Soha nem láttam olyan várost, ami ennyi sötét titkot rejtett volna, mint New Eden. A legtöbb itt élő még csak nem is sejti, hogy milyen démonok lesnek rájuk a sötétből. Elég csak a halott apácára gondolni, aki a tükrön keresztül szívja ki az emberből a fiatalságot. Vagy ott van a kígyóasszony, aki az Eden Park környékén szedi az áldozatait. És persze nem feledkezhetünk meg arról a pletykáról sem, hogy maga a „halál angyala” is előszeretettel tűnik fel a városban. A Gonosz millió formát ölthet, de az emberek mégsem félnek tőle. Meg vannak róla győződve, hogy ilyen lények csak rémtörténetekben létezhetnek, hogy a legfőbb gonosz, amitől tartaniuk kell, maga az ember. Tévednek. Annyi szörnyűséget láttam már életem során... De még soha nem találkoztam semmi ahhoz foghatóval, amit a Fekete Báró kastélyában tapasztaltam, annak az embernek a vendégeként, aki megtanította rettegni New Eden népét.

Mindigis vonzott a természetfeletti, talán éppen ez az oka annak, hogy ebben a városban telepedtem le. Már gyerekként láttam olyan dolgokat, amiket mások nem tudtak, vagy nem akartak érzékelni. Bevallom, sokszor hittem azt, hogy teljesen megőrültem. A gonosztól való félelmem késztetett arra, hogy olyan tárgyak gyűjtésébe kezdjek, amik védelmet nyújtanak. Könyvek, fegyverek, talizmánok százai gazdagítják a gyűjteményemet. Egy régiségkereskedést nyitottam a városközpontban, hogy másoknak is segíthessek leküzdeni a félelmeiket. Természetesen azóta is kutatom a természetfeletti jelenségeket, így rögtön kaptam az alkalmon, amikor a következő levelet kaptam:

„Kedves Mr. Daniel Westbrook,

Nemrég a tudomásomra jutott, hogy az Ön birtokában van egy Matthias Corvinus korabeli könyv, amiben egy magyar lovagi család hőstetteit mesélik el. Eme nagyszerű írás a Holtföldi-kódex címet viseli. Jómagam, mint a középkori európai irodalom nagy kedvelője, már régóta szeretnék egy hasonló kincset a birtokomban tudni. Vendégül hívom a kastélyomba néhány napra, de kérem, hozza el magával az említett könyvet is! Hajlandó vagyok bármekkora árat megadni érte! Természetesen úri vendéglátásban részesítem mindaddig, amíg vissza nem él a bizalmammal. Nemsokára kocsit küldetek Önért, addig is minden jót kíván:

Barátja, Heinrich von Totenacker báró”

Tudtam, hogy ha csak a fele igaz annak, amit a báróról beszélnek, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Másnap éjszaka kopogásra ébredtem. Egy púpos, üvegszemű, szmokingot viselő vénember állt az ajtóban. A májfoltjai alapján legalább száz évesnek tűnt. Köszönésképpen biccentett, és a mögötte lévő fekete limuzin felé intett. Csak reméltem, hogy nem ő a sofőr, persze nem volt szerencsém, ő volt az. Kértem pár percet, hogy rendbe szedhessem magamat. Belebújtam a kedvenc öltönyömbe, és a mellényzsebembe csúsztattam 44-es Smith & Wesson revolveremet, ami nélkül soha nem hagytam el a házat. A kódexet, amit Totenacker kért, a bőröndömbe rejtettem, a váltóruhák közé.

A kocsi kényelmes tempóban siklott végig a város utcáin a báró kastélya felé, ami a „Halálhegy” - mint ahogy azt a helyi gyerekek hívták - legmagasabb ormán tornyosult. A tiszta holdvilágban már messziről a szemünk elé tárult a látvány, amit a közelmúltban oly sokszor állítottak rosszindulatú pletykák középpontjába. De vajon hihetek paranoiás tolvajok és szenilis öregemberek meséinek? A kastély tényleg el lenne átkozva? A limuzin araszolva haladt felfelé a hegyi úton. Minél közelebb értünk, annál inkább kezdett eluralkodni rajtam valami rossz előérzet. Csak akkor vettem észre, hogy kezdeti izgatottságom lassan félelemmé vált, amikor megérkeztünk. A kastély még annál is kísértetiesebbnek tűnt, mint amilyennek távolról látszott. Valamilyen fekete kőből építették, talán bazaltból. Mindhárom tornyát sötét tető fedte. Hatalmas acél kapuja keservesen sírt, amikor a komornyik kinyitotta. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek.

Odabent kellemes meglepetés fogadott. Az első ami feltűnt a vörös szőnyeg és a fal mellé állított ezüstösen csillogó páncélhadsereg volt. A gyertyák fényét kristálycsillárok törték meg, melyek arany lámpatartókon hintáztak. A falat régi festmények díszítették, valószínű Totenacker őseit ábrázolták. Sajnos nem volt időm alaposabban áttanulmányozni őket. Néhol egy-egy fáklya égett. Csak ezek után tűnt fel a háttérben szóló halk zene, ha nem tévedek, Brahms. Meg kell hagyni, a báró ízlése kifogástalan. Az egyetlen dolog, ami némiképp rontott az összképen az a furcsa szag volt, ami az egész kastélyt belengte.

