Az ebéd még gondtalanul lezajlott. Halvány jele nem volt annak, hogy még aznap olyan példanélküli dolog fog történni, ami aztán mindent, de mindent gyökeresen felforgatott.

   Délután háromkor mindannyian a tornateremben – így hívták azt a kis, sportolás céljából kialakított helyiséget – gyűltek össze, hogy elpróbálják a karácsonyi műsort.

   A lépcsőszerű emelvényen három sorban helyezkedtek el a gyerekek. Elöl a lányok, a hátsó kettőben pedig a fiúk. Mivel ilyen kiegyenlítetlen volt a mérleg, kicsit dörmögősre sikeredett az előadás ének része, annak ellenére, hogy abban inkább a lányokat szerepeltették. A többségnek persze így is tetszett. Látszott, mennyire élvezettel csinálják. Csupán Pisti lógott ki némiképp a sorból. Bár nem volt szomorú, teljesen azonosulni sem tudott a hangulattal, mivel még nem részesedhetett hasonlóban. Ennek ellenére igyekezett nem negatívan kitűnni a többiek közül.

   Zengett a Csendes éj, elhangzott a Mennyből az angyal, végül az Ó, szép fenyő is eléneklésre került. Ezt követően verssel álltak elő. Mivel Pisti még új volt, kicsit át kellett variálni a szereposztást, hogy mindenkinek jusson legalább néhány szó.

   A Betlehemi királyokkal kezdték, majd Ady Endre Karácsony című alkotását szavalták el.

   Klári néni elérzékenyülve hallgatta a cseppségek előadását. A végén aztán hangosan tapsolni kezdett, a konyhásnővel, a takarítónővel és az időközben megjelent igazgatónővel együtt. Ez utóbbi mellkasán összefonta karjait, és úgy állt az egész próba alatt, akár egy kőszobor. Tapsolása is csak amolyan mívelt, érzések nélkülire sikerült. Miután lezajlott az előadás, gyorsan el is oldalgott. Mint arra Pisti is hamarosan rájött, az igazgatónőt nemigen kedvelték az árvaházban. Ezen egyáltalán nem is csodálkozott – már első látásra sem tűnt szimpatikusnak.

   Időközben megtudta a kedves lány nevét is. Editnek hívták. A reggeli óta szinte minden percet együtt töltöttek. Nem beszéltek egymáshoz ugyan sokat, de nem is volt erre szükség. Hiszen mindketten érezték, csak és kizárólag a másikra támaszkodhatnak. A többi gyerek, mintha teljesen idegenek lennének, még csak a közelükbe sem merészkedtek. Ha mégis feléjük sodorta őket a harci lendület, a legtöbben lenéző pillantással odébbálltak, mintha leprásokkal lenne dolguk. Ám Editet és Pistit ez cseppet sem érdekelte.

   Miután befejezték a próbát, gyorsan megkeresték egymást, és összemosolyogva egybefúrták tekintetüket. Ez a későbbiek során egyezményes köszönésformájukká nőtte ki magát. Valahányszor a másikra néztek, mosolyogtak. Amikor felébredtek – összemosolyogtak. Amikor elkezdték a reggelit – összemosolyogtak. Evés után úgyszintén. Ahogy játék, mosakodás, esti ima, lefekvés előtt, közben és után is így tettek. Ezen a délutánon azonban nemigen volt okuk a mosolyra.

   Még akkor és ott, a karácsonyi műsorpróba után önfeledt gyereknevetés töltötte be az árvaház épületét.

   Pisti félénken megfogta Edit kezét, mire a lány szégyenlősen elpirult. Erre a fiú gyorsan visszarántotta. Most Editen volt a sor. Kicsit megkésve bár, de viszonozta a gesztust. Kezük ezúttal sokáig egybefonódott. Tekintetük összeforrt. A külvilág teljesen megszűnt számukra létezni. Ebben a meghitt pillanatban mindketten érezték, hogy itt valami hatalmas és fennkölt dolog van kialakulóban.

   Aztán meghallották odalentről a hangos csörömpölést. Egy ablak kitört, szilánkjai szertehullottak a hideg, kő járólapokon.

   Klári néni azonnal kezébe vette az irányítást.

-          Gyerekek, semmi ok a pánikra – mondta a maga legmeggyőzőbb hangján. – Mindenki maradjon ott, ahol van, majd én megyek, és megnézem, mi történt.

   Úgy is tett. Öt perc múlva aztán visszatért, és biztató mosollyal az arcán megnyugtatta a gyerekeket, hogy nincs mitől félniük. Azok pedig elhitték, egy kivétellel. A sarokból, ahol már javában állt a karácsonyfa, egy szőke, élénkszemű kisfiú megkérdezte: - Mi volt az a csörömpölés?

