Authris

„Egy új korszak kezdete”

A sötétség csak nagyon lassan lepett be mindent. Kíméletlen csend ült a kastélyban és nyomott levegő uralkodott most a valódi uralkodó helyett, aki teljes harci öltözetében ácsorgott a kastély kapuja előtt, rajta kívül a még megmaradt seregével, beleértve a sérülteket és félholtakat.

Ebből most már nem fognak kijönni győztesen, ezt már mindenki tudta. Odakintről vad sikolyokat hozott a barikád résein át besüvöltő szél. Az uralkodó már sok harcban vett részt, de soha se gondolta volna, hogy a leggyengébbeknek és legszervezetlenebbnek tűnő ostoba lények fogják elpusztítani mindazt, amit eddig kemény munkával az elődei megépítettek. A kressarákat már semmi sem tudta visszatartani attól, hogy a földdel tegyék egyenlővé az egész kastélyt és benne mindenkit válogatás nélkül lemészároljanak. Ilyenek az állatok, nemde?

A gyilkos haramiáról a legutóbbi korszakváltás óta nem hallottak, akkor azt hitték, örökre kiirtották őket. Ez hatalmas hibának számított, mert mint egy vírus, a kressarák tanultak a hibáikból és alkalmazkodtak néhány generáció alatt a kialakult helyzethez és a föld alatt kezdtek el szaporodni, mint az egerek. Sokan vélték, hogy ártalmatlanokká váltak, és akik nem éltek a fajtársaikkal, azokat a parasztok befogták az ökreik helyére.

Az uralkodó mellett álló férfi aggódóan nézett végig a mögöttük álló legendás légió maradékára és a királyára pillantott, akin nem várt jeleket látott. Félelmet és kétségbeesést. Pedig az ő ura nem félt meghalni, nem volt olyan szörny, amely az útjába állhatott volna; épp ezért tisztelte és követte az egész ország. De persze tudta, hogy korántsem magáért aggódott, hanem a kastély emeletén rettegő és a halálra várakozó feleségéért és a két alig egy éves fiaiért.

A kint maradt emberek halálsikolya egy pillanatra elhalkult, majd megszűnt. Az egész sereg erősen koncentrálva a kapura figyelt és várt, hogy mi lesz. A férfi arcán végiggördült egy izzadtságcsepp. Kísérteties csikorgás váltotta fel az előbbi csendet, majd valami az ajtónak robbant, ám az a torlasz miatt csak megremegett, nem engedett. Egyenlőre. Nem sokkal később újabb és újabb robbanás rázta meg már nemcsak a kaput, hanem az egész kastély előterét is. A katonák a kapunak dőltek és próbálták elkerülni, hogy a torlasz levigye a következő robbanás. Az uralkodó a mellette álló férfira nézett. Már régóta barátok voltak és tudta jól, hogy a legmegbízhatóbb embere bármikor tűzbe tenné érte a kezét. Épp ezért, amikor egy a többinél még sokkal erősebb robbanás rázta meg a termet, a király barátja vállára tette a kezét:

  ­– Tegyél meg nekem egy utolsó szívességet: védd meg a családomat – mondta alig hallhatóan, nem éppen úgy, ahogy ezt egy fenséges királytól elvárták volna. Nem maradt ebből a fenségességből semmi mostanra, csak egy egyszerű apa reménytelen könyörgése.

Gworgo úgy képzelte el utolsó csatáját, amint a legjobb barátjával vállvetve küzdenek a végsőkig, nem pedig másképp. De nemcsak azért nem ellenkezhetett, mert a királya parancsolta neki, hanem mert tudta, hogy ha valahogy mégis sikerülne túlélnie ezt az ütközetet a király családjával együtt, azzal képes lenne újjáépíteni a birodalmat. De csak ha sikerül.

A robbanások megszűntek, a kapu pedig szépen kitartott eddig. Gworgo nyelt egyet, majd meghajolt a barátja előtt és hátat fordítva mindennek, elindult a felsőbb szintek felé.