A komornyik átkísért a folyosón, egyenesen az étkezőbe. Mondanom sem kell, hogy hasonló pompa fogadott. Az étkezőasztal olyan hosszú volt, hogy alig láttam a végét, antik vázák és porcelán szobrok álltak körös-körül. Olyan volt az egész, mint egy mesében.

- Maga biztos Mr. Westbrook! - zavart meg valaki csodálkozásomban. Amikor megfordultam, egy magas, vékony nőt pillantottam meg, talán hetven éves lehetett. Furcsa asszony volt, leginkább a szemei tették azzá. A pupillái fehérek voltak, gondolom a szürkehályog miatt. - Mrs. Balston vagyok, a család szolgálója – folytatta, de ezt magamtól is kitalálhattam volna az öltözékéből. - A komornyikot, Edmundot már ismeri. Kérem, hogy kövessen, megmutatom a szobáját.

Úgy is tettem. Az étkezőből átmentünk a nappaliba, ahonnan a lépcső egy folyosóra vezetett, ahol annyi szoba volt, mint egy hotelben. Kívülről mind ugyanúgy néztek ki, és mivel nem volt szobaszám sem, kezdetben nem boldogultam könnyen a tájékozódással. Mrs. Balston megállt az egyik előtt, elővett egy kulcsot, és kinyitotta.

- A szobája, Mr. Westbrook. Érezze otthon magát! Vacsorát egy óra múlva szolgálunk fel az étkezőben, Totenacker báró ekkor szeretne találkozni önnel. Ha bármiben a segítségére lehetek, csak hívjon! - mutatott az éjjeliszekrény mellett lévő telefonra. Megköszöntem, és betettem az ajtót. A szoba ugyanolyan gyönyörű volt, mint a kastély többi része. Bíbor selyemtakaró hevert a homlokzatos ágyon, kedvem lett volna azonnal belebújni. Elfáradtam, és még majdnem egy óra volt a vacsoráig, miért ne tettem volna? Már majdnem levetettem az öltönyömet, amikor halk női sírás ütötte meg a fülemet. Semmi kétség, a szomszéd szobából jött. Azonnal a folyosóra rohantam, és rejtélyes szomszédom ajtajára tapasztottam a fülemet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem tévedek. Most már tisztán hallottam, egy asszony zokogott keservesen. Nem úgy, mint amikor megbántanak valakit, inkább ahhoz hasonlóan, mint amikor az ember elveszít minden reményt. Mintha a lét már csak kínszenvedés lenne. Bekopogtam, majd még egyszer, de nem jött válasz. Lassan elfordítottam a kilincset, szerencsémre nem zárták be. A szoba szinte pontos mása volt az enyémnek, de meglepetésemre üresen találtam, a sírás abbamaradt. Furcsa, biztos vagyok benne, hogy innen jött a hang!

- Talán keres valamit? - jelent meg az ajtóban Mrs. Balston. Bevallom, egy kicsit megijesztett.

- Az igazat megvallva igen. Megmondaná kérem, hogy ki lakik ebben a szobában?

- Senki. Ön és Mr. Ross az egyetlen vendégünk, de őt a folyosó másik végén szállásoltuk el.

- Mr. Ross?

- Ő is a báró kérésére érkezett. A vacsoránál majd találkozhat vele.

- Mondja kérem, egészen véletlenül nem lakik a kastélyban egy fiatal nő? - olyan furcsán mért végig a kérdésem után, talán nem értette félre.

- Csak a báró lánya, Elise kisasszony. A kastély déli szárnyában lakik. Nem nagyon jár a vendégeknek fenntartott részen.

- Találkozhatnék vele?

- Ő is jelen lesz a vacsoránál. Óhajtja, hogy visszakísérjem a lakosztályába?

- Odatalálok, köszönöm. - furcsa. Biztos vagyok benne, hogy egy fiatal nő sírását hallottam. De ha nem a báró lányáét, akkor kiét? A következő fél órát a szobámban töltöttem, egészen addig nem mozdultam ki, amíg Edmund meg nem jelent, hogy az étkezőbe kísérjen.

Bőséges lakoma fogadott. Kicsit szégyenkeztem, amiért ínyenc létemre az asztalon fellelhető ételek felét sem ismertem. Egy középkorú, kissé elhízott férfi már két pofára zabált, egyszerre kitaláltam, hogy ő Ross.

- Hé öreg, ezt meg kell kóstolnia! - intett felém egy fácáncombbal, amiről valamilyen piros mártás csöpögött. - Gerald Ross vagyok – nyújtott kezet.

- Daniel Westbrook - a zsebkendőmbe töröltem a szószt, amivel köszöntéskor összemaszatolt, és leültem vele szemben.

