Az eisenachi tanulmányút

Egy lovaskocsi dübörgött végig Eisenach erdőinek rögös útjain. Pattogtak a kerekek a köves úton, vadul dobogtak a paták, a lovak panaszosan prüszköltek a nagy vágta miatt. A kocsi fontos utasa nem volt más, mint Howard Pegg Laurence a Miskatonic egyetem ifjú tanulója, aki a német hegyvidék élővilágáról és erdőségeiről írta éppen doktoriját. Laurence mindemellett roppant mód érdeklődött az okkult tudományok iránt, ami nem volt meglepő a Miskatonic egyetem hallgatóinak körében. Úti céljához érve lepakolta nehéz bőröndjeit és jól megfizette a kocsist igyekezetéért. Laurencenek maradt egy kevés hátralévő ideje a tanulmányi útjából és úgy döntött, hogy meglátogat egy különös és eltitkolt kastélyt az eisenachi erdők sűrűjében. Hátára vette nagy csomagját, utazóládáját, amiben kutatóeszközeit tartotta egy kézi utánfutón húzta magával. Csendesen rótta a néma vidéket, a közelben nem volt más csak a magas fák végtelen, átláthatatlan sora. Szokatlanul csöndes volt a hely, madárfütty is csak elvétve jutott át a fák lombkoronái között. Egy pillanatra lepakolta bőröndjeit és ráült útiládájára, elővette a térképet. Feljegyzéseket a nagyobb könyvtárakban sem talált a kastély fekvéséről. Csak a helybéliek szokatlan történetei nyújtottak némi támpontot a magánkutatásához. Mindenki óva intette Laurencet a régi kastélytól, de az ifjú tudóspalánta kiapaszthatatlan tudásvágya egyre inkább csak hajtotta a különös legendák övezte titok felé. Hosszasan tanulmányozta a térképet, majd továbbállt. A feljegyzések alapján jó helyen járt. Elégedetten dobbant az ifjú Laurence szíve mikor meglátta az ódon kastély szürke falait. Az ősrégi, ránézésre évszázados vagy akár évezredes múltra visszatekintő kőépület méltóságteljesen emelkedett a magasba. Falai szokatlanul simák voltak, mintha egy tömbből faragták volna ki az építményt. Howard lepakolt a kapualjban. A szél bizarr hangokat formált, ahogy beáramlott az apró réseken, nyílásokon. Elnyújtott nyögések, mormogások, és az erdő madarainak halk vízhangja morajlott az ablakok alatt. Laurence tett egy próbálkozást hogy megnyissa a rejtélyes, ősi kastély kapuit. Ám a sziklaszilárd kapuszárnyak, keményen ellenálltak. Legnagyobb meglepetésére valaki lakott az épületben. Cipő surrogásának hangja szólt és a zár kínosan hosszú kattogása. Egy magas, sápadt, alakzat nyitott ajtót, hosszú csontos végtagjai nagy testi erőről tanúskodtak. Szemei körül fekete foltok derengtek, mintha halványan sminkelte volna magát.

–Kivel lepett meg a szerencse? –Kérdezte a magas idegen.

–Howard Pegg Laurence, a Miskatonic egyetem hallgatója volnék. –Mondta Laurence különösen lapos arcával, rövid száját szűk mosolyra húzva. –Tanulmányi úton vagyok Németországban, felkeltette a kastély az érdeklődésemet.

–A nevem Maximillian Mandel. Szóval kifinomult gondolkodó nem de? Szívesen látom errefelé az ilyeneket. Mennyi időre szeretne maradni?

Howard kissé bizalmatlanul méregette a vendégszerető házigazdát.

–Megnézném előbb a kastélyt, de egy két napnál nem többet.

–Jöjjön beljebb, addig marad, míg kedve tartja.

Öblös bejáratú folyosók sora fogadta Howardot, minden beugró, minden leágazása a szerteoszló járatoknak, csak úgy hívogatta az embert, mintha egyre azt mondanák, gyere beljebb. A szobák szegényesen voltak berendezve, porlepte bútorokkal, nehéz vörös függönyökkel.

–Mit tud az épületről? –Kérdezte Laurence.

