Tóth Eszter: Tallér Edina: A húsevő 

Kritika 
 
 

Tallér Edina A húsevő című könyve a 2010-es könyvhéten debütált. Habár rövidregény a hivatalos megnevezése, annyira mégsem illik rá ez a szó, inkább egy novellagyűjtemény, vagy egy tematikusan rendezett történet együttes. Ezt nem csak a terjedelme miatt mondom, hanem amiatt is, hogy számomra egy regénynek kell, hogy legyen átlátható története, egy szál, ami mentén az egész halad, ebben viszont nem éreztem semmiféle struktúráltságot. Igen, persze, a gyermekkortól indít, és végigkövethetjük a főhősnő életét, valamiféle rendszer talán van is benne, de nem egyértelműen kivehető, hogy az írónő mit is akart pontosan bemutatni.

Furcsa nekem, felettébb furcsa alkotás.  

Kezdjük a címnél.  

A húsevő. Lássuk be, elég hatásvadászra sikeredett. Pedig ezt még az írónő meg is magyarázza. A főhősnője egy olyan személy, aki odavan a húsételekért. „Ha egy nap nem eszem húst, úgy érzem, nem ettem semmit. Fölkelek reggel, kordul a gyomrom, nyáltalan, tapadós a szám, a folyadék nem segít, csak lötyög a hasamban, éhes vagyok, hús kell, sós vagy édes, a rostok, az izmok, a bőre.”

Egyébként pedig lehet belemagyarázni olyanokat, hogy a főhősnő egy húsevő vadként tengeti mindennapjait, vadászik az áldozatokra, mégsem marad meg mellette soha egy férfi sem. Mindeközben önmagát is marcangolja, a kételyek felemésztik mind a testét, mind a lelkét. Igen, ezt is lehetne, és még nem is hangzana rosszul, de én sosem szerettem az ilyesféle belemagyarázgatásokat. Maradjunk a kész tényeknél. A névtelen nő szereti a húst. Pont.  

Aztán nézzük magát a művet. 

Az ajánlókban olyanokkal lehet találkozni, mint például a „merész és finom erotikával megtöltött”, vagy „Ez a hegek könyve.” Többnyire igaz kijelentések, bár egy ajánlónak mindig az a lényege, hogy az adott mű legjobb és legérdekesebb vagy épp legmegbotránkoztatóbb elemeit emelje ki. Gondoljunk csak egy filmajánlóra. Egy gyorsan lepörgő másfél perc, hirtelen váltakozó képkockákkal, és egy-egy jó poénnal. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy megnézte a filmajánlót, és azt gondolta, hogy „Hú, ez egy ütős darab!”, aztán végül mégis csalódottan somfordált ki a moziból, hiszen arra kellett ráébrednie, hogy az ajánlóban látott szuper jelenetek elvesznek a másfél órában, és poénból is csak az a három beszólás volt jó, amit már a bemutatóban is elsütöttek.

Na, én is valahogy így voltam ezzel a könyvvel.  

Nem tudtam hova tenni. Úgy egyáltalán sehova.  

Rólam tudni kell, hogy mielőtt nekiállok egy alkotásnak, átlapozom, belenézegetek, elolvasok egy-egy random kiválasztott bekezdést. Ezután jön csak az, hogy megnézem a borítót, elmélázok rajta kicsit. Ennek a könyvnek a borítója egész hatásosra sikeredett, két piros cipellős, kicsit girbe-gurba lábacska, sötét háttér előtt, a cím egyszerű betűs. Szimpatikus. Szerény, és megnyerő.  

Aztán elkezdtem olvasni. Ami először feltűnt, az az egyszavas címek: Evés, Ölés, Ölelés, Vér, Hús, Csont, stb. Nagyon ösztönösnek hatnak mindezek, és az ember valami ilyesmit is várna tőlük. Egy igazi ösztönlény világát, akit belepréseltek egy társadalomba, és hiába akar, nem tud megfelelni a normáknak.  

