Zakatol a vonatom New Eden felé. Egy idős bácsi nyit a fülkémbe, kedvesen rám mosolyog, azt kérdezi, hogy van-e a számára egy szabad hely. Vajon akkor is így viselkedne, ha tudná, hogy szifiliszem van?

New Eden utcáin nőttem fel, ott váltam azzá, ami most vagyok. Kurvává. Amikor megtudtam, hogy nemi betegségem van, eldöntöttem, hogy változtatok az életemen. Talán néhányan megérdemelnék, hogy megfertőzzem őket. Sokan vannak, akik csak egy gyors numera lehetőségét látva járnak a hozzám hasonló lányokhoz, emberszámba nem véve őket, de pont az ilyen patkányok azok, akik a leggyorsabban terjesztenék tovább a kórt. Megfertőzve a feleségüket, szeretőjüket, vagy a szerencsétlen tizenéves lányt, akit részegen, egy sötét sikátorban erőszakolnak meg. A szifilisz nem válogat. Fel kell hagynom azzal, amit annyi éve csinálok a megélhetésért, szajha vagyok, nem gyilkos.

Amikor a vonat a végállomásra érkezik, még mindig ugyanazt a gyűrött cetlit szorongatom a kezemben, amit két órával ezelőtt. Százszor elolvastam már minden betűjét, mégis csak nehezen hiszem el, hogy igaz, ami rajta áll.

„Dr. Flora Simmons

Plasztikai sebész

15/9 Abraham Hill Road

New Eden”

Több, mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Akkoriban még mind a ketten álmodozó kamaszok voltunk, de azt hiszem ez volt minden, amiben hasonlítottunk. Olyanok voltunk, mint tűz és víz. Ő soha nem járt el senkivel szórakozni, egy könyvmoly volt, egy vesztes. Vele ellentétben én tudtam, hogy kell élni. Buli, pia, kefélés és drogok napestig. Akkoriban úgy éreztem, hogy én leszek az, aki megváltja a világot. Most már bevallhatom, hogy ami előtt jobban megismertem volna, utáltam Florát. Mit utáltam, gyűlöltem! Igazából magam sem tudom, hogy miért. A dolgok nem sokkal azután változtak meg, hogy tönkrement a kapcsolatom anyámmal. Egyre inkább úgy éreztem, hogy beleüti az orrát az ügyeimbe. Tudni akart mindenről. Ő akarta megszabni, hogy hova mehetek, kivel és mikor. A börtönőrömmé vált, én pedig rabbá anyám világában. A helyzet csak rosszabbodott, amikor kicsaptak az iskolából, ekkor határoztam el, hogy elszökök otthonról. Érdekes, hogy néha azok az emberek fordulnak el tőlünk először, akikről azt hittük, hogy a végsőkig kitartanak mellettünk. Egy barátom sem segített a talpra állásban. Nem volt hol élnem, de szóba sem jöhetett, hogy visszamenjek az anyámhoz. Attól féltem, hogy az utcán kötök ki, de végül a kis Flora segített. Az alagsorukban rendezett be nekem egy szobát, hónapokig laktam ott úgy, hogy a szüleinek fogalma sem volt róla. Igaz sokkal szerényebbek voltak a körülmények, mint otthon, de ez nem számított, újra szabadnak éreztem magamat. Hamar a könyvmoly, a vesztes vált a legjobb barátnőmmé. Mindenhova együtt jártunk, ha valaki rászállt, én voltam az, aki megvédte. Nem volt egymás előtt titkunk, ismertük a másik vágyait, álmait. Ő elmesélte, hogy ha felnő, szeretne orvos lenni, míg én csak pénzt, és hírnevet szerettem volna. Éjszakánként próbáltam csendben meghúzni magamat, hogy a szülei nehogy gyanút fogjanak. Akkor határoztam el, hogy otthagyom, amikor az ő jegyei is drasztikusan romlani kezdtek. Nem akartam magammal rántani, nem tehettem vele. Maradt az utca, de így kellett lennie. Most, több, mint egy évtizeddel később már kijelenthetjük, hogy az egyik kamasz elbukott, de a másik álmai valóra váltak. Büszke vagyok rád Florám!