–Több mint ezeréves múltra tekint vissza ez a kastély. Megvettem, mert magával ragadott az egyedisége. A közeli erdőket és mezőket hosszú évtizedeken keresztül szerető figyelemmel gondoztam. Ám egy vadászat alkalmával minden megváltozott. Kint a hegyekben nem messze innen ősi totemekre leltünk, kelta építményekre. A faragványok az oszlopokon szörnyű titkokat árultak el. Kelta törzsek jártak erre a helyre és különös, sötét, istenkáromló szertartásokat végeztek. Az emberek nem tudták elfogadni a múltat. Végül mindenki elhagyott, de én maradtam. Hatalmas lehetőséget láttam a hely történelmében és folytattam a kutatást.

–Milyen lehetőséget pontosan?

–Ősi elfeledett tudást. Találtam egy könyvtárat a kastély katakombái felett. Hatalmas okkult tudástár van odalent. Bár nehezen tudom lefordítani a könyveket. A Miskatonic egyetem egyik hallgatójának minden bizonnyal kevesebb gondot okozna a gyűjtemény.

Mandel megmutatta a könyvtárba vezető utat. Laurence elidőzött egy keveset a könyvek között és levett egyet a polcsorokról. Ismerős volt számára a különös nyelvezet, hasonló hieroglifákat a szörnyűséges necronomiconban látott talán.

–Mandel, van egy ajánlatom számára. Én itt maradok, és amennyire csak engedi tudásom lefordítom ezeket a könyveket cserébe azért, hogy itt lakhassak egy pár napot a tanulmányi utam hátralévő idejéből.

–Megbeszéltük, szívesen látom errefele, látom hogy figyel, hogy gondolkozik.

Howard a kastély egyik emeleti szobáját kapta meg. Hasított, gótikus stílusra emlékeztető ablakok néztek az erdőre melyek szép kilátást nyújtottak a messze kékellő horizontra és a fák élénkzöld, puha lombkoronáira. Laurence minden nap délelőtt fordított, a délutánt a kastély felfedezésével töltötte. Szokatlan volt a falak üressége, sehol egy írásjel vagy dombormű. A falak anyaga ismeretlen volt egyelőre, kemény, tömör, homogén kőzet. Egy nap kihúzta nagy utazóládáját az ágya alól és széles eszköztárából kiválasztott egy apró fémkalapácsot, amivel biztosan nem lehetett megsérteni a falakat. A koppanások hangjából próbált következtetni valamire a fal anyagának eredetét illetően. De ehhez foghatót még nem hallott. Gránit, márvány, vagy tán a legősibb földi kőzetek olvadt keveréke? A könyvtár tudásanyaga is lenyűgöző volt, a könyvek eredete ismeretlen. Nem tudni honnan maradtak fent ilyen mértékben okkult ismeretek. És nem csak a fekete mágiát illetően voltak kötetek. Laurence egy tekintélyes példányt talált a földi gerincesekről, a lapok messzire visszanyúltak az ember előtti fajokig, és ami még meglepőbb, hogy azon túlra is. Rettenetes dolgok fogalmazódtak meg azokon az oldalakon. Távoli ismeretlen fajok evolúciója, történelme, kultúrája és művészete tárult fel Laurence előtt, mintha Yith dicső fajának egyik ősi könyvtárának gyűjteményéből olvasgatna. A szerzők megszállott írók lehettek. A különös írásjeleket kézzel írták, kiadó, kiadás éve nem található. A könyvek elején rendszerint szabályosan követték egymást a hieroglifák, majd egyre több tintafolt, elírás, és rémisztően bizarr firkálmányok jelentek meg az oldalakon. Tengeri élőlényekre emlékeztették Laurencet, megnyúlt testük körül hosszú csápok tekergőztek, és furcsa nyolcszögletű fejjel rendelkeztek. Sietve írták meg a könyveket, mintha egy komoly határidő fenyegette volna őket. Laurence egyre inkább a könyvtár hatása alá került. Elfelejtette számolni a napokat, minden reggel lement és végkimerülésig olvasott. Istent és az emberi gondolkodást egyaránt megcáfoló tudásra lelt. A téboly határán volt már. A szürke, semmitmondó falak között egyre gyakrabban eltévelyedett, miközben a kastély furcsa vízhangjai az őrület további mélységeibe üldözték. Hamar rájött, hogy abba kell hagynia az olvasást, hogy háborgó elméjét csillapítsa. Másnap nem a könyvtárban kuporgott, hanem a közeli erdőben keresett nyugalmat. Megváltásnak érezte a friss levegőt a könyvtár dohos papírjainak szaga után. Laurence eltöltött így néhány napot, kerülte a veszedelmes könyveket és egyre csak járta a csendes környéket, de valahogy megfertőzte az idegen tudás, folytatnia kellett a fordítást. Mániákusan visszarohant a könyvtárba és érintetlen köteteket keresett. Véletlenül talált egy félreeső szobát az egyik polcsor mellett. Telistele volt zsúfolva törött bútorokkal és régi vadászpuskákkal. A szobából egy gyönyörű fémkeretes üvegablak tekintett a kastély menti erdőre. Howard leült az egyik öreg bútordarabra, vékony porréteg szállt a levegőbe. Egy apró könyvre lelt a fotel párnái közé szorulva. Egy vadász naplója lehetett. Kinyitotta és rögtön megakadt a szeme egy jól kivehető bejegyzésen.

