Az árvaház épülete komor, vészjósló mivoltában állt a város kívüleső részén. Ablakai megannyi apró, szigorú szemekként meredtek a külvilágra. Pistinek már első látásra úgy tűnt, őt figyelik. Egyes-egydül őt.

   Az épület előtti füves területet, ahol a kicsiny játszótér is állt, hegyes tuják szegélyezték. A bejáratig macskaköves út vezetett; ezt taposták éppen.

   A sofőr az autóban maradt, míg társa bekísérte a gyereket a házba. Pisti mögötte jócskán lemaradva bandukolt. A férfi többször hátra-hátrafordult, de a gyermek mindannyiszor a földet pásztázta.

   Pisti gondolatai összevissza cikáztak. Hol az anyja jutott eszébe, hol az őket folyton fenyegető, napszemüveges fickók. Szinte biztosra vette, hogy azok az okai mindannak, ami történt. Gyomra csomóba rándult a gondolatra. Szomorú volt, zaklatott és dühös. Leginkább dühös. A gonosz bácsikra, az egész világra, na és persze őrá: aki ott fenn, az égben él, és állítólag szereti teremtményeit, az embereket. Állítólag… De ha valóban így van, akkor ő most miért tart abba a mogorva épületbe? És az anyja miért nem lehet mellette? Nem, ez nem igazság! Még inkább felszökött benne a harag. Kis szíve az agyában dobogott, ritmusra járt az ócska, lyukas cipőjének kopogására.

   Végre-valahára elérték a házat. Amikor beléptek, rögtön fogadásukra sietett egy idősödő, csaknem őszbe borult hajú asszony, aki szemüvege mögül vizslatva nézte az érkezőket.

-          Nocsak, megérkezett az úrfi? – fordult Pisti felé, de a gyereknek esze ágában sem volt felemelni a fejét.

   Az asszony csodálkozó pillantást cserélt a kísérő férfival, mire az szavakat formált a szájával, csak úgy némán, nehogy a gyermek tudomására jusson, miről beszél.

   Az asszony bólintott, majd így szólt:

-          Bizonyára nagyon éhes lehetsz, kisfiam – Ráncos kezét Pisti fejére, majd vállára ejtette, aztán folytatta: - Gyere, elkísérlek az étkezőbe. Ott már vár rád a finom kalács meg a kakaó.

   Pisti még mindig nem méltatta reagálásra. Nem érzett éhséget. Fájdalmat annál inkább. Anyja hiányát, mely egyre erősebben marta belülről. Torkát mintha láthatatlan kéz szorongatta volna – úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Jó is lett volna: kiadni magából mindent; a felgyülemlett fájdalmat és keserűséget. De a megváltó könnyek elmaradtak. Szeme száraz volt, és égett. Egyfolytában a kopott műpadlót nézte, mindössze tájékozás céljából tekintett néha fel.

   A kísérő férfi időközben elbúcsúzott, és kiment a hideg téli levegőre.

   Pisti kettesben maradt az ősz hajú asszonnyal. Egyhangúan követte őt az étkezőbe, mely zsúfolásig telt gyerekekkel. A bejáratnál az asszony megállt, és halkan, barátságosan megszólalt:

-          Menj szépen oda a kiszolgáló pulthoz, és vedd el a reggelidet!

   De Pisti nem mozdult. Még csak fel sem nézett.

-          Na, mire vársz? – kérlelte csendesen az asszony. – Csatlakozz a többiekhez, hiszen mostantól te is ide tartozol.

   Pisti azonban nem így gondolta. Csak állt mozdulatlanul az ajtóban, arra várva, hogy ennek az egész szörnyű rémálomnak hipp-hopp vége legyen, és felébredve, ismét szeretett édesanyja simogató karjaiban találja magát. Szíve mélyén viszont tudta, erre már sohasem kerülhet sor.

   Az asszony sóhajtott, majd megragadta az újonnan érkezett lurkó kis kezét. Pisti a szorítását túl keménynek, túl barátságtalannak érezte.

-          Gyere szépen! – hallotta, majd keze az asszonyé után lendült. – A végén még megeszik előled az egész készletet. Vannak ám itt olyan éhes gyerekek, hogy azt el sem tudnád képzelni.

   Pisti nem akarta elképzelni. Ahogy enni sem szándékozott. Csatlakozni a többiekhez pedig… Ehhez aztán végképp nem fűlött a foga. Az asszonyt azonban kénytelen volt követni. Nem kívánt felesleges bonyodalmakat okozni.

   Lehajtott fejjel hagyta hát, hogy az asszony gyengéden maga után húzza. Még akkor sem nézett fel, amikor a fehér kendővel bekötött hajú konyhásnéni megszólította.

-          Jó reggelt, fiatalember! Maga biztosan új lesz itt, eddig még nem láttam.

   Az őszeshajú asszony válaszolt a gyermek helyett:

-          Bizony, épp az imént érkezett. Bizonyára nagyon éhes. Csak egy kicsit szégyellős. De majd feloldódik.

   Körbejáratta szemét a boldog, önfeledten beszélgető gyerekseregen, majd visszanézett Pistire. Iménti kijelentése hirtelen valószínűségét vesztette.

   A konyhásnéni a szalvétába csomagolt kalácsot és a kakaót zöld, műanyag füles pohárban Pisti felé nyújtotta, de a gyerek mozdulatlanul ácsorgott továbbra is. Az ősz hajú asszony átvette helyette a reggelit, majd a hosszú asztalsor egyetlen üres helyére rakta azt. Ezután így szólt:

-          Ülj le szépen! Nekem most el kell mennem, dolgom van. Ha végeztem, megmutatom, melyik lesz a te ágyad.

   Azzal kisomfordált az étkezőből.

   Pisti leült az egyetlen üres helyre, és kifejezéstelen arccal nézte az előtte lévő, ínycsiklandozó reggelit, melyet más körülmények között bizonyára szívesen elfogyasztott volna. Egy darabig zavartalanul ült, majd hirtelen egy másik fiú szólt hozzá. Szeliden, szinte félénken megkérdezte:

-          Kell neked a kakaó?

   Pisti ekkor mutatott először reakciót a külvilág számára. Lassan megrázta a fejét, mire a kakaó eltűnt az asztalról. Ezt követően nem sokkal a kalácsnak is nyoma veszett – ezt már kérdés nélkül vette el valaki.

   Mire az ősz hajú asszony visszatért, Pisti előtt az asztalon ott állt az üres pohár, és a morzsákkal teleszórt szalvéta. A nő elégedetten elmosolyodott.

-          Na látod! – lelkendezett. – Ezt már szeretem. Gyere, megmutatom az ágyadat!

   Pisti most kérés és ráncigálás nélkül felállt, és engedelmesen követte az asszonyt. Miután az megmutatta a fekhelyét, Pisti, mintha már régóta csak erre várt volna, lefeküdt, és a fal felé fordult.

-          Ha bármire szükséged van, csak szólj! Engem Klári néninek hívnak.

   Pistinek azonban egy darabig nem volt szüksége semmire.