De nem ezt kapjuk sajnos. Az előtörő, mindent elsöprő érzelmek és szenvedély helyett valami langyos, lábvízmeleg, kissé izzadtságszagú alkotást tartok a kezemben, és nem értem. Azt értem, hogy mit olvasok, értem a szavakat, a mondatokat, csak azt nem értem hogy mi hogyan kapcsolódik egymáshoz. Vagy egyáltalán kapcsolódik-e. Keresem az összefüggéseket a bekezdések között, de nem megy. Hogy hogy jön a nagyapja csámcsogása az ő vörös körömlakkjához, az első havi vérzése a lányának a nehezen befonható hajához vagy a nagyapja kutyái a férfiak szagához? Nem tudom. Szerintem maga az írónő sem tudja…  

Csapongó, értelmetlen gondolatmenet. Bár gondolom ez akart lenni benne az újítás, a modernség. Hogy úgy akarja leírni a dolgokat, ahogy éppen eszébe jutnak. Mint mikor éjszaka a nyolc órás betanított munka után leszívott aggyal monotonon vezetek hazafelé, és mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben a pasikról, a napomról, hogy mi volt pár éve vagy hogy mi lesz holnap. Ez tök jó, csak ha én ezt leírom, és megmutatom egy ismeretlennek, ő nem fog belőle érteni semmit sem. Akkor pedig mi értelme egy regénynek, ha az olvasó csak pislog olvasás közben, mint borjú az új kapura, és várja a magyarázatot? Az a baj, az írónő annyi mindenbe belekap, viszont nem fejt ki semmit igazán. Egyedül a „Tükör”-nél éreztem, hogy itt tényleg végigviszi azt, amit elkezdett nem csapong szanaszét, egy értelmes szálon viszi az olvasót, aki érti a gondolatmenetet, és ő maga is elgondolkodik. Talán keres is egy tükröt és belenéz, és talán még magukat a szellemeket is látja. A saját szellemeit, és a saját emlékeit.  

Ami még nagy gond volt az olvasás közben nálam, hogy nem tudtam azonosulni a szereplővel. Lehet, hogy azért, mert én egy merőben más jellem vagyok, mint ő, sőt pont az ellentéte. Nem is azzal volt a gond, hogy szegénykémnek nincs neve, csak kezelhetetlen fekete sörénye, hétfőn szerdán és pénteken vörös körme, és a meglehetősen erős havi vérzése, hanem az is, hogy én egy viszonylag gyenge jellemű nőt ismertem meg a regényből. Valahogy végig érzek egy bizonyos önsajnálatot, valami olyat, amitől az olvasó kicsit úgy érzi, hogy oda kell mennie a főszereplőhöz, és adnia kell neki egy buksisimit, olyan szerencsétlen szegény. A „kedvenc” részem az volt, mikor ecsetelgette, hogy ő bizony meg akar halni, és már tett is lépéseket ez ügyben, felhívta egyik ismerősét, aki azt mondta neki, akkor átmegy, mert még szeretkezniük kell. Na, hát ez valami csodálatos felnőtt viselkedés. Ha valami nem megy, meg kell halni, valóban. „Ne bántsatok, mert öngyi leszek!” -ezen a legtöbb ember - mint ahogy én is - átesik tizenhat éves korában.  

Úgy érzem, a főszereplőnő csak sodródik az eseményekkel, és ha valami rosszul sül el, nem tesz semmit, csak sajnáltatja magát, hiszen mindenki hibás csak ő nem. Szerintem mindenki a saját sorsáért felelős. És ha nem veszi a kezébe a gyeplőt, és nem kapja össze magát, semmi nem fog megváltozni. Persze, könnyebb a dolgokat egy vállrándítással elintézni, és ráfogni arra, hogy az apja elhagyta őt, az anyját verte a férje, a nagymamája nem igazán törődött vele, a nagybátyja öngyilkos lett, és őt minden férfi elhagyja, de ezt így akkor sem lehet. Mi az, hogy a gyerekei vállán sírja ki magát? Hát mit lát így szegény gyerek?

Szerintem a főszereplőnőből pont hiányzik az, ami egy igazi nőt mozgat. Nem elég a festett köröm, a szép ruha, és még az is tök mindegy, hogy mekkora a hátsója, legyen egyénisége és akaratereje. Úgy érzem ez a nő kicsit a múltban él. Legalábbis nagyon befolyásolják a régi emlékei. Főleg a nagyanyjához kötődőek. A végletekig vallásos nagyanyja volt az, aki pálinkával itatta, mikor fájdalmai voltak, aki pátyolgatta a részeg nagybátyót, és persze ő adta neki a legtöbb (szerintem meglehetősen értelmetlen) tanácsot.  

Nagyban befolyásolja ez aztán később a férfiakhoz való viszonyulását. Már a nagyanyja is szinte semmibe vette a férfiakat.