Néhány perccel később, amikor a férfi eltűnt a rengésektől megrogyott lépcsőknél, hangos kaparászás volt hallható először az ajtón, majd szinte mindenütt. A katonák pánikba estek. A legtöbben toporzékolni kezdtek és össze-vissza kapkodták a tekintetüket, minden honnét ellenséget várva, de csak csikorgást és kaparászást hallottak. A király hirtelen rájött, honnét jönnek a hangok és még az utolsó pillanatban felugrott egy törmelékkupacra. A következő pillanatban dárdahegyek bukkantak elő a földből, áttörve a márványpadlót, olyan sebességgel, hogy akik felettük álltak, már nem igen tehettek semmit, hogy elkerüljék őket. A legtöbb katona felszúrva végezte, teljesen tehetetlenül, a többieket néhány centire kerülték el a dárdák, vagy csak könnyebb sérülést okoztak nekik, viszont onnét már nem tudtak sehová se menni, várták a halált. A szerencsésebbek gyorsan felálltak valami magaslatra, mert az első hullám után egy újabb érkezett, az odaszegezetteket megfosztva az életüktől. Hogy lehetséges ez? – gondolta az uralkodó, majd hirtelen rálelt a válaszra. A kressarák a föld alatt éltek, ásniuk kellett, hogy életteret biztosítsanak maguknak, egy ilyen cselekedet igazán nem okozhatott gondot nekik. Az viszont minden túlélőt megrázott, hogy a dárdáik átszúrták a márványpadlót. De ez semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett.

A padlót hirtelen elözönlötték a dárdák, áthatolhatatlanul sűrűen, majd visszahúzták őket és elkezdődhetett a rémálom. A sérült márványt könnyebb volt áttörni, így az alattuk leselkedők feljöhettek a felszínre. Az első bestia vérző teste áttörte a burkolatot és derékig kiemelkedett onnét. A legközelebb álló katona azon nyomban összezúzta a szörny koponyáját, ám nem volt egyedül és amint kimúlt, az alatta állók kitolták a tetemét a járatból. És ez nemcsak egy helyen fordult elő. A rémült katonák elhagyva a helyüket, egy csoportba verődtek messze a feltört márványtól. Maga a király is velük volt és bátorításképpen ő állt a legközelebb a rémségekhez, kivont karddal, elszánt tekintettel. Az első épen maradt szörny kibukkant a föld alól, a füléig felvágott vigyorával és éhes szemeivel elborzasztott mindenkit. Lassan követték a társai és egyre több megcsonkított, az emberek számára elképzelhetetlen szörnyekkel lett tele a helység nagy része, akik csak nézték a halálra rémült katonákat a sarokban. A legelső, akinek kecskeszarva volt és olyan pofája, mint egy levágott orrú kutyának, farkasszemet nézett a királlyal.

Az uralkodó még utoljára hátrapillantott katonáira, akik viszonozva a pillantást, kardot rántottak. A király visszafordulva a haramiához, megpillantott néhány kevésbé visszataszító lényt a soraikban. Hollófekete bőrük volt, hófehér hajuk és sárga szemük, mely csak egy aranyszín gyűrűre emlékeztetett, semmi másra. Ők rendes, nemesekhez méltó páncélzatban voltak, erősen felfegyverkezetten. Nem volt kétséges, hogy kik ők: az emberek legádázabb ellenségei, a fénytörők. Általában nem az élen harcoltak, mivel ők a Kressarák nemesei, a legméltóságteljesebb lények közöttük. De úgy tűnik, tudták, hogy ezek az utolsó tartalékaik a kastélynak és az első sorból fogják végignézni, ahogy eltörlődik egy egész birodalom, a királyt hagyva a legvégére természetesen. A vérfagyasztó fénytörő csapat élén egy hatalmas, nehéz páncélos állt, a fajtájának legkiválóbbika, akire felnéztek a többiek.

  – Kezdhettek sikítani, mert most megdöglötök egytől-egyig – mondta egyenesen a királynak.

Az uralkodó válaszképpen megtörölte véres homlokát, majd egy csatakiáltást követően megindította az utolsó támadást. A fénytörő vezér éles sikoltással útnak eresztette övéit és megkezdődött az öldöklés.

A kétségbeesett Gworgo hallva az ordításokat és átható hörgéseket, hálát adott a királynak, amiért a családja után küldte őket. Mégis bűntudatot ébresztett benne, hogy hagyja meghalni a barátját.

A felsőbb szinteket elérve vérfagyasztó látvány rázta meg. Amint felért a megfelelő emeltre, az elé táruló folyosót bevilágító ablak mögött egy hatalmas sárkányt vélt látni, ahogy elrepült mellette. Ez nem lehet, gondolta rémülten és futni kezdett a királynő szobája felé. Jól látta, a sárkány is arra felé tartott. Olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan csak tudott, az ablakon átszűrődő fényből tudta, hogy a kert, amire annyira büszkék voltak országszerte, lángokban állt; a tűz a második emeletig falkapott.