- Komolyan mondom, ez életem üzlete! Nemcsak baromi jó a kaja, de még egy vagon pénzt is fizetnek, hogy jól telezabáljam magamat!

- Magát miért hívták meg?

- Nem mondták, de nem is nagyon érdekel. Nem értek én az ilyen puccos népek ügyeihez, de annak az összegnek, amit felkínáltak, nem lehet ellenállni. Ideadná a sót?

- Persze – nyújtottam át. - Gondolom maga is ma érkezett a kastélyba, ugye? Találkozott már Totenacker báróval?

- Reggel óta itt vagyok, de még csak a púpos komornyikját, meg azt a fura szemű öregasszonyt láttam. Tudja, már az is megfordult a fejemben, hogy ez a báró nem is létezik. Na nem mintha érdekelne, ha a csekkfüzete valódi – vigyorgott. Amikor a tányérról felnézett, a torkán akadt a falat. Egy éjsötét alakot pillantott meg az étkező bejáratánál, a vendéglátónk megérkezett.

Talán egy fél fejjel lehetett nálam magasabb, fekete selyemruhát viselt, sötét köpennyel. Már akkor is tekintélyt parancsolónak számított volna ez az öltözék, ha nem egy olyan kalap virított volna a fején, mint amilyenben Bonaparte Napóleon látható a festményeken. De nem ezek a dolgok rémisztették meg Ross-t. A hófehér porcelán álarc tette a bárót igazán ijesztővé, ami a fekete ruháival együtt meglehetősen bizarr egyveleget alkotott.

- Jó estét uraim! - zengett tompán mély hangja az álarc mögül. - A nevem Heinrich von Totenacker, köszöntöm önöket a kastélyomban!

Nekem is kellett néhány másodperc, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet, nem így képzeltem el a bárót. Nem csoda, hogy Ross-on is sokáig látszódtak még az ijedtség jelei.

- Kérem, hogy nézzék el nekem az álarcot, súlyos születési rendellenességgel jöttem a világra.

- S-semmi baj, megértjük – dadogta Ross. Láttam rajta, hogy szívesen kihagyná az élményt, hogy a bárót az álarc nélkül lássa.

- Mr. Westbrook, Mr. Ross, gondolom, mindketten tudják, hogy miért hívattam meg önöket! - tért rögtön a lényegre.

- Én nem igazán - vallotta be Ross.

- Valójában ugyanaz az oka mindkettejük ittlétének.

- A Holtföldi-kódex? - kérdeztem.

- Pontosan.

- Hogy mi? - értetlenkedett Ross.

- Ezek szerint még nem volt idejük jobban megismerkedni. Mr. Westbrook egy régiségkereskedés tulajdonosa. Olyan tárgyakra specializálódott, amelyeknek a létezése nem bizonyított, melyekről legendák szólnak csupán. Az emberek többsége el sem hinné, hogy ezek a dolgok léteznek. Vagy azért, mert ezek a tárgyak mágikus erővel bírnak, vagy azért, mert olyan személyekhez kötődnek, akik erősen megkérdőjelezhető, hogy egykor léteztek.

- Ezt nem mondja komolyan, ugye? Mágikus erejű tárgyak, mi? Csak nem varázspálcákat árul, Westbrook?

- Valami olyasmi - feleltem.

- Pedig nem lenne szabad ezen ennyire meglepődnie, nem igaz? Mr. Ross ugyanis kivételesen nagy szakértelemmel bír középkori írások eredetiségének vizsgálatában és lefordításában. Egyenesen Kaliforniából utazott ide, hogy tudásával hozzájáruljon az üzletünkhöz.

- Ezt nem nézte volna ki belőlem, ugye öreg? - vigyorgott rám gúnyosan. Igaza volt, tényleg nem.

- Ha valóban így van, nehezen tudom elképzelni, hogy nem találkozott még hasonló írással - kerültem meg a választ.

- Maga mindent elhisz, amit olvas? Az ezekhez hasonló dolgok a középkorban íródtak, az emberek akkor még azt hitték, hogy a Föld lapos.

- Mr. Ross nem úgy hisz, mint ahogyan mi, de nem is ezért hívattam ide. Mindössze annyi az elvárásom vele szemben, hogy tudásának megfelelően végezze el a dolgát. Ha áttanulmányozta a könyvet, és megkötöttük az üzletet, mind a ketten mehetnek haza.

- Akkor mit vesztegetjük még az időt, hol van az a könyv? - pattant fel Ross.

- A szobámban.

- Bizonyára fáradtak mind a ketten. Azt tanácsolom, hogy pihenjenek le. Tökéletes munkát várok el Mr. Ross, nem szabad megviseltnek lennie! Amíg a kastélyomban dolgozik, érezze otthon magát! A lányom majd körbevezeti önöket.

- A lánya? - jutott eszembe a sírás, amit a szomszéd szobából hallottam. Ekkor jelent meg ő. Sötét selyemruhát viselt, mint az apja, arcát fekete fátyol takarta. Olyan volt, mint egy igazi nemesasszony, aki éppen egy temetésről jött haza: úri és kecses, de mégis rossz érzése támadt az embernek, amikor ránézett. Vajon így öltözködnek minden nap, vagy csak a vendégeik miatt?