Messze, a külvárosban eldugva, egy tömbházban találom meg a lakást. A hasonló környéken nem orvosok, vagy sebészek laknak, az embernek amint lehetősége van, lelép az ilyen helyről. De mégis az ő neve áll a csengő alatt, jó helyen járok. Pár pillanatig habozok, de miután megnyomom, egy fiatal, szőke nő nyit ajtót. A haja feltűzve, szemüveget, kosztümöt, és fekete selyemblúzt visel, sugárzik belőle az elegancia. Csak azután ismerek rá, hogy belenézek az ismerős világoskék szempárba. Flora? Mi lett abból a kócos, pattanásos kislányból, akit tíz éve itt hagytam?

- Violet? - ugrik a nyakamba, mintha egy pillanatra újra gyerek lenne. - De örülök, hogy látlak! Gyere csak be! - tárja ki előttem az ajtót.

Bent a kinti környék teljes ellentéte fogad, egy olyan lakás, ami az „új Florához” illik. Üvegasztal, porcelándíszek, néhány kényelmes fotel, egy nagy fehér szőrmeszőnyeg, és egy akkora tévé, amihez hasonlót leginkább csak áruházakban látni. A fürdőt, és a hálószobát is ez a hasonlóan ízléses elegancia jellemzi.

- A kanapén majd aludhatsz, ha megfelel. Tudom, nem valami kényelmes, de elég nagy, néha én is elalszok benne olvasás közben.

- Tökéletes – simítom végig a szövet finom anyagát. Sok gazdag ember ágyában megfordultam már, de ez a kanapé valamennyivel felveszi a versenyt.

- Akkor érezd magad otthon! Amíg nálam laksz, minden, ami az enyém, a tiéd is!

- Mint a régi időkben? - mosolygok rá. - Meddig maradhatok?

- Ameddig csak akarsz! Örülök, hogy itt vagy!

- Hogy hálálom ezt meg neked?

- Hát, az igazat megvallva elég sok betegem van mostanában, ha látnád az aktákat... Kész káosz. Nem ismersz véletlenül valakit, aki rendben tartaná őket? - kacsint rám.

- Ez úgy hangzik, mint egy állásajánlat.

- Elfogadod?

- Örömmel.

- Akkor most mesélj! - pattan le a kanapéra, és int, hogy kövessem. - Miről maradtam le az elmúlt években?

Elmondok neki mindent: hogyan váltam kurvává, mik voltak a legextrémebb kérések, amikkel találkoztam. Még azt is, hogy kik voltak azok a hírességek, akikkel lefeküdtem. Jót nevet, amikor megtudja, hogy nemcsak zenészek és sportolók, de maga a polgármester is. Aztán rátérek arra, hogy mikor kaptam el a szifiliszt. Furcsa, hogy milyen nyugodtan hallgatja. Már a tegnapi telefonbeszélgetésünkkor meglepett, hogy meséltem neki a betegségemről, mégis meghívott magához. Mintha ez egy természetes állapot lenne, de miért is csodálkozok? Ő orvos. Évek óta betegek között él, még ha azok nem is vírussal fertőzöttek. Mindegy, hogy mit hoz az élet, csak rá számíthattam gyerekként, és rá számíthatok most is. Majdnem hajnalig beszélgetünk, évek óta először érzem úgy, hogy otthonra találtam.

