunk egy kész világot és birtokolni kezdtük azt. 

Jellemző tulajdonságunk között van az, hogy a készen, küzdés nélkül kapott dolgok csak megerősítik bennünk birtoklási vágyunkat. Nagyhatalmúak szeretnénk lenni. Bizonytalan létünkre hivatkozva fogózkodni akarunk, biztos talajt keresve lábaink alá. Van egy bolygónk, a csodálatos Föld. Vajon tényleg arra hivatott, hogy elpusztítsuk? Ennyire hálátlanok vagyunk, lehetünk?

Kaptunk egy ajándékot, ahol élhetünk, ahol tüdőnkbe szívhatjuk a friss levegőt (ami ma már nagyon ritka), mely minden levegővételünknél hozzájárul életünk fenntartásához és ennek ellenére jó részünk ügyet sem vet megóvására.  Amikor nem tudjuk magunkba szívni a friss levegőt azonnal felháborodunk.

Miért nem óvjuk Földünket, hogy ne kelljen kicsinyes emberi tulajdonságokkal fellépni, mint az előbb említett felháborodás? És miért háborodunk fel akkor is, amikor szembe állítanak minket saját hibáinkkal? Miért szeretünk másokon mindent számon kérni, és miért lepődünk meg, ha minket is számon kérnek? Lábunk alá csodálatos talajt kaptunk, amin járhatunk, ami földi létünk bizonytalan járásában biztonságot nyújt. Ám járásunk sokszor bizonytalan és félénk. Mintha tudnánk, hogy hibásak vagyunk, de próbálunk elrejtőzni gondosan. Nehogy lebukjunk. Nem adunk bizalmat Földünknek és így Ő sem "bízik meg bennünk" joggal. Okkal.

A talaj olyan a Földnek, mint embernek a lélek. Nélküle csak kapadoznánk a vízben, és rémült állapotban kapaszkodnánk valamiféle tárgyba, ami fenntarthat minket, hogy ne süllyedjünk el. Ezek a tárgyak leginkább saját gyengeségeinkre felhúzott mentségeink. Mindörökké kapaszkodunk beléjük. Talaj nélkül nincs Föld. Ahogy lélek nélkül sincs ember. De talán mégis vannak sokan, akik a lélek elnyomására törekedve élnek, egyre nagyobb láncot létrehozva a Föld köré. Megfojtják azt. A mag a földben kel ki. Ugyan ez a mag van lelkünkben is elásva és mi dönthetjük el, mikor engedünk neki szabad utat, hogy növekedni kezdhessen. Ahogyan mi dönthetjük azt is el, hogy a helyen, ahol élünk, mikor segítjük természeti környezetünket ahhoz, hogy szabadon lélegezhessen .

Mi szabjuk meg, mikor tesszük tönkre, de azt is mi szabjuk meg, hogy mikor becsüljük meg és ültetünk újabb és újabb magvakat. Úgy, ahogy emberi testünknek, a helynek ahol élünk is szüksége van arra, hogy szabad lehessen. Mert csak az egészséges lélegzés tartja fent az életet. És az elégedett sóhajok. Amikor kivágjuk az esőerdőket, amikor más erdőket is megkopasztunk, mindig egy rossz érzés fog el. Mintha lelkemből tépnének ki egy darabot. Fájó, égető érzés ez. Fullasztó. Ez által a Föld tüdeje megbetegszik. Mint, amikor mi dohányzunk. Felesleges terhelésnek tesszük ki szervezetünket, ahogy Földünkét  is. De mégis megtesszük. Természetesnek vesszük és ami a legszomorúbb, mindezt tudatosan tesszük. Hiszen rombolni könnyebb, mint építeni. Van is egy ilyen mondás: "Ha nem tudsz építeni, legalább ne rombolj!" Milyen igaz. Gondolhatják a kivételek, akik kevesen vannak minden erőfeszítés ellenére.

Vajon meddig tehetjük még ezt? Meddig maradunk büntetlenek? És a sumákok tényleg megússzák a felelősségre vonást mindig? Gyakorta foglalkoztat a gondolat, hogyan lehetett az, ha őseink gondoltak ránk, s nem csak magukra, hogy mi is élhető életet éljünk majd utánuk, a mi generációnk miért nem gondol az utánunk jövőkre? Igazságos ez?

Kaptunk egy helyet, ahol megtapasztalhatunk sok-sok érzést, élményt. Szerelmesek lehetünk vagy mérgesek, hazudhatunk vagy lehetünk őszinték, de mi mindenkit megbüntetünk saját tökéletlenségünk miatt. Mind a környezetünket, mind embertársainkat.

Foghatjuk-e arra, hogy az ember hibázik? Ha lehetőségeink megengedik, hogy szerethessünk, a legtöbben nem élünk vele, ha esetleg kevésbé adottak a lehetőségek, sóvárgunk utána. De az is igaz, hogy nem a lehetőségekre kell várni, hanem megteremteni kell azokat. Tessék, máris itt a válasz. Ha hazudhatunk, élünk vele. Ha puskacső elé vagyunk állítva, akkor is megtesszük. Hol az egyensúly?

Azt hisszük, van akkora hatalmunk, hogy büntetlenül megússzuk egymás- és élőhelyünk tönkretételében vállalt cselekedeteink következményeit. Egyetlen százalék...csak ennyivel kellene többet adnunk magunkból mind környezetünknek, mind embertársainknak. Ha beszorozzuk a jelenlegi népesség számával, ami lassan eléri a 7 milliárdot, akkor ez egy 7 milliárd %-al jobb világot teremtene. A mag növekedésnek indulna zavartalanul.