A királynő szobájának ajtaját gondosan elbarikádozták, ezért mindent félrehányva onnét eltűntette azt és feltépte az ajtót, közvetlenül az előtt, hogy fülsüketítő robaj rázta meg a felső szintet és sziklákat hallott leomlani.

Odabent már nem volt meg a szemközti fal, csak egy sárga szempárt látott ott. A királynő a sarokban állt, bal kezében karddal, a jobbal a gyermekeit tartotta maga mögött. Gworgo odarohant és magával rántotta a nőt, a két fiú gyorsan követte, mert utána a sárkány egy mellső lábával benyúlt a leomlott falon, utánuk kapott, de csak az üres levegőt kaszálta el. Mérgében felüvöltött, majd kihúzta a lábát és lángot fújt a szobába, amely azonnal égni kezdett. Ezek után a menekülők egyetlen megmaradt útvonala felé repült.

Gworgo már nem tudta máshová vezetni a királynőt és a gyerekeit, mint a tetőre, ahonnan átjuthattak a kastély déli szárnyába, amely még ép volt viszonylag. Onnét könnyebb lenne kimenekülniük a rengetegbe, ahová a sárkány már nem követhette őket.

Csakhogy ezt jól tudta a sárkány is és mire Gworgo felért a tetőre, a bestia már ott állt előttük, hátsó lábain ülve. A királynő felsikoltott, gyermekeit magamögé húzta. A sárkány mély, dörgő hangot hallatott, miközben lenézett a szerencsétlen kis emberekre a lábánál. Nevetett.

  – Ostoba emberek! – mondta a sárkány és tett egy lépést feléjük, a köztük lévő távot megfelezve.

A királynő a két szárnyat összekötő folyosó felé rohant, a fiaival a sarkában, miközben Gworgo a sárkánnyal nézett farkasszemet. A bestia először a férfi felé csapott, akit ugyan eltalált, de csak félretolta, mert az kivédte a támadását a kardjával. Ezek után érdektelenné vált, mert ellenfele csaknem lelökte a kastély pereméről. A semmi fölött egyensúlyozva nézte végig, ahogy a sárkány hátat fordít neki és egy ugrással az összekötő hídon menekülőkhöz érkezett. Gworgo elvesztette az egyensúlyát, amint a szörny a királynő útját elállva összecsapta az állkapcsát előttük. Szerencséjére még meg tudott kapaszkodni a várfalban, a másik kezében a kardját tartotta. Azonnal feldobta a fegyverét a biztonságba, majd a felszabadult kezével kisegítve a másikat felhúzta magát. Mikor felért, rettenetes sikolyt hallott és akkor már tudta, hogy a szeretett barátjának párja eltávozott közülük. A sárkány az ő, illetve a fiai szeme láttára tépte szét az asszonyt, majd érdeklődését elveszítve a semmibe hajította a felismerhetetlenné roncsolt testet és a két fiú felé nézett. Szemében vérszomj tükröződött és elégedettség. Mindjárt vége van!

Gworgo azonnal odasietett, még mielőtt a sárkány végezhetett volna a hercegekkel. Az utolsó pillanatban a sárkány veszélyesen közel ért a fiúkhoz, amikor Gworgo találata érte, közvetlenül a szemében. Élesen felsikoltott, hatalmas agyarait kivillantva, majd hirtelen felkapta a fejét a magasba, magával rántva a kardjába kapaszkodó férfit.

  – Fussatok! – üvöltötte Gworgo a két szinte kővé dermedt gyereknek oda lentre. Fel kellett tartania a sárkányt, amíg a két herceg át nem ér a déli szárnyba, ott pedig elméletileg még ott voltak az életben maradt cselédek és szolgálók, feltéve, ha közben meg nem rohamozták azt a kastély részt is, mert akkor akár fel is adhatják.

