Kedves Tagjaink!

Íme nyári pályázatunkra beérkezett pályamunkák, melyeknek ti magatok lesztek a bírái!

Szavazni itt tudsz: http://amatorirokklubja.network.hu/forumtema/nyari-palyazat

**************

Balogh Zoltán: Nyaralni készülünk!

             Azt ne mondja nekem senki , hogy egy jó nyaralásnak , nem az előkészület a legfontosabb része. Ezt meggyőződésből mondom, mert ha nem figyel oda az ember fia , meg a lánya akkor könnyen előfordulhat , hogy a rosszül előkészitett nyaralás miatt az egész nyaralása dugába dől. Az előkészület legfontosabb része a feleséggel való megbeszélés , ami egyáltalán nem könnyű dolog , mert nagyon kevés az esély hogy sikerül az  imádott feleséggel egyetérteni , különösen akkor ha én  vizpartra , ő meg a hegyekbe kivánkozik, ebben--belátom-- van némi igaza , mert viz az otthon is van , hegy viszont egy hangyányi sem , de még egy kis domb sem. Nálunk a legnagyobb kiemelkedés a kanálisfedő ami alig két centivel emelkedik ki udvarunk sikjából-- ezt viszont nem tudom átszámolni,hogy mennyi az tengerszint fölött. Apropó tenger, én voltam a tengeren  jó ideig ezért ismerem , de feleségem nem volt, ezért ő azt hiszi, hogy ott  sokkal könnyebb a főzés , mert ha tengervizbe főz , akkor sózni egyáltalán nem kell , és az új hagymát meg úgy eszik hogy belemártjáka tengervizbe , és halat is egyszerű elkésziteni, mert már félig megvan fűszerezve -- erre én azt mondom neki , hogy a Holt tengerben holtak a halak a Vörös tengerben vörösek.De feleségem nem hagyja magát:   És a Földközi tengerben? Na,itt telik be a pohár. -- ott..ott... földköziek!>
            De térjünk vissza az előkészületekre , és gondolkozzunk a szükséges dolgokról! Itt nejem átveszi a szót --Tudod, hogy fodrászhoz kell mennem , és Sárika szabadságon van és Mancikához kell mennjek, de nem szivesen megyek Mancikához mert most vállt el az úrától, és azt mondják, hogy azóta olyan ideges, hogy a saját  nyolcvannyolc éves nagynénjének szinte az egész haját leégette... na mondd meg merjek én a Mancikához menni? Már éppen akartam válaszolni, de feleségem folytatta: na meg kell vegyek néhány cuccot , nem mehetek a tavalyival, na meg kell új fürdőruci mert az a rózsaszin , meg az a kék, mega az a mintás , olyan snassz--legalább kettőt kell vegyek mert hát nem viselhetem minden nap  úgyanazt! Nem? -- De igen , de megkérdezhetem , hogy a tavalyiak hányszor voltak rajtad ? -- Az nem számit ami a tavalyi az a tavalyi! Különben rendben kell tennem a körmeimet is, tehát manikűr , pedikür!>
--Ez minden ?>
-- Dehogy!  kell egy kis kozmetika is, ha nem akarod , hogy én legyek a legpocsékabb nő a környéken!>
-- Dehogy akarom-- nem te leszel a legpocsékabb , de ha te befejezted a szükséglistádat akkor szakithatnánk néhány másodpercet szerény személyemre is ?>
-- Hát persze , de neked mi hiányzik, neked nem hiányzik semmi , a huszéves  kék fürdőnadrágod még mindig jól néz ki-- igaz csak akkor amikor nincs rajtad , a hároméves adidászod szinte újnak tünik. És a tavalyi tavalyelőtti póloidról meg senki nem mondaná , hogy nem az idén vetted a turkálóból! Beláttam teljesen igaza van nejemnek, ezért aztán nem is akadékoskodtam, hanem ráhagytam mindent mert én akkor már tudtam , hogy hova megyünk nyaralni , ő viszont nem! Ez a csendes belenyugvásom neki is csökkentette felbuzdulását és tovább készülődött a legnagyobb nyugalommal és bizalommal, egészen az indulás napjáig. Az indulás napján aztán kérdezősködni kezdett: A repülőjegy megvan?>
--Nem kell repülőjegy -- válaszoltam kurtán!>
--Talán autóval megyünk?>
-- Nem megyünk autóval!>
-- Akkor motorral ?>
-- Nem motorral!--majd igy folytattam:>
Na kérlek szépen, mivelhogy a nyaralás legfontosabb kelléke a nyár, az meg van-- vedd a biciklidet , én már odakészitettem egy darab szallonát kenyeret, hagymát , ásványvizet, könyvet, bulvárlapot plédet -- és szépen lekarikázunk az utcánk végében található szamospartra !Jó nyaralást!