   Klári néni arcán egy pillanatra fekete gondfelhő futott át. Végül így válaszolt:

-          Túl erős a szél, csak erre tudok gondolni. A portás bácsi nem látott és nem hallott semmi szokatlant, úgyhogy nyugodjatok meg!

   Ám ők nem nyugodtak meg. A kérdés – „Mi volt az a csörömpölés?” – sokáig ott zakatolt mindannyiuk agyában.

************

   Miután Klári néni némiképp eloszlatta a gyerekek kétségét, bejelentette, valamit el kell intéznie, azzal magukra hagyta őket.

   Egyenesen az igazgatónő irodájába robogott, majd kopogás nélkül benyitott. Az árvaház vezetője felkapta a fejét. Meglepett tekintete mintegy vádlón meredt az arcátlan betolakodóra. Látta a nevelőnőn, hogy sürgős mondanivalóval jött, de azért mégis: így betörni az ő irodájába…

-          Na de Klári, hogy képzeled? És ha éppen fontos aláírnivalóm van, és írás közben ijedtemben megcsúszik a kezem?

   De Klári csak ment; elbotorkált egész az íróasztalig, melynek lapjában remegő kézzel megtámaszkodott. Arca sápadt-fehér volt, szeme zaklatottan járt körbe a helyiségben, majd az igazgatónőn állapodott meg, akibe ettől a pillantástól mintegy varázsütésre bennragadt a szó.

   Mari, iszonyú dolog történt! – Reszketve belenyúlt nadrágzsebébe, ahonnan gyűrött papirost húzott elő, és az igazgatónő elé dobta. Az széthajtotta, majd olvasni kezdte. A szemüveg mögött még rémültebbnek látszott, mint az imént Klári. Az ijedelmet azonban hamarosan értetlenség, végül harag váltotta fel. Összegyűrte a papirost, és a kukába hajította.

-          Mikor találta ezt? – kérdezte hűvösen, akár a parancsnok, aki épp háborús stratégiáját tárja emberei elé.

-          Tíz perce sincs – felelte Klári, és egy fél pillanatig úgy tűnt, menten összeesik.

   Mária rámutatott a szemközti székre, majd vízzel kínálta a nevelőnőt, de az visszautasította.

   Miután Klári kényelembe helyezte magát, az igazgatónő kimérten folytatta:

-          Ez egy olyan fenyegetés, amit nem szabad félvállról vennünk. Ilyet nem ír le senki ok nélkül. Nyilván célja van vele. Én mégis azt mondom, a rendőrséget egyelőre ne vonjuk bele.

-          Hogy mi? – csattant fel élénken Klári, még fel is ugrott. – Akkor mégis mit kéne tennünk? Ölbe tett kézzel megvárjuk, míg kiderül, valós volt-e a fenyegetés?

   Mária levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemhéját mutató- és hüvelykujjával.

-          Ha a dolognak híre kel, szerinted mi lesz ennek az intézménynek a sorsa? Van Pesten számos nevesebb árvaház. Ezt pedig szépen bezárják. Ezt akarod?

-          Nem – adta meg magát pillanatnyilag Klári. Aztán, mint akit visszalöknek a ringbe, folytatta: - De ha nem lesz más választásunk… Ezt a sok gyereket jelenleg nem tudjuk biztonságba helyezni. Ha pedig itt maradnak, veszély fenyegetheti őket.

-          Hát ez az! – kontrázott az igazgatónő. – Fenyegetheti. De egyáltalán nem biztos, hogy olyan komoly a dolog. Lehet, hogy csupán néhány fiatal suhanc szórakozik.

-          De lehet, hogy nem.

   Hosszúnak tűnő percekig csak nézték egymást, majd Klári felállt, és az ajtóhoz ment. Mária utánaszólt:

-          Klári! Nem lesz baj, ígérem. Van néhány portás ismerősöm, akik biztosan szívesen elvállalnak egy kis plusz munkát. Megerősített védelmen nem törhetnek át.

   Még mosolygott is ezen a frappánsnak vélt megjegyzésén. A következő pillanatban már a telefont markolászta.

   Hívom is őket – mondta. – Meglátod, nem lesz itt semmi baj.

************

   Klári feldúltan tért vissza a gyerekekhez, akiknek viselkedésén már nyoma sem látszott az iménti kis incidensnek. Önfeledten játszottak, nevetgéltek, jól érezték magukat a karácsony előszelében.