Amint a két fiú szaladni kezdett a déli szárny felé, a sárkány elrúgta magát a várfaltól és a magasba repült, nyíl egyenesen felfelé. Gworgo olyan erősen kapaszkodott a kardjába, ahogy csak tudott, hiszen nemcsak a gyorsan változó légnyomást kellett kiállnia, hiszen a sárkány eközben vadul rázta a fejét, hogy megszabaduljon a szeméből kilógó kardtól és a gazdájától is. A férfi kezdte érezni, hogy a fegyvere már nem állt olyan stabilan a helyén, mint az előbb, ezért kitámasztotta magát sárkány pofáján és kihúzta a kardot a szemből. Szörnyen büdös, forró vér buggyant elő belőle, amely úgy gőzölgött, mint a láva. A férfi megkapaszkodva egy csonttüskében a sárkány állkapcsán függött. A szörny ismét felüvöltött fájdalmában, majd irányt változtatott és elképesztő sebességgel kezdett lefelé zuhanni, a szárnyait magához simítva, mint egy vadászó sólyom, közben folyton oldalra harapott, hátha el tudná érni az idegesítő embert a pofáján, de nem járt sikerrel.

Gworgo félájultan kapaszkodott a sárkány tüskéjében, majd hirtelen eszmélt rá, hogy milyen közel értek megint a földhöz. A szörny viszont ahelyett, hogy kockáztatta volna a saját testi épségét is a becsapódással, inkább néhány méterrel a kastély teteje felett vízszintesbe emelkedett, majd irányt változtatott és ismét az összekötő híd felé repült, ahol a két herceg már majdnem átért a déli szárnyba. Nem érdekelte annyira a pofájáról lelógó ember, vagy a megsérült jobb szeme; ő azért jött, hogy végre pontot tegyen ennek a háborúnak a végére is, azzal, hogy elpusztítja a két trónörököst, mivel tudta, hogy a király odalent már halott.

Szinte rázuhant a hídra, a hercegek mögé, akik már az ajtónál jártak és még nagyon fiatal gyerekek lévén eredménytelenül próbálták kinyitni a vastag kaput, amely meg se moccant. A sárkány ismét dörögve elnevette magát, majd feléjük csapott.

  – NE! – Gworgo már elképzelte, ahogy a sárkány mindkét kisgyereket egyetlen suhintással a falhoz vágja, de óriási szerencséjük volt, hogy közben a sárkány másik lába alatt megindult lefelé a lerombolt várfal és ezért a két herceg feje felett suhantak el a karmai. Nem is tudta, mekkora hibát követett el ezzel. Épp az előbb nyitott ajtót a két menekülőnek, akik azon nyomban megindultak rövid kis lábaikon a kiút felé. A sárkány lángot akart fújni feléjük, de az állkapcsáról lelógó férfi ezt megakadályozva a kardját a szörny torkába vágta. Az ismét feltörő vér kén szaga olyan erősen megcsapta, hogy Gworgo egy pillanatra elvesztette az eszméletét és a hídra esett, a sárkány lábai mellé.

A következő csapást azonban már nem tudta nem megtörténté tenni. Az egyensúlyát visszanyert sárkány ismét a gyerekek felé csapott és az ajtóban hátrébb állót el is találta a hátán. A gyerek fájdalmában felsikoltott, majd a déli szárnyba vezető lépcső előtt elterült. A másik herceg felsírt ijedtében látva a vérző testvérét. A sárkány könnyedén benyúlhatott volna mindkettejükért az ajtónyíláson, de valaki megelőzte őt ebben. Egy szolgáló termett ott és az ölébe kapta az eszméletlen fiút, a másikat pedig arrébb taszajtotta az ajtótól.

A sárkány ott állt döbbenten, majd olyan erővel ordított fel, hogy a nyugati szárny lerombolt fele tovább omlott, sziklákat zúdítva lefelé. Gworgo a földön hasalva megkísérelt közelebb csusszanni a földön heverő kardjához, amely most a sárkány lába mellett hevert. Nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy a déli szárnynak nem esett baja és hogy valakinek sikerült megmentenie a fiúkat, bár az egyik nem biztos, hogy életben fog maradni. Ez a hit, hogy közel állt a kudarchoz, erőt adott neki a további harchoz és rávetette magát a kardjára, majd ugyanezzel a lendülettel már talpon is volt, ismét harcra készen. A sárkány eszét vesztve a déli szárny tornyára vetette magát és minden erejével igyekezett a bentiekre omlasztani. Nem engedheti, hogy meglógjanak!