**********************

Papp Ádám: A Balaton,

Oh, a Balaton…
vízben úsztam
döglött halakon.

Úsztam messzebb
és messzebb helyekre
s iszapot dobáltam
ismeretlen fejekre.

Milyen jó is volt…

mikor vizes mocsok
borította testemet
s két órás fürdéssel töltöttem
minden apartman-i estemet.

Milyen jó is volt…

Mikor esős napokon
sétáltam a parton
s lefröcskölt autós
azt se mondta: - Pardon.

Sárosan lépkedtem
hazafelé
s szép lányok hada
jött épp arrafelé.

Milyen jó is volt…

Mikor beültem egy kocsmába
meginni egy-két bort
s jó időben, hazafelé
rugdosni a port.

Milyen jó is volt…

Mikor esti vacsoránál
a hegedűs dalolt
s egy széplány elém ált,
felkért, felkarolt.

Milyen jó is volt…

Mikor együtt feküdtünk
a puha ágyban
s szerettük egymást.
Így telt az este: vágyban.

******************

Tövisi Eszter: Hol a sör?

  A családunkról és a barátainkról, illetve az ő családjukról csak annyit, hogy teljességgel nyugodt, csendes és illedelmes emberek vagyunk. Egyenként, egyedül. Amikor azonban összejövünk, máig sem tisztázott okoknál fogva mindenkiből azonnal elpárolog eme nemes tulajdonságoknak még a csírája is, ami abban nyilvánul meg, hogy izgatottak és hangosak leszünk. Természetesen mind egyszerre, az illedelmesség ez idejű hiányában. Szerintem egyáltalán nem zavaró, ha nyolc-tíz ember ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen, ugyanakkora hangerővel próbálja meggyőzni a másikat valami teljesen eltérő dologról. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de eddig még bármerre mentünk közösen, mindenütt meleg szívvel fogadtak bennünket az emberek, igaz, rövid idő elteltével már csak hűlt helyük maradt. Ez szintén olyan rejtély, amire a tudósok máig sem találtak magyarázatot. Én meg sem kísérlem, lévén nem vagyok tudós, sőt nem is ismerek senkit, aki már látott volna olyat.

  Ahová visszatérő vendégként érkezünk, esetleg előre bejelentkezve, ott két nappal előtte elkezdik kiüríteni a települést, így odafelé tartva csak szembejövő forgalommal találkozunk. Szoktuk is mondogatni megérkezve, hogy nahát, milyen kihalt minden, pedig főszezon van, ez érthetetlen, majd miután megcsodáltuk a fákról lelógó zajszintmérőket, folytatjuk az egyszerre beszélést. Aki szeretné, hogy mondandója az összes jelenlévőhöz eljusson, az mikrofont vagy szócsövet használ, sőt, én legutóbb egyenesen egy hevenyészve magára hagyott, kitárt ajtajú rendőrautóból kihalászott hangosbeszélőbe magyaráztam, gondoltam, ha ilyen sürgős volt nekik a távozás, erre biztos nincs szükségük.

  Miután kipakolunk, és egymást túlordítva próbáljuk megbeszélni, mi legyen az ebéd, hozzáfogunk valami teljesen mást csinálni, mint a főzés. Úgyis paprikás krumpli lesz vagy lecsó, az megvan két perc alatt. Már csak el kell sétálni, megvenni a hozzávalókat, bolt is akad egy köpésre, Laci barátunk például tud is akkorát köpni, ha elég közel megy.

  A munkát szétosztjuk, a fiúk tábort vernek, majd egymást ( ezt időnként fordított sorrendben ), mi lányok pedig ellibegünk bevásárolni, persze köpdösés nélkül. Mint említettem, alapvetően illedelmesek vagyunk. A boltban nagyon kedvesek hozzánk, hét eladó és négy biztonsági őr, valamint egy, a rendszerváltás előttről itt hagyott szovjet harckocsi és teljes legénysége a nyomunkban van, lesve minden kívánságunkat. Pedig erre semmi szükség, csak a legfontosabbakért ugrottunk be: sör, krumpli, paradicsom, sör, paprika, hagyma, sör, kolbász, és veszünk mellé pár sört, tekintettel a nagy melegre. Ebből néhány alkoholmentes példányt is bepakolunk pironkodva, hogy hát gondolunk a gyerekekre. Nekik is inni kell valamit, ugyebár.