„A különös vad

Sajnos nincs bizonyítékom a történtekre. Régóta dolgozom Maximillien Mandelnek, de ehhez foghatót még nem láttam. Vadászatra indultunk a hegyek felé, most Mandel is velünk tartott. Ő jelölte ki az utat, szóval gyanús volt, hogy forgatja valamiben a csavaros elméjét. Egy vékony hegyi ösvényen mentünk, a lovakat már réges-rég hazaküldtük a kutyák pedig egyre nyugtalanabbá váltak. Az egyik lábon harapta szegény Fredericket, de Maximillian kérlelhetetlen volt, és folytatnunk kellett az utat. Eddig sohasem látott tisztásra érkeztünk, amelyet szabadon érhetett a nap. Itt el tudtuk látni Frederick sérüléseit. A tisztás szélén körülbelül négy láb magas oszlopok álltak - totemek - Mandel elmondása szerint. Maximillian alaposan végigmérte a környéket és furcsán hangzó szavakat kántált a levegőbe. Látszódott, hogy ő maga is küszködik ezeknek az idegen mondatoknak a kiejtésével. Majd valami alászállt az égből az egzotikus hívó szavakra, és hirtelen szárnyak tárultak szét a levegőben. A puskáját mindenki az égből közeledő idegenre szegezte, de Maximillian gyorsan intett kezével, hogy tegyük le a fegyvert. Egy madárszerű lény szállt le a felhők közül. Hatalmas feje horgas csőrben végződött, teste emberi volt, ha jól láttam egy nőé, farkát csillogó nedves pikkelyek borították, ami egy széles uszonyban ért véget. Ránézésre hét nyolc láb magas lehetett. A madárszerű lény viselkedésétől, az embernek az az érzése támadt, hogy Mandellel már jól ismerték egymást. Egymás árnyékában mentek hazafele. A többi vadász nem mert szólni egy szót sem, még csak pillantani sem mertek a lény felé. Mindenki szívébe mélyről jövő ösztönös félelem költözött, és bevallom az enyémbe is. Maximillien viselkedése ezek után érdekes fordulatot vett. Egyre zárkózottabbá vált, nem beszélgetett emberekkel, csak bent ült abban a könyvtárban és olvasott. Mindezek mellett új könyvekkel szaporította gyűjteményét többnyire fekete mágiáról. Fél évet töltött Egyiptomban, hogy megszerezzen egy bizonyos kötetet, de nem járt sikerrel, nagyon csalódott volt mikor hazaérkezett. A kastélyban az emberek, rejtélyes eltűnések áldozatai lettek. A bölcsebbek az idegennel való találkozás után azonnal elhagyták Mandelt, de én maradtam. Okos embernek tartottam, biztos voltam benne, hogy a jó érdekében dolgozik. Végül rájöttem mit csinál már évek óta a kastély katakombáiban. Nem is tudom folytatni olyan rettenetes. Félek. Félek, hogy én is azoknak a sorsára jutok, el kell innen mennem. El kell mennem.”

Laurence rémülten csapta össze a naplót és félredobta. Azonnal a szobájába rohant és mindent összepakolt körülbelül öt perc leforgása alatt. Kihúzta bőröndjeit a főkapuhoz, majd nagy sietségében megállította egy mély határozott hang.

–Hova hova? –Kérdezte Mandel.

–Végeztem. –Mondta Laurence a félelemtől fagyottan. –Lefordítottam a könyveket, mind nagyon érdekes, köszönöm a lehetőséget! Most megyek. –Mondta Howard miközben húzta maga után nehéz bőröndjeit.

–Várjon. –Mondta nyugodtan Mandel. –Megkínálhatom, egy kávéval mielőtt el szándékozik menni?