Reggel Flora irodájában azonnal munkához látok. A legtöbb akta olyan betegeket mutat be, akik valamilyen szerencsétlenségben torzultak el, vagy születési rendellenességgel jöttek a világra. Elvétve találok néhány középkorú nőt, akik ráncfelvarrásra jelentkeztek be, vagy egy-egy modell külsejű lányt, akik szeretnék még szebbé tenni magukat szilikon beültetéssel, vagy éppen egy orrműtéttel. Flora azt mondja, hogy az ilyenek a legkevésbé fontosak, – holott ezek a műtétek fizetnének a legjobban - nyugodtan tegyem őket a többi alá. Néhány perccel azelőtt, hogy az első betegünk megérkezne, már a kezemben tartom az adatait, de csak utólag tudom meg, hogy Ivan Pavlovich Yermakov ügye mennyire eltér Flora korábbi pácienseitől, hogy mennyire különleges is az ő esete.

Hamarosan egy negyvenöt év körüli jól öltözött, halántékánál őszülő férfi lép az irodába, aki tökéletes angol kiejtéssel köszönt minket. Egészen addig nem értjük meg, hogy miért is szeretné megműttetni magát, amíg el nem kezdi mesélni a történetét.

- Anyám sziámi ikreket hozott a világra. A testvérem, Igor, a gerincemnél nőtt hozzám, persze neki is megvolt a saját teste, hozzám hasonlóan. Nem érdekelt, hogy a normális gyerekek összesúgtak mögöttünk, hiszen nekünk ők voltak abnormálisak. Mi el sem tudtuk volna képzelni az életet szétválasztva. Tudják, a sziámi ikrek valahogyan megérzik egymás érzéseit. Ha egyikünk boldog volt, a másikunk is ugyanazt az örömet érezte, ha egyikünk szomorkodott, a másikunkat is elnyomta a bánat, még ha nem is volt rá ok. 14 éves korunkig ő volt az egyetlen barátom, aztán elkezdtem félelmet érezni. Tudtam, hogy ezek nem a saját érzéseim, de akárhogy is faggattam a testvéremet, nem beszélt. Egyik napról a másikra aztán Igor rohamosan fogyni kezdett, a teste legyengült. A vizsgálatok kiderítették, hogy rákos, a tumor már előrehaladott fázisban volt, pont a gerince mellett. Nem volt más lehetőség, szét kellett választani minket, különben a betegség engem is megölt volna, de így csak az egyikünknek kellett meghalnia.

- Sajnálom – vág közbe Flora.

- Ő a részem volt. Nem csak a testünk volt egy, de a lelkünk is. El tudják képzelni, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, akivel ilyen szoros a kötelék?

- Megmutatná a sebhelyet?

A férfi feltűri az ingét, de csak egy halvány heget látunk a hátán. Flora odalép és végigsimítja rajta az ujját.

- Nem értem, Mr. Yermakov, ez a sebhely nem szorul korrekcióra.

- Ivan. És nem emiatt vagyok itt. Azt szeretném, hogy az arcomat alakítsa át. Ahányszor tükörbe nézek, az ő arca néz vissza rám. Az elmúlt harminc év éppen elég volt. Szabadulni akarok ettől az átoktól! Nem tudok többé így élni!

- Értem. Az ilyen típusú beavatkozások meglehetősen drágák.

- A pénz nem számít. Fizetek, amennyit csak akar.

- Nem a pénz a legfontosabb. Mivel nincsenek komoly külsérelmi nyomok, ez a műtét csupán „luxuscikknek” minősül. Több betegem is kritikus test, vagy arcroncsolódással várja, hogy megműtsem.

- Nem érti Dr. Simmons! Nekem szükségem van erre a műtétre, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet!

- Ha harminc évig várhatott, akkor néhány hetet már igazán ráér!

- Egy napot sem! Ha holnap elvégzi a beavatkozást, én hajlandó vagyok tízszeres árat fizetni!

- A programunk elég sűrű, de azt hiszem tudunk még helyet szorítani holnapra – vágok közbe, mielőtt Flora hülyeséget csinálna. Ő persze szúrós tekintettel viszonozza a szívességet.