  Visszatérve táborhelyünkhöz, örömmel konstatáljuk, hogy semmi sem változott, csak az üresen otthagyott asztal lett tele az otthonról hozott különféle színű, állagú és minőségű italokkal, a fiúk szerint a nagy melegre való tekintettel. Még jó, hogy ebben egyetértünk.

Az eddigieket csak azért írtam le, hogy aki merő véletlenségből elolvassa, némileg képet kaphasson a mi egyszerű, már-már idilli kiruccanásainkról, ahol tényleg soha semmi különös nem történik. Az eset, amit tulajdonképpen szeretnék elmesélni, egy balatoni nyaraláson történt, ami hajszálpontosan úgy kezdődött, ahogy fentebb ecseteltem, tehát semmi különös.

  Aznap kicsit később indultunk le a partra, egyrészt a táborverés és a nagy melegre való tekintettel bekészített italok elfogyasztásának időigényessége miatt, másrészt mert túl sokat bajlódtam a hangosbeszélő kioperálásával. Tehát kissé megkésve lebattyogtunk, mindenkinél hűtőtáska ( a fiúknál kettő-három ), amibe a folyadékok mellé a biztonság kedvéért néhány szendvicset is becsempésztünk. Legnagyobb ámulatunkra a szabad strand tele volt fürdőzőkkel, ők valószínűleg nem helyi lakosok lehettek, és biztosra veszem, hogy még sosem nyaraltak velünk.

Célirányosan közlekedtünk, cikkcakkban, mert már szédelegtünk a hőségtől, hiszen azon a száz méteren egy kortyot sem ittunk. Fontos megemlíteni, hogy nekünk stabil helyünk van a parton, egy nagy fa alatt, amit kilométerekről is megismerünk, főként, hogy pontosan az úttal szemben tartózkodik, néhány lépésre. Ez alkalommal viszont megrökönyödve kellett tudomásul vennünk, hogy kedvenc fánk alá már bebetonozta magát egy család, élén a száznegyven kilós apukával, akinek bal kezében rántotthúsos szendvics aszalódott, a másik balban pedig minimum négy lángos. Ezeket egyszerre ette, miközben neje, aki cirka tíz kilóval maradhatott csak le mögötte, és haja tartásából ítélve előző nap daueroltatott ( egyszer nyaralunk, na! ), az ötödik flakon naptejet kente épp a hátára. Kockás plédjükön üldögélt két gyerek is, egy vörös, szeplős fiú, akinek még csak három hurka redőzött ifjú pocakján, és egy hasonló képességekkel bíró, valamivel kisebb leányka.

Ezeket látván úgy gondolom, teljes joggal merülhetett fel bennünk a kérdés: „Hova üljünk akkor???” Az árnyék - kiváltképp a déli órákban – kincset ér, kiváltképp, ha szédeleg az ember. De nem volt mit tenni, szemmel láthatóan odarögzültek, és hát el mégse zavarhattuk őket, azt hiszem, valahol már megjegyeztem, nem vagyunk híján az illedelmességnek. Így, jó szándékunk jeléül egészen közel telepedtünk hozzájuk, gondosan megvitatva, hogy kelet-nyugati vagy inkább nyugat-keleti irányban terítsük le az egyébként négyzet alakú plédjeinket. Itt a családfő arcán már felfedezni véltünk némi rosszallást, és egy kevés tejfölt a lángosról, amit hirtelen egyszerre nyelt le. Amikor legkedvesebb modoromat elővéve megkérdeztem tőle a hangosbeszélőn, hogy ugye nem gond, ha a miénk kicsit rálóg az övékére, már kövér izzadtságcseppek gurultak végig az egész testén, de látszott, hogy nem akármilyen fából faragták. Végre, nagy nehezen elhelyezkedtünk, aztán Andi véletlenül megkérdezte, éhesek vagy inkább szomjasak vagyunk. Erre kisebb tanácskozás alakult ki a kérdés tekintetében, amit természetesen egyszerre beszéléssel bonyolítottunk, a tőlünk megszokott, diszkrét módon, s aminek következtében néhány apró levél lehullott a fáról, újdonsült szomszédasszonyunk frizuráját ékesítve, és teljesen beborítva két, tündéri gyerekét. Az apa itt már elkezdett szöszmötölni, egy sporttáskába gyűrte frissen vasalt törülközőjét, és a szandálja után kotorászva valamit dünnyögött az orra alatt, de nem értettem, csak foszlányokat: „… népség! … se lehet! … jövünk többet!”