„De a hálóingemet tartsam tisztán és legyenek titkaim, van, amit sosem tudhat a férfi,(…)” „Abban viszont biztos volt nagyanyám, hogy ő a Mennybe kerül, találkozik az összes halott lányával, nővéreivel, anyjával, nagyanyjával, mindenkivel, csak keresztapámmal és nagyapámmal nem, pont a férfiak maradnak a föld alatt.”

Mert ugye minden férfi gonosz, mindenért ők a hibásak, és ők az élet megrontói. Nem kellenek másra, csak a testi örömökre. Nekem ez jön le, habár mind a három jelentősebb férfit, aki megfordult az életében „szerelmem”-nek hívja. (Mert nevük nekik sincs, mint ahogy senki másnak, csak a kakasnak, aki Jani, és roppantmód fontos szereplő leves szempontjából.) Ennek ellenére sosem éreztem semmi érzelmességet a sorokban, semmit, ami kicsit is arra utalt volna, hogy ő ragaszkodik bármelyik férfihez is. Még a gyerekei apjához sem. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is tudja kik azok. Nem szól semmit, mikor elhagyják, csak tűr. Na és persze, amikor nem tudnak vele élni, akkor is a férfi a hibás, a nő sosem. Hogyne…  

Érzelmet egyedül a gyerekeivel való kapcsolatában éreztem. Ez a nő mindennél jobban szereti azokat a gyerekeket. Bűntudatot érzett, mikor „éheztetette” a kisfiút, holott erről ő nem tehetett. A kislányáról sokat beszél, talán azért, mert a saját gyermekkori önmagát látja benne. Azt akarja, hogy a kislánya is királylány legyen, hiszen ő is mindig az akart lenni. Odafigyel és vigyáz rájuk, figyeli minden lépésüket. Tetszettek azok a részek, mikor a gyerekeiről, azok játékairól, és képzeletbeli barátairól mesél. Egyszerre tört elő belőlem a gyerek és az anya. Szerettem volna újra gyerek lenni, és szeretnék egyszer majd anya is lenni.  

Azonban ezeknek a jól sikerült részeknek az illúzióját is sikerül az írónőnek lerombolnia, mégpedig azzal, amit szerintem egy író nem engedhet meg magának. Akár modern, akár mai, akár friss. NEM. Ez pedig a trágárság. Persze most nem azt mondom, hogy például egy koccanás leírásánál nem hangozhat el csúnya szó, hiszen az úgy nem hiteles, ha csak annyit mondanak, hogy „irgumburgum”. De ebben a könyvben szerintem ez felesleges. Én tudom, hogy csak fokozni akart vele, de akkor is, hát moderáljuk kicsit magunkat!

„Akkor legyen kívánatos meg érdekes, mikor már túl vannak a mézesheteken, és mindenki befingik a paplan alá.”

„(…) mert az gyerek, nem akarja elhinni, hogy egy szép nő is büdöset szarik.”

Ez már nem vagány és merész, hanem egyenesen közönséges.

Ugyanez a helyzet a vér, és az egyéb hasonló dolgok leírásával. Nem hiszem, hogy a menstruáció ennyi szót érdemelne. Én elhiszem, hogy neki ez egy nagyon fontos dolog az életében, de nekem hadd ne kelljen már azt olvasni, hogy ő hogyan vérezte össze a haverját alvás közben. Most itt nem a naturalista leírásról beszélek, mert pont én vagyok az az ember, aki egy tál popcornnal a kezemben, vigyorogva néztem végig a Terror bolygót, hanem arról, hogy ezek az infók nem viszik előbbre a történetet. Ez csak natúr hatásvadászat és megbotránkoztatás.  

Valamint (most már tényleg én érzem magam tök hülyének) nem értettem, hogy jöttek azok az antik történetek. Ráadásul ilyen hányaveti stílusban a képünkbe tolva. Miért? Ez valami példázat? Vagy tanmese? 

A másik dolog, amire mindig felkaptam a fejem (a párbeszédek hiánya mellett), az a „megmindenezés”. Nagyon sokszor előfordul, hogy olvasom a mondatot, erre ott van egy „meg minden”. Ez egy olyan dolog, aminek szerintem könyvben nincs helye. Olyan, mintha én azt mondanám, hogy „tetszett ez a könyv meg minden…”. Hát marha sokat mondtam vele, tényleg… 

Ez volna az, amit el tudok mondani erről a könyvről. Persze én nem vagyok sem kritikus, sem esztéta, sem olyan, aki ért hozzá. Én csak egy olvasó vagyok, aki a kezébe vett egy könyvet, mégpedig azzal a szándékkal, hogy szórakozni fog.