- Rendben, akkor lesz szíves megbeszélni az időpontot az asszisztensemmel, Miss Mansonnal – böki oda a férfinak. - Ha a vizsgálatok eredményei nem zárják ki, megműtöm.

Yermakov kíváncsian fölém hajol, hogy lássa, hogy mikorra sikerül beszorítanom, majd a levegőbe szippant egy nagyot.

- Mind a ketten ugyanazt a parfümöt használják? Baiser de Lilith... a volt feleségem illata.

- Igen, Miss Mansonnal hasonló az ízlésünk – szabadkozik Flora, egy kicsit el is pirul. - Örültem a találkozásnak Mr. Yer... Ivan. Akkor holnap megejtjük azt a műtétet – nyújt végül kezet.

A férfit még hárman követik, de egyikük sincs rám hasonló hatással. Vajon ennek a csekkfüzete az egyetlen oka? Még átrendezek néhány aktát mielőtt bezárnám az irodát, és követem Florát haza.

Az első „civil” munkanap után semmi sem esne jobban a fáradt, izzadt testemnek, mint egy jó zuhany. Amint az izzadtságot a homlokomról a tenyerembe törlöm, észreveszek valamit. Az ujjaimon, a körmeim mellett apró sebhelyek jelentek meg. A fürdőbe sietek, hogy megtisztítsam a sebeket, de csak bent veszem észre, hogy Flora már zuhanyzik. Akaratlanul is végigfut a szemem a testén. Kicsi, körte mellei huncutan játszanak, ahogyan a haját mossa. Feszes, gömbölyded fenekén azon versengenek a vízcseppek, hogy melyikük zuhanjon előbb alá. Nem ez az első alkalom, hogy meztelenül látom, de rá kell, hogy ébredjek, hogy az elmúlt években gyönyörű nővé érett. Egy kicsit irigykedve nézek rá, én sem panaszkodhatok ugyan, de ha az utcán vele kellett volna versenyre kelnem a férfiak kegyeiért, nem kérdés, hogy alulmaradtam volna. A szinte hibátlan bőrére pillantva felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az enyém lesz még valaha ilyen szép? Csak amikor észrevesz, akkor döbbenek rá, hogy elkalandoztam. Gyorsan a csaphoz sietek, és mosni kezdem az ujjaimat. Amikor aztán rájövök, hogy a sebek komolyabbak annál, mint aminek elsőnek látszanak, a nappaliba rohanok, és eszeveszett keresésbe kezdek Dr. Thorne névjegye után. Ő volt az az orvos, aki néhány napja New Yorkban a betegségemmel kezelt. Rögtön, ahogy előkerült, tárcsázni kezdem a számát. A doki a harmadik csengés után veszi fel.

- Dr. Thorne? Itt Violet Manson, emlékszik? Néhány napja szifilisz gyanújával kerültem önhöz.

- Violet? Hol az ördögben van? - szól bele egy mély férfihang, eléggé izgatottnak tűnik.

- New Edenben.

- New Edenben? Most szórakozik? Magát keresi a fél város!

- Micsoda? Ezt nem értem.

- Félrediagnosztizáltuk. A vírus, amit hordoz, nem közönséges szifilisz. Igaz hasonló hozzá, de sokkal agresszívabb, a penicillinre nem is reagál. Legalább egy mobilszámot itt hagyhatott volna, napok óta próbálom kideríteni a címét!

- Ennyire súlyos a helyzet?

- Nézze, ezt inkább személyesen kellene megbeszélnünk. Most rögtön indulok a magángépemmel New Edenbe. Tudja hol van a Paradise kávézó?

- Igen.

- Akkor holnap reggel nyolckor ott találkozunk!

A vonal megszakad, még el sem köszön. Hihetetlenül rossz előérzet kerít hatalmába, remegő kézzel teszem le a kagylót.

- Valami baj van? - kérdi egy aggódó hang a hátam mögül. Flora az, most már fürdőköpenyben.