- Engedjék meg, hogy bemutassam az egyetlen lányomat, Elise von Totenakert!

A vacsora után a báró nyugovóra tért. Ross egy kicsit többet ivott a kelleténél, a szobájába segítettem, alig dobtam az ágyára, már aludt is. Kettesben maradtunk Elise-vel. Végigkísért a folyosón, a lakosztályom felé, persze nekem eszem ágában sem volt lefeküdni. Szerettem volna egy kicsit jobban megismerkedni a kastéllyal, és nem tagadom, magával Totenacker kisasszonnyal is. Suttogva beszélt, először azt hittem azért, hogy nehogy felverje az alvókat, de aztán hamar rájöttem, hogy ez a természetes beszédhangja. Ettől még misztikusabbá, és kísértetiesebbé vált. Először megmutatta azokat a szobákat, amikben nemes vendégeket, hercegeket, grófokat szoktak elszállásolni. Végigvezetett azok előtt a termek előtt, ahol a szolgálók alszanak, ez után pedig az ő szobája következett. Megkért, hogy ha valami gond lenne, itt keressem. Kicsit meglepett, hogy nem sokkal volt szebb annál, mint amiben engem szállásoltak el, sőt, az igazat megvallva nem is cseréltem volna vele. Minden annyira fekete volt nála... Ahogy visszaértünk a kastély bejáratához, a falakon lévő festményekről kérdeztem. Csak akkor vettem észre azt, amit már az érkezésemkor illett volna, hogy a képeken szereplő „ősök” arcát mind valamilyen maszk takarta. Elise elmesélte, hogy már a középkortól sokan torznak születtek a családban. Voltak ugyan, akik testi hiba nélkül jöttek a világra, de a maszkok viselete hamar hagyománnyá nőtte ki magát a Totenackeroknál. Kedvem lett volna elhúzni a fátylat az arcáról, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ő nem tartozik a torzszülöttek közé. Valami azt súgta, hogy ő tényleg olyan gyönyörű, mint amilyennek képzelem. Megkérdeztem, hogy miért akarja az apja annyira megszerezni a Holtföldi-kódexet, elmondta, hogy sokat írnak bent a Totenackerekről, a báró szeretne új információkhoz jutni az őseikről. Kicsit furcsállottam, mert ahogy emlékszem, soha nem találkoztam a kódexben a Totenacker névvel. Ezután átkísért az északi szárnyba, ahol maga a báró lakott. Itt még a megszokottnál is szebb volt minden, több arany, több kristály. Volt egy fal, amit vadásztrófeák díszítettek. A már megszokott furcsa szagon kívül csak egy dolog volt, ami nem illett a képbe. A báró szobája mellett volt egy vasajtó, vastagon leláncozva. Elise érezhetően idegesebb lett, amikor próbáltam megtudni tőle, hogy mi van odabent. Azt mondta, hogy rátört az álmosság, szeretne visszakísérni a szobámba. Tudtam, hogy valamit elhallgat előlem, de mit tehettem volna? A visszaúton arról faggattam, hogy lakik-e még valaki a kastélyban azokon kívül, akikkel már találkoztam. Ő is biztosított róla, hogy csak hatan vagyunk: a báró, Mrs. Balston, Edmund, a két vendég, és ő maga. Ezek szerint mégiscsak az ő sírását hallottam...

A szobába érve elővettem a könyvet, és keresni kezdtem. Nem ismertem a nyelvet, de nem is volt fontos, csak egy szóra koncentráltam: „Totenacker”. A következő két órámat a könyv előtt töltöttem, de nem találtam semmit. Már majdnem a felénél jártam, amikor újra meghallottam a sírást. Felkaptam a revolveremet, a kódexet a fiókba tettem, gondoltam, fényt derítek a rejtélyre. A folyosón nem volt senki, biztos voltam benne, hogy a szomszéd lakosztályt most is üresen találnám. Egyszerre Elise szobájához igyekeztem. Biztos voltam benne, hogy üresen találom, hiszen egy másik szárnyban lakik. Ha ő sír, lehetetlen, hogy idáig elhallatsszon. Óvatosan benyitottam, de meglepetésemre alva találtam. Arcát ugyanúgy fekete fátyol takarta, mint amikor elváltunk. De akkor honnan jöhet ez a hang? Ki van még rajtunk kívül a kastélyban? Egyre kevésbé tetszett ez az egész. Visszamentem a szobámhoz, hiszen ott jobban hallatszott, mint Elisénél. Megpróbáltam beazonosítani az irányt, de úgy éreztem, mintha az egész folyosó visszhangzana. Rövid időre elbizonytalanodtam, de minél közelebb tévedtem az északi szárnyhoz, annál biztosabb voltam benne, hogy jó helyen járok. Hirtelen cipőkopogásra lettem figyelmes, a másik folyosóról valaki közeledett. Az árnyékba húzódtam egy szobor mögé, és szorítani kezdtem a revolverem markolatát. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a lépések hozzám érjenek. Amikor már csak egy kéznyújtásnyira volt tőlem az ismeretlen, kiugrottam a szobor mögül, és rá szegeztem a pisztolyt.