Laurence lába földbegyökerezett. Furcsa volt, hogy Mandel most először ajánlja fel ezt a lehetőséget, mivel már hetek óta itt lehetett. A tudós nem volt képes vagy inkább nem mert ellenállni Mandel szavainak, az újonnan megszerzett tudás birtokában. Megsemmisülten beleegyezett a meghívásba. Howard a kávét készségesen elfogyasztotta de Mandel nem adta fel.

–Mielőtt még elmegy, látnia kell valamit. Érdeklődik az okkult dolgok iránt, igazam van? Egyébként elolvastam az eddigi fordításait, mind kiváló munka.

–Köszönöm, igen érdekelnek az okkult tudományok, az egyetemen fakultációnak vettem fel.

–Van egy tisztás a hegyekben, egy szentély, de nem vagyok biztos az eredetében. Kíváncsi vagyok mit gondol. Már csak ebben kérném a segítségégét.

Mandel és Howard a hegyek felé indultak. Egy zöldellő tisztásra érkeztek, amit homokkő színű totem oszlopok öleltek körül.

–Úgy érzem szertartások történhettek itt. De a szakértő szemek biztosan többet látnak.

Howard szemügyre vette a legközelebb eső oszlopot. Rendkívül kellemetlenül érezte magát ebben a különös túszdrámában.

–Minden bizonnyal kelta eredetű építmények ezek. –Howard egy kicsit jobban megnézte a halvány faragásokat és mikor meglátta azt a bizonyos alakzatot, bénító félelem sújtott a testére. Az ábra egy az egyben a naplóban leírt lényre emlékeztette, most már nem akart menni, a végére kellett járnia a rejtélynek.

–Köszönök mindent Howard, bocsánat, hogy még itt tartottam most már elmehet.

–Még van egy könyv, amit meg kell néznem.–Hazudta Howard Mandelnek.

Mikor visszaértek a kastélyba Laurence nekivágott a szürke folyosóknak. Minden emelettel lejjebb a kastély furcsa vízhangjai fokozatosan erősödtek. Érezte, hogy a jó helyen járt. A folyosók egyre tágultak a mennyezett magasabbra emelkedett, erős fuvallatok érkeztek a felfedezetlen szakaszok felől. Végül Laurence egy roppant méretű csarnokra lelt. A tartó oszlopoknál emberi csontok ezrei omladoztak. A csarnok végében egy trón állt magányosan, rajta a lény figyelt groteszk, túlméretezett, madárfejével. Szemei élettelenül meredtek csőre két oldalán. Teste csontig lesoványodott és egy romhalmazként terült el, nagy lefelé billenő feje alatt. A madár megszólalt a leggyengédebb női hangon, amit Laurence valaha is hallott.

–Gyere közelebb. –Sóhajtotta, és egy díszes poharat nyújtott át tollas kezében.

Laurence a kezébe vette az üvegedényt, és egy kulcsot talált folyadékban. Érezte mit kell tennie. Kivette a fémtárgyat és saját homlokához nyomta. Nagy erővel feszült a kulcs a csontnak, de az anyag lassan engedelmeskedett, felpuhult és koponyáján keresztül agyának legmélyebb zugait nyitotta meg. Laurence fejében elszabadultak a kozmikus gondolatok. Minden eddigi tudás új értelmet nyert, új összefüggéseket talált és már nem félt annyira az ismeretlen könyvek tartalmától. Mandel jelent meg a csarnokban, valószerűtlenül magas volt, hosszú, vörös, köpenyt hordott melyben léptei siklásnak tűntek. 

–Büszke vagyok Laurence, lassan felemelkedünk, a munkájának köszönhetően.

A szörnyű tudás küszködött, kaparászott, mintha ki akarna törni csontos koponyájának fogságából. Laurence minden erejét megfeszítve felment a szobájába, tollat és papírt ragadott majd írni kezdett. Új fejezetekkel bővítette a kastély könyvtárának lapjait. Tisztább pillanataiban táviratot írt a Miskatonic egyetemnek helyzetéről. Március 15-én Laurence rejtélyes körülmények között eltűnt. Az egyetem professzorai későn érkeztek a helyszínre, a rendőrség sem talált semmit, ruháitól, kutatóeszközeitől és néhány könyvtől eltekintve. Az idegen betűk vonásaiból felismerték Howard kézírását, de őt sehol sem lelték. A kastélyra elhagyatottan találtak. A rendőrök vonakodtak bármilyen további beavatkozástól. Az egyetem professzorai úgy vélték, hogy jobb, ha magára hagyják ezt az okkult szentélyt, különös titkaival együtt az eisenachi erdőben.