- Az orvossal beszéltem, aki a betegségemet diagnosztizálta. Azt hiszem nagy baj van.

- Mit mondott?

- Rossz diagnózist állítottak fel. Azt mondta, hogy ez nem telefontéma. Holnap idejön, hogy beszéljünk. A műtét... - jut eszembe hirtelen Yermakov.

- Ne fájjon miatta a fejed, megoldom. Maradj csak itthon, az egészséged a legfontosabb!

Bár nyugtatólag hatnak rám Flora szavai, mégsem tudom lehunyni egész éjjel a szemem, rettegek az ismeretlentől. Eszembe jut Thorne viselkedése. Vajon mi készíthet ennyire ki egy sokat megélt orvost?

Még azelőtt a Paradise-ba indulok, hogy Flora felkelne. Majdnem egy órával Thorne előtt érkezem. Köszönni persze megint elfelejt, de amilyen izgatott, ez nem is csoda. Az asztalra dobja az aktatáskáját, és egy halom papírt vesz ki belőle.

- Az elmúlt néhány napban többször is jártak nálam rendőrök, magáról akartak információt. Főleg az érdekelte őket, hogy merre találhatják, persze nem tudtam segíteni.

- Gyanúsítanak valamivel? - kérdezem ijedten.

- Azt mondják, hogy bizonyítékaik vannak, hogy az elmúlt héten lefeküdt három férfival.

- Egy kurvánál ez nem eget rengető szenzáció – mosolyodok el, a telefonbeszélgetésünk óta először.

- Valóban, csakhogy erről a három férfiról van szó – nyújt át néhány fényképet. Amikor meglátom a fotókat, erős hányingerem támad, ugyanis halottakat ábrázolnak. Embereket, akiknek az arcát és egész testét a felismerhetetlenségig torzítják gennyes, fekélyes sebek.

- Azt akarja mondani, hogy...

- A nyomozók bizonyítani tudják, hogy mind a hárman lefeküdtek magával. Nem tudom mit szedett össze, de még soha nem láttam ilyesmit! Ha tudná mennyi pénzembe került megkenni őket, hogy másolatokat kapjak a képekről, de azt hiszem megérte. Szerintem felfedeztünk valamit! Mi legyen a neve? A fekete szifilisz nem hangzik rosszul - mosolyodik el egy pillanatra, megfeledkezve arról, hogy itt vagyok. Bárcsak én is osztozhatnék az örömében, de lehangoló tud lenni, ha az ember rájön, hogy hirtelen orvosi felfedezéssé vált.

- De ha tőlem kapták el, akkor hogy lehet, hogy én még élek? - szögezem hozzá a kérdést.

- Talán a szervezete ellenállóbb a vírussal szemben. De őszintén, mivel még soha nem találkoztunk ilyesmivel, bennem még az is felmerült, hogy ez a vírus a maga testében alakult ki! Mondja, nem vett észre magán külső elváltozásokat?

- Pontosan ezért hívtam fel – nyújtom felé az ujjaimat. A hirtelen mozdulatra egy kicsit visszahőköl, láthatóan fél, hogy ő is megfertőződhet.

- Látja a képeket? Az ő kezükön is ugyanilyen sebek vannak. Talán náluk is így kezdődött ez az egész, ahogy magánál.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Azt jelenti, hogy ha nem találunk sürgősen ellenszert, csúnya halála lesz. Talán több ideje van, mint nekik, de biztos vagyok benne, hogy az ő sorsukra fog jutni. Én a magam részéről megteszek mindent, hogy meglegyen az ellenszer, de az isten szerelmére, addig próbálja meg zárva tartani a lábait!

Nem kell sokáig győzködnie, hogy vért vehessen tőlem. Még egy utolsó pillantást vetek a képekre mielőtt hazamegyek, és álomba sírom magamat.