- Ne mozdulj! - csak ez után vettem észre, hogy Ross volt az.

- Jézusom Westbrook, tegye azt el!

- Mit keres maga itt? - csúsztattam a fegyvert a mellényem alá. Amennyire kiütötte magát, biztos voltam benne, hogy másnap délutánig nem látom.

- Nem hallotta ezt a ricsajt? Mintha valakit nyúznának. Ez a bömbölés a holtat is felébresztené.

- Nem fogja elhinni, de én is azért vagyok itt. Talált valamit?

- Nem, de azt hiszem, onnan jön – mutatott az egyik szűk folyosóra.

- Mire várunk még? Kövessen! - intettem. Nem volt ismerős a környék egészen addig, amíg ki nem értünk a folyosóról egy másikra. Egy pillanatra megtorpantam, a fekete báró szobája előtt álltunk. Most már tudtam, hogy a hang a szomszédjából jön, a rejtélyes vasajtó mögül.

- Totenacker szomszédja – intettem csendre a férfit. - Be kell jutnunk valahogyan!

- Maga megőrült? Mit gondol, miért láncolták ennyire be? Nem hiszem, hogy a báró örülne, ha megtudná – intett le Ross.

- Valaki van odabent, segítenünk kell neki!

- Nézze ember, én ezeknél nem akarom kihúzni a gyufát. Látta, hogy hogy néznek ki? Hangyás az egész banda, úgy öltöznek, mint az elmebeteg sorozatgyilkosok, a komornyiktól a báró lányáig! Ha Totenacker-t az szórakoztatja, hogy szűzlánykákat börtönöz be, hát legyen, én nem akadályozom meg benne! Tudja, már nagyon kezd elegem lenni ebből az egész kísértetkastélyosdiból! Én csak a pénzemet akarom, és épségben hazajutni ebből az őrültek házából! - láttam rajta, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne sírja el magát. Elég gyorsan megviselte az ittlét. Éreztem, hogy jobb lesz, ha nélküle járok az ügy végére.

- Tudja melyik a szobám, ugye?

- Azt hiszem.

- Ide figyeljen, a fiókban megtalálja a kódexet. Azt akarom, hogy álljon neki fordítani, de ha talál valamit a Totenacker családról, először nekem szóljon, érti?

- Nézze öreg, én tényleg nem akarok balhét...

- Ha megteszi, magáé a pénzem fele! - tudtam, hogy erre a csalira harapni fog, nem volt nehéz kiismerni.

Amikor Ross a vendégszobák felé vette az irányt, én már azon gondolkodtam, hogy hogy nyissam ki az ajtót. Nem vállalhattam túl nagy kockázatot, halkan benyitottam a báróhoz, és imádkoztam, hogy alva találjam. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy nincs a szobájában. Bemehettem volna szétnézni, hogy hátha találok valamit, amivel közelebb kerülök a kastély titkainak megfejtéséhez, de kulcsokat nem láttam sehol és minden másodperc drága volt. Amikor bekopogtam a vasajtón, a sírás abbamaradt. Totenacker nem lehetett bent, a lakatok zárva voltak. Megakadt a szemem a trófeafalon. Kihúztam a zebrafej sörényéből egy szőrszálat, és a zárba dugtam. Rövid szöszmötölés után kinyílt az első lakat, majd a második követte, és nem sokkal utána a harmadik. Már nem volt visszaút, az ajtó nyitva állt.

Egy Totenackeréhoz hasonló szobára számítottam, ehelyett egy lefelé vezető lépcsősorral kellett szembesülnöm. Minél beljebb merészkedtem, annál sötétebb volt. Megfelelő fényforrás hiányában az öngyújtómmal próbáltam világítani az utat. Sokkal hidegebb volt, mint az épületben bárhol, nyilván egy pincét találtam. Nem is a hideg zavart igazán, hanem az a kellemetlen szag... Még annál is büdösebb volt, mint amit a kastély többi részén éreztem. Nemsokára elfogyott a fal a kezem mellől, egy terembe érkeztem. A közvetlen közelemen kívül szinte semmit nem láttam az öngyújtó tompa fényében, szerencsémre sikerült egy fáklya körvonalait kiszúrnom a falon. Levettem, és meggyújtottam. Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt, ami ekkor tárult a szemeim elé.

Egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, a szívem is kihagyott egy ütemet. A terem tele volt emberi csontvázakkal, és oszlásban lévő tetemekkel. Több tucat halott feküdt szerteszét, mindegyikük testén valamilyen brutális kínzás nyomát véltem felfedezni. Ekkor vettem csak észre, hogy egy kínzóteremben vagyok. Ahogy jobban megnéztem az áldozatokat, volt még valami, ami feltűnt: mindegyikük nő volt. Sok halottat láttam már életem során, de a látvány, és ez a furcsa szag egy kicsit felkavarta a gyomromat. A levágott fejhez léptem, ami az asztalon feküdt. Még frissnek tűnt, nem lehetett több két naposnál. Egy huszonéves fiatal lány volt, az arcát még mindig fájdalom torzította el.