Tévedtem… 

Azt hiszem, egy kis hazánkban már klasszikussá vált mondattal zárnám le ezt az egészet: „Ez most nem jött át.”

*** *** ***

Balogh Zoltán:Páskándi Géza.

        Kiről irhatna az ember --ha már irásra adta fejét --ha nem a földijéről akit személyesen  ismert akitől olvasott, és akit akár példaképének is tekinthet. Vércukor.Ez a cim jutott eszembe legelőször, amikor Páskándi Géza halálhirét vettem, és ez nem volt véletlen. Valamikor, a hatvanas évek végén  egy vendéglő kistermének  sarokasztalánál volt alkalmam --többedmagammal egy társasásban lenni vele.Azidőtájt jelent meg, "Holdbumeráng" cimű verseskötete.A verseiről beszélt, és a cimadó versből idézett. Én csak hallgattam,és úgy éreztem , hogy a költőt valami titokzatosság, valami melodrámai hangulat lengi körül, de ezena hangulaton, olykor átsüt a fény, a költői gondolat, a nem csak magáért , de nemzetéért, hazájáért aggódó ember reménye, hite.Ott , és akkor nekem nagyon rapszódikusnak tűnt.Hol néhány szót ejtett börtönéveiről , hol meg könyvkiadási gondokról beszélt.
        Nemsokkal ezután , olvastam az Utunkban (Kolozsváron megjelenő irodalmi hetilap--azóta megszünt)"Vércukor" cimű novelláját.Újszerűnek , és kegyetlennek tűnt, amint földi életünk alatt szerzett ismereteinket , úgy tüntette fel , úgy magyarázta , hogy ezek emelik vércukrunkat , ennélfogva, könnyebb és gyorsabb az enyészet mert a föld bogarai  hamarabb átrágják magukat a testen.Talán igy képzelte a könnyű menekülést az enyészetbe,a kegyeteln földi sors befejeztével.
         Hetvennyolc év telt el azóta , hogy megyénk nagy szülöttje,Páskándi Géza meglátta a napvilágot. Az élet hamar elszólitotta más tájakra, de ő mindig szerettel gondolt vissza szülőfalujára, Szatmárhegyre ,városára ahol tanult , majd elindult a siker utján. A kezdetekben, nem volt oka félelemre , hisz a hazugságokat  feéligazságként, a féligazságokat , igazságként kezelő ,tálaló képmutató ,hazug kommunista  rezsim őt felkarolta, sőt elinditotta a karrier utján. Sokakat félrevezettek , előléptettek, futtatak , csak azért , hogy dicshimnuszokat zengjenek , arról az alig ismert , sehova  sem vezető rezsimről. Volt aki  végig vállalta ezt az utat, de az igazi tehetségek hamar rádöbbentek, hogy az igazság egészen más, az igazság máshol lakozik.
         Páskándi Géza hamar észre vette , felfogta , és ellene fordult. Ekkor következett be a törés az életében, munkásságában.Minden tudását , tehetségét, az igazság keresésére forditotta . Irásaiban--legyen az vers, novella , regény, dráma ,--a multhoz , a történelemhez,a történelmi igazsághoz fordult, de mindig úgy, hogy az a mára kivetitve  elmondja , meggyőzze az olvasót , a nézőt, hogy a tények  tények maradnak, az igazság igazság marad , még akkor is , ha ideig- óráig  sikerül azt a hazugság fátylával betakarni.
          Mindezekért alig húszonötévesen ,börtönbe kerül ,hat kemény évet  tölt el különböző börtönökben , munkatáborokban. A börtönben is alkot --fejben--az ott szerzett verseit rabtársainak is betanitja , hogy ne merüljön feledésbe , mert ezek lejegyzésére,ott, nem volt lehetőség.Szabadulása után/1964/ rengeteget dolgozik /volt amikor álnéven , mert nem volt közlési joga , index alatt volt/munkássága kiteljesedik, az irodalom minden műfaját műveli, olyan magas szinten , amit már nem lehet visszautasitani, amit már nem lehet megállitani , amit már csak ismerni és elismerni szabad.
          Termékenységére jellemző, hogy csak az "Utunkban" 358 közlése volt ezerkilencszáz hetvenhármas kivándorlásáig.Ebben a lapban jelent meg "Vendégségben " cimű legtöbbet játszott drámája folytatásokban , amit Kolozsváron és Budapesten is bemutattak.De szivesen közölték irásait , más romániai  magyar lapok is. Több novelláját , románra és németre is leforditották.Drámái az angol nyelvterületen ismertek,amelyeket az Egyesült államokban játszottak.
          Negyven évet  élt szülőhazájában, huszonkét esztendőt az anyaországban:Itthoni élete, mártiromsága  késztette arra , hogy elhagyja szűlőföldjét. Magyarországon is megkellett küzdjön azért , hogy elfogadják , hogy befogadják, hogy folytathassa megkezdett munkáját --mert ott is megkapta :"Miért kell nekünk külföldi ötvenhatos --nincs nekünk is elég?" A küldetéstudat nem hagyta nyugodni, szellemi fáklyája örökké égett, mert magára vállalta a mások bűneit is, sorsközösséget vállat  a világ bármelyik sarkában élő magyarral, és hitt a magyar  feltámadásban !
          Mert helyettetek... cimű versében igy vall:
               "Mert helyettetek szerettem, vagy szégyeltem       szeretni
                S maradt a körmöm piszkos:kövekről multat kapartam
                helyettetek álmodtam  fülledt fabulát priccsen
                S vontam nőt magamhoz képzeletemben
                S helyettetek  gondoltam magamat--jobbnak
                terveltem  igazi szépet a földön