Gworgo a sárkány földön legyező farkába kapaszkodott, majd amikor az fellendült, a sárkány hátára esett, halálosan közel egy tüskéhez. A szörny látva, hogy már nem tehet semmit az ügy érdekében, villámgyorsan hátraharapott a hátán álló férfi felé, akit most el is kapott, szerencséjére az ingénél fogva és némi cibálás után a falhoz vágta. Gworgo levegő után kapkodva próbált az eszméleténél maradni és talpra állni, ám a sárkány ott termett előtte, véres agyarai néhány méterre tartotta a férfitől.

  – Lehet, hogy nem sikerült most megölnöm azt a két herceget, de veled itt helyben végezni fogok – morogta a sárkány és már tátotta is a száját, hogy agyon égesse a lábai előtt heverő férfit, ám az arrébb gurult a földön és elkerülte a halálos lángokat. Gworgo futni kezdett a romokban álló híd felé, hátha át tudna érni rajta és valami fedezéket tudna találni, amíg ki nem talál valamit. A sárkány azonban gyorsabb volt és a farka egyetlen suhintásával lerombolta a férfi előtt az utat. Nem volt menekvés.

Gworgo fejében megannyi emlék kavarodott fel, amint megfordult és a hatalmas bestia szemeibe nézett. Maga előtt látta a már elmúlt éveket, amikor még a barátjával volt és sorra győzték le együtt a veszélyesebbnél veszélyesebb ellenfeleket, foglaltak el várakat, igáztak le birodalmakat. És ott volt előtte az a kép is, amint megszülettek a király fiai, ő pedig a keresztapjukká vált. És most, egy évvel később minden romokban hevert, az egyik keresztfia valószínűleg már halott, a másikkal pedig ki tudja mi lesz, hiszen a király és a királynő szintén mindketten halottak. Már nem számított számára semmi, csakhogy elpusztítsa az ellenségét, amely tönkretette az életüket.

A két fél szinte egyszerre ugrott neki a másiknak, a sárkány harapott, Gworgo pedig kitért előle oldalra, majd tett egy fél fordulatot a sárkány még föld közelében lévő feje felé és lecsapott az orrára. A kardját igyekezett minél mélyebbre, de nem egészen mélyre vágni a pikkelyekbe, hogy onnét azonnal ki tudja majd húzni. A sárkány óvatlanul felrántotta a fejét, magával húzva Gworgót, aki csak erre várt, és amikor elég magasan volt, merőlegesen a sárkány leggyengébb pontjához, a hasához, kirántotta a kardját a helyéről és hagyta, hadd zuhanjon kivont karddal a leglágyabb rész felé.

Úgy történt, ahogy azt várta. Gworgo végighasította a szörny hasát. A sárkány dühödten odakapott és megragadta a férfit, akit elég erőtlenül földhöz vágott, csak úgy nyekkent.

   Mindjárt vége, gondolta magában Gworgo és nagyokat nyögve felküzdötte magát ülő helyzetbe, miközben sérült oldalát fogta. Eltört a legtöbb bordája, nem kétséges. Ám az ellenfele sem volt épp jó passzban. Hörögve támolygott a hídon, majd térdre esett. Egyik fél sem volt képes továbbfolytatni a harcot, úgy tűnt. Gworgo azonban dacolva minden kockázattal, rátámaszkodott a kardjára és felállt. Zihálva vette ő is a levegőt, de nem törődött vele, elindult a sárkány felé.

  – Gwethana kegyelmezzen nekem és azoknak, kik most utamban állva várják az utolsó harsonát és a lélekharangok szavát – mormolta az arca előtt tartott kardja mögött, amelyből hirtelen szikrák kezdtek el pattogni, majd az egész kard kék lángokba borult.

Mindeközben a sárkány is elmorgott egy rövidke szöveget egy olyan nyelven, amit csak ő értett. Az idő lelassult, amint Gworgo a sárkány fölé ért, szúrni akart. De még mielőtt ez megtörténhetett volna, hatalmas fényesség szökött ki mindkettejükből és a két fénysugár helyet cserélt. Gworgo hátratántorodott egy pillanatra, majd végignézett magán. Ezután gonosz vigyorral egy pillanat alatt végzett a sárkánnyal, átdöfve az állat torkát.

És vége lett. Mindkettejüknek. Gworgo elejtette a kardját és megfordult, de utána már a földre is rogyott és elfeküdt a padlón. A lent tomboló csata zaja egyre halkabb lett, egyre homályosabbá vált a látása is. Néhány perccel később aztán bekövetkezett a teljes sötétség és aztán béke…