- Segítsen! - nyitotta ki a szemét. Az ijedtségtől leejtettem a fáklyát, ami megvilágította a földön heverő testrészeket is. Levágott kezek és lábak kezdtek kúszni felém, mint a férgek. Halottak voltak, de mégis éltek. Megiramodtam a kijárat felé.

Lóhalálában futottam vissza a vendégszobákhoz. Ajtóstul rontottam Ross-hoz, aki már a Holtföldi-kódex felett aludt.

- Keljen! Amilyen gyorsan csak lehet, le kell lépnünk innen!

- Megőrült ember, mi a baj? - dörzsölte meg a szemeit.

- Ha elmondom, nem fogja elhinni!

- Azért tegyünk egy próbát!

- Később! Most legyen elég annyi, hogy mind a ketten nagy veszélyben vagyunk! - a hónom alá csaptam a kódexet, és az ajtó felé kezdtem tuszkolni Ross-t. Semmi kedvem nem volt megtudni, hogy mi a büntetése annak, aki a behatol a báró titkos termébe. A folyosóra lépve éles szúrást éreztem a nyakamban, hirtelen elsötétedett minden.

Egy öregasszony nevetése volt az első, amit ezután hallottam. Ahogy lassan tisztulni kezdett a kép, kirajzolódott Mrs. Balston arca. Edmund egy vadászpuskával állt mellette. Jól lő az öreg üvegszemű, ahhoz semmi kétség.

- Nyugtatólövedék, egy lónak is elég lenne, úgyhogy azt hiszem, kár próbálkoznia – világosított fel Balston. Az étkezőben voltunk, engem egy székhez kötöztek.

- Szólj a báró úrnak, hogy magához tért! - adta ki a komornyiknak. - Ahogy hallom, Totenacker úr szeretői között múlatta az időt – vigyorgott rám.

- Szeretői?

- A megunt ágyasai, akiket nem tartott méltónak a Totenacker névhez.

- Ezt nem úszhatják meg következmények nélkül!

- Nekem úgy tűnik, hogy nem maga van nyerő helyzetben. Hiába hiszi olyan okosnak magát, ebben a kastélyban semmi nem történhet anélkül, hogy a báró úr tudna róla! És magunk között szólva – hajolt felém – igencsak meglepődnék, ha hajnalig életben maradna! - a helyzetet felmérve bizony én is meglepődtem volna. Ki kellett találnom valamit.

A pisztolyom nem volt nálam, gondolom elvették, ami után elkábítottak. A könyvvel együtt. Szabadulni is hiába próbáltam, a kötés nem engedett. Amikor a báró megjelent az ajtóban, minden reményt elveszítettem.

- Köszönöm Mrs. Balston, azt hiszem itt az ideje, hogy felszolgálja a desszertet!

- Desszertet? Maga viccel, ugye? - kérdeztem.

- A legkevésbé sem. Mit gondol, miért az étkezőbe hozattam?

- A titkos kis kínzókamrája után már semmin nem lepődök meg.

- Én jobb szeretem úgy hívni: „az örömök csarnoka” - nem láthattam az arcát, de olyan hanglejtéssel mondta, hogy biztos voltam benne, hogy mosolyog a maszk alatt. Időt kellett nyernem, hogy kitaláljak valamit. Felidéztem csekély tudásomat azokról a varázslókról, akik képesek visszahozni a holtakat az életbe.

- Mondja, hogy csinálja? Hogy tartja őket életben? Nekromancia?

- Ugyan, hova gondol? Bizonyára hallott róla teóriákat, hogy halálunkkor a lelkünk elhagyja a testünket. Következésképpen csak addig élünk, amíg a lelkünk a testünkben van. Nekromanciával nem lehet életet visszaadni. A nekromanta mágia által mozgat halott szerveket. Reanimálja őket, ha úgy tetszik, de attól ők még holtak maradnak: agyatlan, lélektelen zombik csupán. Nem Mr. Westbrook, én nem vagyok nekromanta, sokkal több vagyok annál! Én képes vagyok arra, amire ők nem, hogy a holtak lelkét visszazárjam az eredeti testükbe, új életet adva ezáltal nekik. Egy életet, ami akár az idők végezetéig is eltarthat. Hát nem csodálatos?

- Életet? Ezt nevezi életnek? Talán inkább örökkévaló szenvedést.

- Mit tud maga a szenvedésről? Ne féljen barátom, majd én megtanítom szenvedni! - ez volt az a mondat, amit a legkevésbé szerettem volna hallani.

Nemsokára megérkezett Mrs. Balston a desszerttel. Az asztalra tette a báró és közém. Nem tudtam olyan ételt elképzelni, ami jelen állapotomban lement volna a torkomon. Amikor Balston levette a fedőt, már tudtam, hogy egy falatot sem fogok enni, ugyanis Ross feje volt a tálcán.