Nem tudom, mit akart ezzel mondani, és talán sosem fogom megtudni, ugyanis a következő pillanatban különös módon abbahagytuk a társalgást. Ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek csoportjába sorolandó, de tény, hogy az akkor nyolc éves, ebben a baráti körben felnevelkedett kisfiam ettől úgy meglepődött, hogy zavarában felkiáltott: - Hol a sör?

Azt hiszem, itt szakadhatott el a cérna szomszédainknál, mert felugráltak, és a Richter-skála szerinti 5-ös erősségű földrengést előidézve, szó nélkül eltrappoltak. Megállapítottuk, hogy modortalan emberek, majd visszalökdöstük a hullámverés által kisodródott úszógumis gyerekeket és matracos néniket a vízbe, aztán ismét útjára bocsájtottunk egy vitorlást, valamint egy hajóskapitányt, hajó nélkül.

Ezután szelíden végiglegeltettük a meghatottságtól és a hőségtől bepárásodott tekintetünket a bársonyos, árnyékos füvön, majd oda húzódva szinte egyszerre feleltük:

- Akármelyik hűtőtáskában. Dobj egyet nekem is!

*********************

Horváth Tibor: Hullámfürdő

Azt hittem, ez a nyár is olyan lesz, mint a többi: értelmetlen lazsálás, dögunalom, magány, és az az elviselhetetlen kánikula, ami miatt hátam közepére sem kívánom ezt az évszakot. De tévedtem.

Egyik unokatestvérem invitálására ugyanis idén úgy döntöttem, egy teljes hetet eltöltök vele Budapesten.

Azt tudni kell róla, hogy hosszú idő után most újra rátalált a szerelem. Már ha egyáltalán létezik olyan. Mindenesetre, szert tett egy barátnőre, dacára kissé esetlen viselkedésének. És a lánnyal ezen a nyáron nekem is alkalmam nyílt közelebbről megismerkedni.

De azt azért nem gondoltam volna, hogy már érkezésemkor találkozom vele. Minden túlzás nélkül azt lehet állítani, unokatesóm új párjáról egész nyugodtan mintázhatnák a tökéletesség szobrát. Kicsit megszeppenve adtam puszit a szőke szépségnek, remélve, hogy véletlenül félresiklik valamelyikünk szája, és a másik ajkához ér. Ez sajnos nem jött össze, de én abban a pillanatban elhatároztam: jó rokoni kapcsolat ide vagy oda, lecsapom unokatesóm kezéről legújabb, és ezúttal igencsak tetemes zsákmányát. Nem követek el ezzel bűnt, hiszen szerelem úgysem létezik. Csak buja vágy van.

Szerencsére Balázs nem vett észre rajtam semmit, hacsak azt nem, mennyire lenyűgöz új barátnője, aki a csodaszép Viktória névre hallgatott. Csak néztem, ahogy dús keblei járás közben fel-le himbálóznak, és az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha mondjuk a strandon véletlenül lehullana róla a fürdőruha. Ekkor zseniális ötletem támadt.

- Ebben a marha melegben nincs kedvetek egyet strandolni? – tettem fel a kérdést, bízva Balázs könnyed rábeszélhetőségében.

Balázs, mintha megsejtett volna valamit, fürkészőn a szemembe nézett, pár másodpercig

úgy meredt rám, mintha gyilkos lennék, végül megenyhült a tekintete, és a következő

pillanatban boldogan rábólintott a javaslatomra. Másnap tehát felkerekedtünk, és meglátogattuk a főváros egyik legpatinásabb fürdőjét.

Gyerekkoromból sok szép emlék idéződött fel bennem. Eszembe jutottak a régi nyarak, amikor még a nagymamámmal töltöttem a szünet nagy részét. Előfordult, hogy kétszer-háromszor is meglátogattuk a strandot. Kedvencem egyértelműen a hullámfürdő volt, melyben most merényletem első lépését készültem elkövetni.