Álmomban egy tucat emberrel vagyok összezárva, akik a fekete szifilisz legkülönbözőbb stádiumaitól szenvednek. A többségük bőrén már megjelentek a fekélyek, a sebhelyek. Néhányuk arca eldeformálódott, olyanok is vannak, akiknek a sebei a nemrég látott fotókat tükrözik. Felém másznak, könyörögnek, hogy segítsek nekik. Próbálok távol maradni tőlük, de elkapnak. A testük érintkezik az enyémmel, érzem a szagukat, a sebeik tapintását. Levegőhöz sem jutok tőlük, mindent beborít a vér és a genny. Menekülnék, de nincs kiút. Már én is egy vagyok közülük.

Flora ébreszt, éppen most ért haza. Azt mondja, hogy álmomban segítségért kiabáltam. A vekker szerint éjfél múlott, már órák óta itthon kellene lennie. Azt mondja, hogy komplikációk léptek fel a műtétnél, de semmi olyan, amit nem tudott volna kezelni. Elmesélem neki, hogy mit mondott a doki, ő szó nélkül hallgatja, de a gondolatai mintha máshol járnának. Azt tanácsolja, hogy dolgozzak inkább itthon, amíg ki nem derül, hogy milyen úton terjed a fertőzés. Mielőtt lefekszik, arra kér, hogy mondjam vissza a következő napok műtéteit, de nem avat be, hogy miért. Amire előkeresem az aktákat, ő már régen az ágyában hever. Átlapozom az iratokat, találok egy kislányt, akinek az arcát szétmarcangolta egy kutya. Szegény holnapra lett volna előjegyezve, nem mondhatjuk csak úgy vissza! Benyitok Flora szobájába, hogy meggyőzzem, de ő már mélyen alszik. Halkan odaosonok, hogy megigazítsam rajta a lecsúszott takaróját, de ekkor az ablakon beszűrődő holdfénynél szemet szúrnak az egész testét borító apró vágások. Nem mély sebek, éppen csak felszabták a bőrét, a számuk annál aggasztóbb. Biztosan emlékszem, hogy tegnap, amikor Flora zuhanyzott, még nyomuk sem volt.

- Biztos csak elesett – győzöm végül meg magamat. Finoman betakarom, hogy meg ne fázzon.

Reggel amikor rákérdezek a kislányra, Flora egy pillanatra elbizonytalanodik. Látom az arcán, hogy a legszívesebben segítene neki, de mégis nemet mond. Valamiért nem teheti. Akármi is az, nyomós indoknak kell lennie. Mi a titkod Flora? Mi az, ami fontosabb lehet a régi álmodnál, a szent küldetésednél, hogy másokon segíts? Hát legyen, ahogy akarod! Tárcsázni kezdem a kislány anyjának a számát, és sajnálkozva visszamondom a műtétet. Közben Flora arcát figyelem, meg sem rezdül. A gondolatai már valahol messze járnak. De vajon hol?