                és helyettetek loptam , csaltam , csakhogy nem öltem
                tudva , ha én nem teszem megteszitek ti
                helyettem is.
          Nem nyugszik hazai földben , az anyaország földje a Farkasréti temető ölelte magába, és ringatta örök álomba  meggyötört, megfáradt , beteg testét,mert az idő, a kegyetlen idő hatvankét esztendőt mért ki neki .
          Halála után három évvel alakult meg Szatmárnémetiben, és Szatmárhegyen a "Páskándi Géza baráti társsaság" ennyi időre volt szükség , hogy emberi gyarlóságainkat leküzdjük , és évenként méltóképpen megemlékezzünk vidékünk, mindezidáig  egyetlen Kossuth dijas irójáról.
          Az én emlékezetemben  most is ott ül a vendéglői asztalnál , cigarettával a kezében, néha befelé néz ,idézi a multat, a bezártságot, és megfogalmazódik benne a kitörés gondolata.

*** *** ***

Jagicza Gellért: Az irodalom fontossága

"Oh, te csodás irodalom, mily csodás gondolatokat szülsz, nélküled a világ sem kerek."

Az irodalomra mindig is szükség volt, van és lesz is, amíg világ a világ. Beszéljünk akár
nyomtatott irodalomról, akár modern világunkban egyre népszerűbbé váló elektronikus
irodalomról, de elengedhetetlen a jelenléte az emberek életében. Egy fáradt napot, egy csodás
pihenéssel teli hétvégét, ünnepeket, egyszerű hétköznapokat díszít fel, varázsol szebbé.
Vannak, akik dalban mondják el, vannak, akik érzésvilágukat versben, prózában fedik fel. Az
alkotásra szükség van, és az olyan irodalmak, melyek tanítanak bennünket, mindig is
fennmaradtak az évszázadok során. Ady Endre, József Attila, Jókai Mór, Gárdonyi Géza,
Balzac, Garcia és a Többiek olyan értékeket teremtettek, melyek pótolhatatlanok az akkori és
a mai ember számára is. A legfontosabb, hogy az irodalom értéket teremt. Olyan értéket,
amiből egyre kevesebb van világunkban, ahol az emberi kapcsolatok elkopnak, ahol egyre
ritkább az igaz emberség. Kiemelten fontosnak tartom az irodalom jelenlétét. Úgy vélem, a
csodálatos kalandregények egy sokkal érdekesebb és izgalmasabb, kalandosabb világba
kalauzolásával kitűnően lazítja az elmét, a szellemet, a komoly drámai művek pedig szintén
kellőképpen emlékeztetnek minket arra, hogy miért is élünk. Azért élünk, hogy szeressünk.
Az irodalom kitűnő tanítómester ebben. Utat is mutathat az útkeresőknek, szemléleteket
finomíthat vagy alakíthat át azok számára, akik arra vágynak, hogy látókörük kitáguljon.
Ugyanakkor azok, akik "már tudják", hogyan kell élniük, általa kaphatnak egy másabb
szemléletet, mellyel ugyancsak hozzájárulhatnak saját életük még jobbá, sikeresebbé
tételéhez. Az ember úgyis legtöbbször összehasonlít. Milyen volt régen és milyen most. Úgy
gondolom, az irodalom mesterien rávilágít erre. Az alkotások csak adnak a világnak, az írások
megmaradnak, még ha a szó el is száll. Rendkívül fontosnak tartom az írói illetve költői
társadalmat, mert egyfajta tükröt állítanak a világ elé. Tükörre mindig szükség van, hogy
észrevegyük magunkat és ha "szélesebben tekintünk" a tükörben, akkor láthatjuk, hogy "mi
van mögöttünk". Természetesen a legfontosabb, hogy mindig az aktuális jelenünkben éljünk,
de ismert a mondás és igaz is, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem, mert nem
tud miből kiindulni és mire építeni. Az irodalom maga a kreativitás, mert az ember kreatív és