Miután lepakoltuk a cuccainkat, az óra szerint még öt perc maradt a következő

hullámsorozat indulásáig. Épp elég ahhoz, hogy odaérjünk. Balázs még a kajával pepecselt, de Viki, nagy örömömre, hajlandó volt azonnal csobbanni velem egyet. Jó kezdet… Amikor levetette a ruháit, és ott állt előttem egy szál fürdőruhában, úgy éreztem, sínen vagyok. Természetesen mögötte maradtam végig, nehogy akár egy pillanatra is szem elől tévesszem. Bűn lett volna.

Aztán csobbantunk… a hullámok lassan lendületbe jöttek. Én pedig tudtam: most vagy

soha. Egy kis víz alatti nyúlkálást, gondoltam, senki nem vesz észre.

Ezzel a manőverrel azonban egyáltalán nem volt szerencsém. Nem elég, hogy Viki

pofonvágott, de rögtön rohant is ki a vízből, hogy panaszkodjon Balázsnak. Hiába kértem sűrűn elnézést, nem hatotta meg.

Mivel láttam, feleslegesen töröm magam, hiszen ezt a játszmát már az elején elvesztettem,

úgy döntöttem, a nap hátralévő részében megpróbálok távol maradni tőlük. Legkönnyebb lett volna, ha lelépek, és a következő busszal hazajövök. Igen ám, de ha már így alakult, nem akartam, hogy pocsékba menjen a pénzem. Ráadásul ott volt Balázséknál a rendes ruhám, a pénztárcám, na meg minden személyes okmányom. Azokat nem hagyhattam ott.

Hirtelen ötlettől vezérelve bementem az öltözőbe, hogy körülnézzek, nincs-e valami álruhának használható gönc. Szemem azonnal megakadt egy búvárfelszerelésen. Miután megállapítottam, a környéken senki nem tartózkodik, sebesen magamra kapkodtam a cuccot, majd kirobogtam. Irány a medence! Onnan könnyen rálátásom nyílt a közelben lepakolt dolgainkra. Viki nem volt ott, és kisvártatva Balázs is elhagyta a „táborhelyet”. Egy darabig még vártam, hátha visszatérnek valamiért, aztán, mikor már kezdtem elveszteni a türelmem, kifelé lubickoltam a medencéből. Ekkor azonban a lábamat elkapta valami vagy valaki. Próbáltam kiszabadulni, de a szorítás nem engedett. Végül feladtam, és megfordultam, hogy szemtől szembe kerülhessek orv támadómmal. Legnagyobb meglepetésemre Balázs volt az. Tehát felismert! Jeges félelem kerített hatalmába, és amint unokatesóm háta mögött megpillantottam Viki elégedetten mosolygó (és nagyon bájos) ábrázatát, kezdtem felkészülni a világvégére. Ám Balázs ekkor hatalmas hahotázás közepette így szólt: - Hát te meg hol a csodában voltál? És mi ez a maskara? A farsang még egy kicsit odébb van.

Értetlenül meredtem hol Balázsra, hol a háttérben sunyító Viktóriára. Lassan aztán összeállt a kép. Viki, bár eléggé feldúltnak látszott, nem panaszkodott unokatesómnak. Én meg itt feleslegesen bohócot csináltam magamból! Szép volt, Tibi!

Első dolgom az volt, hogy a búvárfelszerelést visszavigyem az öltözőbe. Azonban még az ajtóban megállított a biztonsági őr.

- Uram, kérem, fáradjon velem!

Nagyon rosszat sejtettem, és be is igazolódott: a felszerelés tulajdonosa jelentette az

eltűnést, a biztonsági őr pedig nyilván figyelte az öltözőt.

Egy apró helyiségben szembesítettek a jogos tulajdonossal, de mivel nem tudta minden kétséget kizáróan igazolni, hogy a ruha az övé, én pedig váltig magaménak állítottam, az ő szava állt csupán az enyémmel szemben. Ez pedig kevésnek bizonyult, végül rám hagyta, hadd vigyem. Én persze az első kukába kihajítottam, amint elhagytuk a strandot.

Mivel szerencsésen megúsztam ezt is, bátran visszamentem Balázsékhoz, és bőszen hívogattam őket a következő hullámsorozatra, közben cinkos, sokat sejtető pillantásokat váltva Vikivel. Mert a legfontosabb: ha már szerelem nem létezik, az ember sohase adja fel, amit egyszer eltervezett!

Szavazz: http://amatorirokklubja.network.hu/forumtema/nyari-palyazat