- Kér egy falatot? - vágott bele a báró a férfi arcába.

- Maga megőrült? Azt hittem, hogy szüksége van Ross-ra, hogy lefordítsa a könyvet.

- Megtette, amíg ön eszméletlen volt. Megnyugtatom, hogy nem érzett semmit, csak egy pillanat volt az egész. De attól tartok Mr. Westbrook, hogy önnek nem lesz ekkora szerencséje...

Edmund jelent meg a puskájával, és újabb szúrást éreztem a nyakamon. Kezdtem már megszokni...

Isten tudja mikor tértem magamhoz, de bárcsak sohasem tettem volna. Az „örömök csarnokában” voltam, a nyöszörgő, síró holttestek között, egy boncolóasztalra szíjazva. Körülöttem fáklyák égtek, legalább most már volt világítás. Próbáltam kiszabadulni, de hiába. A zajos erőlködésemmel csak azt értem el, hogy a hullák még keservesebben sírtak, jelezve ezzel a bárónak, aki nemsokára meg is jelent. A következő három órában válogatott kínzásokban részesített. Hiába kiabáltam segítségért, nem volt, aki meghallja. Izzó vassal égette meg a húsomat, letépte a körmeimet, kést szurkált belém, de vigyázott, hogy ne érjen létfontosságú szervet. Azt mondta, akkor a legélvezetesebb, amikor még él az alany. Láthatóan nagy gyakorlata volt már. Hálát adtam az égnek, amikor abbahagyta. Aznap még kétszer kínzott meg. A testem minden alkalom után egyre gyengült. Azt hiszem, sikerült aludnom egy keveset, amikor újra nyílott az ajtó. Fel voltam készülve a legrosszabbra, de ezúttal Elise állt ott.

- Jöjjön, sietnünk kell! - mondta suttogó hangján, miközben a szíjaimat oldozta.

A holttestek az eddiginél is hangosabb sírásba kezdtek, mintha figyelmeztetni akarnák a bárót, hogy valami nincs rendben. Mintha azt akarnák, hogy én is közéjük tartozzam. Alig bírtam megállni a lábamon, minden tagom fájt. Elise belém karolt, és felsegített a lépcsőn. Végigkísért a folyosón, csaknem a kastély kapujáig.

- Tovább nem mehetek, remélem, megérti. Azt hiszem, ez az öné – nyújtotta át a pisztolyomat, és néhány plusz töltényt. - Ha használnia kell, ne tétovázzon!

- Köszönöm! - simítottam meg az arcát a fátylon keresztül. Nem értettem, hogy miért segít, de hálás voltam. Egy dühös üvöltés törte meg a pillanatot, Totenacker volt az. Feltűnt neki a holtak sírása, tudta, hogy menekülni próbálok.

- Most menjen! - intett a kapu felé, és eltűnt a sötétben.

Közel voltam, de mégsem eléggé. Alig volt erőm, minden lépés olyan volt, mintha késélen járnék.

Már majdnem elértem a kaput, amikor a páncélok, amik a kijárat előtt álltak, megmozdultak. Lassan elindultak felém, olyan volt, mint egy rémálom. Minden irányból körbevettek. Kétlem, hogy komoly károkat tett volna bennük a golyó, nem lőhettem rájuk, ezért azt a vékony tartóoszlopot vettem célba, amin a zászlók lógtak. Gondoltam egy kis szerencsével eltakaríthatja az útból azokat, akik a kapu elől támadtak. A második golyó leszakította, és két páncélost maga alá temetett. Sikerült! Amikor az egyiknek leesett a sisakja, egy férfi bámult vissza rám a páncélból, már évek óta halott volt. Ekkor értettem meg, hogy mi is volt az a furcsa szag, ami jelen volt az egész kastélyban... Leemeltem egy fáklyát a falról, és meggyújtottam a zászlókat, amik a testekre estek. Ugyan ezt tettem néhány függönnyel, és a szőnyegre hajítottam őket a többi páncélos elé, ezzel talán egy időre elszigeteltem őket magamtól. Amire sikerült kinyitnom a kaput, a báró is ideért Balston és Edmund kíséretében, a komornyik már célba is vett a puskájával a tűzfüggöny túloldaláról, nem hibázhattam. Ezúttal én voltam a gyorsabb, ideje volt már visszafizetni neki a kölcsönt. Balston következett, vele valamivel könnyebb dolgom volt, majd végül a báró. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet egy pillanatig, egyenesen az álarcába céloztam, talán még mosolyogni is láthatott. Kifújtam a levegőt, lassan meghúztam a ravaszt, és... kifogyott. Pánikszerű keresésbe fogtam a cseretöltények után. A kezembe akadt egy, gyorsan a tárba tettem, kibiztosítottam, és a szememmel már a célt kerestem, de elkéstem. Totenacker már a kezében tartotta Edmund puskáját, és a mellembe lőtt. Éreztem, hogy ez valami más, nem nyugtatólövedék. Bal kezemmel a sebhez kaptam, a jobbal becéloztam a bárót. Áztam a vérben, csak pillanataim voltak. Az elnehezedett karommal már nem tudtam olyan pontosan célozni, csak reménykedtem, hogy eltalálom, amikor meghúzom a ravaszt. Eldördült a pisztoly, a golyó lyukat ütött Totenacker álarcán, egyenesen a szeme között. Győztem. Próbáltam olyan messzire jutni az égő kastélytól, amennyire csak lehet, ez az én állapotomban csupán néhány lépést jelentett, aztán vér buggyant ki a számon és összeestem.