szüksége is van arra, hogy megmutassa a világnak ezt. Mindig is voltak „nagy tanítók”, akik
utat akartak mutatni a helyüket, életük értelmét nem találó embereknek. Kitűnő nyelv ez, a
gondolatközlések egy közvetett módja. Azzal, hogy megírták életük történetét, vagy valami
csodálatos történetet, példaként tekinthettek és tekinthetnek rájuk mások. A példamutatás egy
igen fontos dolog, ha nem a legfontosabb. Utat mutatni másoknak, örömet szerezni az
embereknek, tanulságos történeteket megosztani velük, több mint lehetőség, kötelesség is
egyben. Ezért írnak az írók, ezért költenek a költők, mert érzik a kötelességüket. Ezt a
kötelességet az irodalom kitűnően teljesíteti. Az embernek pedig joga van levonni a
tanulságot ezekből a csodálatos művekből és beépíteni a saját életébe. Szükség van az írott
szavakra, mondatokra, oldalakra, könyvekre. Mai világunkban a felgyorsult életmód mellett a
szavak, melyeket kimondunk, nagyon hamar elszállnak, mint már korábban is említettem. Az
írott szöveg mindig kéznél lehet. Ott lehet velünk a táskánkban, az autónkban, a
munkahelyünkön, bárhol. Ha egy kicsit el szeretnénk merülni egy másik világban, gyakran
megfogunk egy könyvet, ami teljesen magával ragad, de elég, ha szétnézünk az interneten,

hiszen remek írások találhatóak ott is. Az irodalom a maga módszereivel fejleszti az ember
szellemét, lelkét. És hát mi az élet értelme? Lehetséges, hogy személyes fejlődésünk, ami által
meg tanulunk szeretni? Sajátos a módszer, nem mindig van szükség egyértelmű
gondolatkinyilvánításra, a sorok között olvasni érdemes és felemelőbb is. Azt gondolom, egy
jó író vagy költő úgy ír, hogy "Tudj olvasni a sorok között". Mert ez már nem egy lopott,
kölcsönvett gondolatot szül majd, hanem a saját szívedet, eszedet teszed bele általa. Az
irodalom egy kincs, ami az orrunk előtt hever, csak fel kell vennünk ezt a kincset és meg kell
őriznünk, vigyáznunk kell rá, majd adnunk kell belőle lehetőleg minél több embernek. Én már
felvettem a kincsemet.

*** *** ***

Erika Tailor: Interjú Nánássy Szabolccsal

2011. január vége felé villámcsapásként hasított belém: tennem kell valamit, ki kell adnom magamból a felesleges energiát. De hogyan, miképp? – vetődött fel bennem a kérdés. Aztán egy újabb hirtelen légnyomás, (ami elég gyakran jön nálam) és elkezdtem leírni a fejemben megfogant történetet. Aztán csak írtam, írtam, de nem volt kinek. Egy-két „önkéntes” olvasót kerestem a környezetemben, de nekem az nem volt elég. Többet akartam. Na, nem azért, mert telhetetlen vagyok, hanem, mert le akartam teszteltetni az írásaim eltérő stílusú emberekkel. A barátnőmnek tetszett az ötletem, így vállalta a kritikus szerepét.

Kutatni kezdtem hát a neten az olyan klubok után, ahol az amatőr írók meg tudják osztani másokkal az írásaikat. Hamarosan rá is akadtam az Amatőr Írók Klubjára, ahová csatlakoztam, és elkezdtem feltölteni a regényem fejezeteit. Előtte soha nem írtam semmit. Persze mint minden normális, reménytelen szerelmes lány, pár vers azért papírra vettetett akkoriban. Még ma is őrzöm őket, de soha nem osztottam meg senkivel. Még azzal sem, akinek írtam. Aztán volt úgy, hogy a barátnőimmel, azzal töltöttük az időnket, hogy betelepedtünk a lépcsőházunkba, és sorra meséltük el álmainkat, melyekből lassan kibővített történetek lettek. Természetesen én mindig indián lány voltam, Karl May könyveinek betudhatóan.