Néhány másodperccel azután, hogy kilép az ajtón, én is a nyomába eredek. Sikerül taxit fognom, azt kérem, hogy észrevétlenül kövessük az autóját. Átverekedjük magunkat a fél városon, mindig néhány kocsival lemaradva, hogy ne keltsünk gyanút. A Scarlet Serpent Hotelnél parkol le, fizetek, és követem az épületbe. Felhúzom a kabátom csuklyáját, nehogy felhívjam a figyelmét az ismerős, vörös hajkoronára, és egészen annyira megközelítem, hogy halljam, hogy mit mond a recepciósnak. A 816-os lakója felől érdeklődik. Lifttel megy, én a lépcső felé veszem az irányt. Amikor felérek a nyolcadikra, nem látok senkit a folyosón, ő valószínűleg gyorsabb volt. Megállok hallgatózni a szobaajtó előtt, de nem hallok semmit. Óvatosan lenyomom a kilincset, magam is meglepődök, amikor az ajtó kitárul. Halkan belépek a hatalmas szobába, ami ugyanolyan előkelő, mint a hotel többi része. Nevetés hangja üti meg a fülemet, a mosdóból jön. Alig van időm a földig érő, vörös függöny mögé rejtőzni. Résnyire elhúzom, csak úgy merek kikandikálni. Flora lép a szobába, világos fehérneműt visel, egy bekötözött arcú férfi követi, aki ugyanolyan vörös fürdőköpenyt hord, mint amilyen a függöny. Csak akkor áll össze a kép a kilétét illetően, amikor megszólal, Yermakov az, megismerem a hangját. Flora először mosolyogva megjegyzi, hogy ez volt az első olyan műtéte, amin nem használt sem altatást, sem érzéstelenítést, aztán a férfi ráparancsol, hogy elég a beszédből, vetkőzzön. A lánynak eszébe sincs ellenkezni, láthatóan élvezi a helyzetet. Még akkor is mosolyog, amikor az orosz az ágy mellett álló oszlophoz kötözi. Én is számtalanszor voltam már hasonló helyzetben, nem lenne ebben semmi különös, de Floráról van szó! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyit változott! Amikor a férfi csókolgatni kezdi a testét, a nő légzése egyre szaporább lesz, bevallom, felizgat, hogy ilyen közelségből láthatom őket. Yermakov nyelve egyre lejjebb araszol a finom testen, a nő behunyja a szemét, és halkan nyögdécsel, nem bírom tovább, maszturbálni kezdek. A férfi egyre hevesebbé válik. Erősen megragadja, és harapja, szívja Flora testét, ahol csak éri. Érzem, ahogy izzik a szobában a levegő. Aztán az izgalmamat egy pillanat alatt felváltja az ijedtség, amikor előkerül egy méretes kés. Hirtelen megértem, hogy mik azok a sebek a nő testén. Yermakov először csak finoman végigvezeti a pengét a nő vonalain, de Flora nem ijed meg. Tudja, hogy mi következik, ezért jött ide. A kés egyre inkább a bőrbe hatol, hosszú, véres barázdákat rajzolva belé, mélyebbeket, mint amiket éjszaka felfedeztem. Egy átlagos ember sírva könyörögne, hogy hagyják abba, de Flora ráadást kér. Ez lenne a te nagy titkod? Egyre kellemetlenebbül érzem magam, rám tör a hányinger, de még hosszú percekig kell szemlélnem ezt a beteges játékot. A lány már tocsog a vérben, amikor az orosz magáévá teszi. Miután végzett, eloldozza, és a fürdőbe viszi. Kihasználva az alkalmat, úgy rontok ki a szobából, mint aki az életéért fut. Elég volt.

Flora csak órákkal utánam, kora este ér haza. Talán jobb is, ha nem tudom, hogy mi az, amivel az elmúlt időt töltötte. Úgy ragyog a szeme, mintha szerelmes lenne, boldognak látszik. Lehet, hogy még örülnék is neki, ha nem tudnám, hogy mi az, ami ezt az érzést kiváltotta belőle. Lezuhanyozik, ám ezúttal kulcsra zárja az ajtót, kínosan ügyel arra, hogy nehogy véletlenül meglássam a sebeit, ezután ágyba bújik. Amennyi vért vesztett, nem csoda, hogy kimerült, biztosan hamar elalszik. Kicsit később, amikor már biztos vagyok benne, hogy nincs ébren, a szobájába lopakodok, és óvatosan felhúzom a takaróját. Az egész teste be van kötözve, sok helyen vörösesbarna foltok árulkodnak róla, hogy a géz mély sebeket takar. Miért teszed ezt magaddal?

Reggelre újabb gondjaim támadnak. Valamilyen ragadós folyadékot érzek a kezemen, a sebek az ujjaimon nemcsak tovább terjedtek a kézfejemre, a tenyeremre és az alkaromra, de erősen gennyeznek is. Más tünetem is jelentkezik, a szám belsejében több nagy hólyagot tapintok ki a nyelvemmel. A mosdóba sietek, hogy lemossam a kezemet, de ahogy a folyékony szappant a bőrömre dörzsölöm, több körmöm is leválik az ujjaimról, véres, gennyes sebet hagyva maguk után. Eluralkodik rajtam a pánik, villámgyorsan kezdem tárcsázni Dr. Thorne számát.