A következő pár napot kórházban töltöttem válságos állapotban, erős fájdalomcsillapítók hatása alatt, ezért lehetséges, hogy nem minden pillanatra emlékszem pontosan. Az orvos szerint a tűzoltók találtak meg, és egyszerre mentőt hívtak. A golyó szétroncsolta a tüdőm egy részét, ezt a részt ki kellett vágni. Napokig voltam élet és halál között, lázam volt, az állapotom egyre rosszabbodott, a doktorok már lemondtak rólam. Egyik este azonban olyan dolog történt, amiről azóta sem tudom, hogy álom volt-e vagy valóság.

Elise von Totenacker jött el hozzám éjfekete ruhájában. Lehajolt mellém, hűvös ajkaival csókot lehelt a számra. Egyszerre elmúlt a fájdalom, jobban éreztem magamat, a csókja meggyógyított. Elhúztam a fátylát, bár ő nem akarta, hogy lássam az arcát. Nem értettem, hogy miért fordul el, gyönyörű volt, sokkal szebb, mint amilyennek elképzeltem. Hamvas, fehér bőre, világos szeme, és a ruhájához hasonló fekete haja volt. Amikor lassan visszafordult, megláttam az arcának a jobb oldalát is, ekkor értettem meg, hogy miért viselte a fátylat. A Totenacker átok igaz. Elise egy személyben volt angyal és démon, megváltás és kárhozat, élet és halál. Gyengéden megsimítottam az arcának a torz oldalát, hogy tudja, az én szememben ő nem szörnyeteg. Rövid idő alatt másodszor mentett meg. Még azon az éjszakán otthagytam a kórházat anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna.

Csak néhány napja történt ez az egész, azóta nem láttam a lányt. Attól a naptól szinte ki sem mozdultam itthonról.

Amikor meggyújtom a pipámat, egy cikket pillantok meg az újságban arról, hogy a Totenacker kastély szinte teljesen leégett és néhány azonosítatlan holttestre bukkantak. A szakértők szerint baleset történt. Jellemző. Kopogás zavarja meg az elmélkedésemet. Amikor ajtót nyitok, egy fekete limuzint látok elhajtani, egy sötét doboz hever az ajtóm előtt. Hirtelen megmagyarázhatatlan, rossz érzés tör rám. Bezárkózom, idegesen bontani kezdem a dobozt, egy törött porcelán álarcot, és ezt a levelet találom benne:

„Kedves Mr. Daniel Westbrook,

Sajnálom, hogy legutóbbi találkozásunkkor nem barátokként váltunk el, ha Ön a vendéglátásomat élvezte volna ahelyett, hogy a legféltettebb titkaimat fenyegeti, ez az egész máshogy alakulhatott volna.

Örömmel újságolom, hogy a kastély felújítását nemsokára megkezdjük, ami néhány hónapot vehet majd igénybe. Erre az időre a lányommal külföldre utazom.

Bizonyára kíváncsi rá, hogy miért volt olyan fontos számomra a Holtföldi-kódex. Eme becses mű egy XV. századbeli lovag hőstetteinek krónikáit énekli meg. Mint már Ön is tudja, a könyv részben a Totenacker családról szól. Azt hiszem, most már elárulhatom, hogy miként. Az 1400-as években ez a lovag ölte meg minden idők legnagyobb „nekromantáját”, mint ahogy Ön fogalmazott, az apámat. Igen, már évszázadok óta halott vagyok, amiként a lányom, Elise is. A kódex segítségével könnyedén megtalálhatom atyám sírját, és visszahozhatom közénk az életbe. Hálás köszönet ezért!

Még egy apróság. Emlékszik az ígéretemre? Azt ígértem, hogy megtanítom Önnek, hogy mi is az a szenvedés. Én mindig tartom az adott szavam, erre egy örökkévalósága lesz, hogy megtanulja. Minden jót kíván:

Heinrich von Totenacker báró”

Mit tettem? Hiba volt a kastélyba mennem, az ördögöt szabadítottam a világra! De vajon mit értett azon, hogy egy örökkévalóságom lesz megtanulni szenvedni? És ekkor esik le, hogy nem érzem a pulzusomat, többé már nem ver a szívem. Elise nem meggyógyított a kórházban, hanem visszazárta a lelkemet a már élettelen testembe. Halott vagyok, de mégis élek. Olyanná váltam, mint ők.