Tehát, nem sok idő kellett ahhoz, hogy új barátságokra tegyek szert. Egy nagyon kellemes, baráti társaságba kerültem, ahol szívesen olvassuk egymás történeteit, és jó tanácsokkal látjuk el a másikat. Ez számomra sokat jelent, hiszen ez ad erőt ahhoz, hogy írjak. Nem magamnak írok. Az embereknek, hogy megosszam velük azt a sok kitalációt, amit éjszakánként kigondolok.

Sok barátot találtam, akiket csak fényképen láttam, de nekünk nem kell több, ez is elég az igaz barátsághoz. Van olyan közöttük, akik álnév mögé bújnak, és arctalanok. De így is ismerem Őket.

Eleinte én sem mertem közhírré tenni, ki is vagyok valójában. De fél év után már nem szégyellem a kilétem. Akinek nem tetszik, amit írok, az úgyse fogja elolvasni az írásaim. Akiknek tetszik, azok, pedig nem baj ha tudják, hogy egy hétköznapi családanya vagyok, aki így éli ki a benne felgyülemlett energia túltengést.

Persze nem magamat szeretném most dicsőíteni, hanem egyik újdonsült barátomat, Nánássy Szabolcsot, aki sokban hasonlít rám. Kíváncsi lettem, hogy Ő miképp is tekint írói oldalára, milyenek a szokásai, és mik a tervei.

Szabolcs Balassagyarmaton született 1972-ben. Jelenleg Tatabányán él és ott is dolgozik, mellette regényeket ír.

Mióta írsz, és hogyan kezdted el?

Mielőtt belevágunk az érdemi részbe, szeretném megköszönni a lehetőséget és a megtiszteltetést, hogy interjúalanyod lehettem. Ugyanakkor erősnek érzem a „dicsőítés” jelzőt: semmivel sem vagyok több, vagy jobb, mint te, vagy bármely másik alkotótársam. Biztosra veszem, hogy több olyan kézirat hever jó pár amatőr írótársunk számítógépének merevlemezén, amit hamarosan könyv formájában is viszontláthatunk majd a könyvesboltok polcain.

De térjünk vissza a kérdésedre. Már gyerekkoromban kiderült, hogy rettentően színes fantáziával rendelkezem: képes voltam órákig szórakoztatni magam különböző, általam kitalált történetekkel. Mivel kevés barátom volt ezekben az időkben (eléggé zárkózott alkat voltam) ezért általában ezekhez a kitalált történetekhez „menekültem” unalmamban.

Általános iskola hatodik osztályában például a frissen vásárolt földrajz atlaszomat sikerült telefirkálnom egy Földkörüli út tervezett útvonalával – amely útvonalhoz természetesen tartozott egy komplett, kalandokkal teli történetfüzér is, ami kontinensről kontinensre haladva változott az adott földrajzi viszonyoknak megfelelően.

Most jogosan felmerülhet a kérdés, hogy ezek az élmények, hogyan vezettek az íráshoz, ugyanis az általános iskolában nem voltam valami jó író: a fogalmazás dolgozataim ritkán sikerültek négyes osztályzatúnál jobbra… Ennek megfelelően az első komolyabb történeteimet tizenhat éves koromban írtam le először, de ezek csupán csak kezdetleges próbálkozások voltak. Addig nem érdekelt az írás, és akkor is csupán csak praktikus eszközként tekintettem rá. Arra volt jó, hogy rögzítsem az általam kitalált történeteket. Maga az írás, mint tevékenység szeretete csak több mint tíz évvel később talált rám.

Kik azok az írók, melyek azok a történetek, amelyek nagy hatással voltak rád?

Elsősorban – és legfontosabbként – Rejtő Jenőt említeném. Sokan a ponyva királyaként aposztrofálják őt, és ennek megfelelően gondolnak rá, de én másként vélekedem róla. Rejtő az egyik legnagyobb magyar író, aki valaha élt. Nem csak könyveket, hanem bohózatokat, sanzonszövegeket is írt. Varázslatosan bánt a magyar nyelvvel, és bámulatos az a könnyedség, ahogyan a történeteit szőtte.  Nem véletlen, hogy a könyveit rettentően nehéz filmre, vagy színpadra alkalmazni úgy, hogy megőrizhető legyen az a világ, amit Rejtő papírra álmodott.