   Nevelőnőjük azonban ettől cseppet sem nyugodott meg. Sőt, még feldúltabbá vált. Még hogy nem lesz semmi baj! Nevetséges! Hogy lehet egy igazgatónő ennyire felelőtlen? Hisz nem tudhatja, komoly-e a dolog. Nem veheti biztosra, hogy az egész csak egy ostoba vicc!

   Arra gondolt, bárcsak itt lenne most kolléganője, aki mindig, még a legnehezebb időszakokban is képes volt lelket önteni belé meg a gyerekekbe. Egész lénye sugárzott, akár egy erőmű. Klári irigyelte ezért. Sokszor eltöprengett, neki vajon miért nem megy? Miért nem képes szeretetet, nyugalmat osztani másoknak? Végül, mint mindig, amikor ezen elmélkedett, arra a keserű konzekvenciára jutott, hogy valójában ő sohasem birtokolta a kérdéses tulajdonságokat. A nincsből pedig, bármennyire is szerette volna, nem tudott adakozni.

   Kevésnek, fáradtnak, és legalább tíz évvel öregebbnek érezte magát. Szomorúan, lehajtott fejjel bandukolt a lépcső felé. Szíve ki akart szakadni a helyéről. „Miért? Miért? Miért?” – egyre csak ez a kérdés ismétlődött a fejében. Talán ezért, talán puszta óvatlanságból, a lépcsőre lépve lába megbicsaklott, és egészen annak legaljáig gurult. Hatalmas huppanással terült el teste a padlón, és úgy tűnt, többé nem fog megmozdulni.

************

   A robajra az őrizetlen gyereksereg a fenti folyosóra tódult. Álmélkodva nézték nevelőnőjüket, aki széttárt karokkal, kissé kicsavart pózban feküdt odalent. Néhányan elsírták magukat, az erősebbek halkan sugdolózni kezdtek.

   Az igazgatónő magas sarkú cipője ostorként csattant hirtelen mögöttük. Minden szem rászegeződött. A sírók abbahagyták a sírást, a morajlók némán vetették tekintetüket a vezéralakra.

   Mária, ahogy jó vezetőhöz illik, megvárta, míg mindenki ráébred, ki is a főnök valójában. Aztán szigorú, acélos hangján megszólalt:

-          Csendesedjetek el! Majd én megnézem, mi történt, ti meg szépen menjetek vissza a tornaterembe! Nemsokára én is ott leszek.

   Azzal leballagott a lépcsőn, a gyereksereg pedig hamarosan szétoszlott.

   Mária kopogva leballagott a nevelőnőhöz, kitapintotta a pulzusát, és megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy alkalmazottja még életben van. Felrohant az irodájába, tárcsázta a mentőket, akik fél óra múlva már be is szállították Klárit a legközelebbi kórházba.

   Mária ezt követően irodája magányába húzódott. Egyre csak halántékát masszírozta, miközben tucatnyi, összefüggéstelen gondolat ötlött fel benne. Legelőször abba gondolt bele, mi lesz most így a gyerekekkel. Nyilván fel kell vegyen – még ha átmenetileg is – valakit, aki gondjukat viseli. Magában most alaposan elátkozta Klári kolléganőjét, azt a kis fruskát, aki pont most, ezekben a válságos időkben ment el szabadságra. Az is megfordult az igazgatónő fejében, hogy felhívja, jöjjön vissza egy kicsivel korábban dolgozni. Megfizetné. Aztán mégis elvetette a gondolatot, és jobb ötlete támadt. Fellapozta a telefonkönyvet, majd, miután rátalált a keresett névre és számra, elégedetten bólintott, és tárcsázott. Kisvártatva válaszoltak is a vonal túlsó végén.

-          Szia, drága Violám! – köszönt kedélyesen Mária. – Hogy megy sorod? Még mindig szenvedsz a lábaiddal?

   Derűs arccal hallgatta a választ, majd így folytatta:

-          Látod, épp ezért hívlak. Tudok egy jó gyógymódot a lábfájásodra. Igen, az árvaházzal kapcsolatos. Nos, arra gondoltam… Hogy találtad ki? Hát, sajnos, nagyon ránk jár a rúd mostanság. Jelenleg egy nevelőnőnk sincs itt. Meg aztán egyéb bajunk is akad… Na, de bővebben majd akkor, ha itt leszel. Már várlak. Puszillak addig.

   Azzal letette a kagylót, és hátradőlt a székében, hogy valamelyest megeméssze a történteket, és egy kis erőt gyűjtsön a folytatáshoz.