De említhetném még Dékány András könyveit is (például: Matrózok, hajók, kapitányok, Kalózok bálnák, tengerek… és a többi). Nagy kedvencem még Verne Gyulától a Nyolcvan nap alatt a Föld körül.

Hol olvashatunk téged? Van már kiadott könyved?

Jelenleg az AdLibrum kiadó on-line könyvesboltjában vásárolható meg az útikönyvem.

Milyen témájú könyveket írtál már eddig?

A már említett útikönyvet, és két, a mindennapi élet kérdéseivel foglalkozó, azokra egy kissé más szemszögből tekintő ezoterikus témájú kötetet. Ezekhez jelenleg kiadót keresek, illetve az utómunkálatokat végzem rajtuk. Van továbbá két kalandregényem, melyek úgy hatvan- hetven százalékban vannak kész, ezeket szeretném befejezni, illetve még három-négy könyvre való ötletem is.

Melyik könyved áll hozzád legközelebb?

A „Kérdések könyve” című, amihez jelenleg kiadót keresek. Ha nem jön össze, akkor ez is magánkiadású lesz, mint a már megjelent útikönyvem.

Milyen olvasói rétegnek szánod a most készülő könyveidet?

Mindegyiknek! 

Hogyan tudnád a lehető legrövidebben összefoglalni a jelenlegi történetedet?

Mivel (hangulatomtól függően) folyamatosan több könyvön is dolgozom egyszerre, ez így egy nagyon nehéz kérdés. Melyiket?

Az ezoterikus témájú könyvedet bemutatnád pár mondatban?

Hm…  Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem mindig foglalkoztatott az, hogy hogyan működik a minket körülvevő világ: egyesek miért sikeresek és gazdagok, mások pedig miért nem? Miért addig és úgy élünk, ahogy, és mi annak az „össznépi társasjátéknak” a lényege, amit úgy hívunk, hogy Élet? Miért azok a játékszabályok, amik, és hogyan kell úgy játszanunk, hogy az a lehető legjobb legyen mindannyiunk számára?

Ezek a kérdések már régóta foglalkoztatnak, és folyamatosan keresem rájuk a válaszokat. Az idők során aztán, ahogyan ezek a kérdések, és a rájuk kapott válaszok sokasodtak, lassan egy kerek egésszé álltak össze: egy igazán különleges spirituális utazássá. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megőrizni ennek az utazásnak az állomásait. Így született meg a „Kérdések Könyve” című kötet, illetve egy másik, újabb könyv is, az „A siker útján” című, ami kifejezetten a sikerrel, és a siker elérésének egyik lehetséges módjával foglalkozik.

Milyenek az írási szokásaid?

Szerencsés alkat vagyok. Mivel gyerekkorban sok kitalált történetet „gyártottam”, így a vizuális készségeim nagyon jók. Látom magam előtt a leírandó történeteket, eseményeket, helyszíneket és szereplőket. Így nincs más dolgom, mint egyszerűen leírni azt, amit éppen látok. Azt is mondhatnám: nem én írom a könyvet, hanem a könyv írja meg saját magát. Én közben csak utazom, és jegyzetelek…

Amikor egy új könyvön dolgozom, igyekszem reggel, vagy a délelőtti órákban írni, mivel akkor mind szellemileg, mind fizikailag sokkal frissebb vagyok. Délután, pedig általában javítom a kézirataimat. És persze emellett bejárok a munkahelyemre is… 

Ha találkozhatnál egy fiktív szereplővel, ki lenne az és miért?

Nos, Rejtő Jenő könyveiből bárkivel szívesen találkoznék, de ha már kötelező lenne választani, akkor a Tuskó Hopkins – Senki Alfonz – Csülök hármassal. Igazi világfiak, sok kalandot átélt világcsavargók, alaposan kifaggatnám őket a kalandjaikról!

Mik a terveid a jövőre nézve?

Erre a kérdésre három szóval tudok válaszolni: írni, írni, írni…

Köszönöm, hogy megosztottad velem, és a magazinunk olvasóival a gondolataidat. Én még annyit fűznék hozzá, hogy: olvasni, olvasni, olvasni…

*** *** ***

Robert Zsolt: Rólad szól

A pályázati anyagának elérhetősége itt!

Szavazni itt tudsz:

http://amatorirokklubja.network.hu/forumtema/palyazat-szavazz-a-legjobbra