- Violet? - szól bele, miután meghallja a hangomat. - Még nem tudok semmi biztosat mondani, több időre van szükségem.

- Azt hiszem, az idő az, aminek a leginkább híján vagyunk, doktor. A sebek egyre gyorsabban terjednek, valamit csinálnia kell!

- Nézze, elképzelésem sincs, hogy mi ez a vírus. Még mindig csak vizsgáljuk, hónapok kellhetnek, hogy létrehozzuk az ellenanyagot, ha létezik egyáltalán ellenanyag. Még abban sem vagyunk teljesen biztosak, hogy kizárólag nemi úton terjed.

- Segítenie kell!

- Értse meg, hogy nem tudok! A következő néhány hónapban biztos, hogy nem. Sőt, ha nem sikerül létrehozni az ellenszert, akkor soha sem! Őszintén? Már régen karanténba kellett volna záratnom, csak azért nem tettem, hogy én magam kísérletezhessek a vérével. De ha egy egész víruskutató csoport próbálná elkészíteni az ellenanyagot, az is késő lenne! Vannak, akiket hiába próbálunk, nem lehet megmenteni.

- Akkor most mihez kezdjek?

- Vallásos maga?

- Nem igazán.

- Pedig jobb lenne, ha keresne egy papot – csapja le a telefont. Anyád! Mindvégig tudta, hogy nem segíthet rajtam. Soha nem érdekelte, hogy meggyógyítson, csak esélyt akart a hírnévre!

Amire Flora felébred már túl vagyok egy kiadós bőgésen. Neki persze nem tűnik fel, hogy kisírtam a szememet, rohan a hentes „szerelméhez”. Ha tönkre akarja tenni magát, tegye! Felnőtt nő, talán kötözzem le? Lehet, hogy még élvezné is...

A következő néhány órát a fürdőszoba tükre előtt töltöm. A testem haldoklik, de az arcomra még mindig büszke lehetek. Ha a gesztenyebarna szemem – amihez mindig is remekül illetek vörös tincseim - nem lenne kiszáradva a sírástól, kifejezetten jól festenék. De vajon meddig lesz ez így? Mi van, ha holnap egy szörnyeteg néz majd vissza rám a tükörből? Mi van, ha holnapután már nem lesz, aki visszanézzen?

Órákat ülök így a tükör előtt, a bánatos arcot bámulva, gondolatban századszor is eltemetem magamat. Ki tudja még mennyi időt töltenék hasonlóképpen, ha nem zökkentene ki ebből az állapotomból a telefon csörgése. Egy részem reménykedik, hogy Thorne az, hogy azért hív, hogy még sincs minden remény veszve. Ehelyett egy ismeretlen férfihang szól bele.

- Flora Simmons lakása?

- Igen, segíthetek?

- Dr. Nicholas Scott vagyok, az Eden Hospitalból hívom, ön hozzátartozója a doktornőnek?

- Igen, az unokahúga vagyok – hazudom.

- Simmons doktornőt az imént életveszélyes sérülésekkel szállítottuk be, nem tudna bejönni?

- Máris indulok.

Nesze neked Violet, te ostoba kurva! Hogy hagyhattad, hogy visszamenjen? Éreztem, hogy rossz vége lesz ennek az egésznek, mégsem tettem semmit. Az én hibám!

Fél órával később a kórházban már egy nővér igazít útba az intenzívre, az épület nem túl nagy, könnyen odatalálok. Flora eszméletlenül fekszik, talán a nagy vérveszteségtől, talán a sok fájdalomcsillapítótól. A bőre fal fehér, mindenféle csövek lógnak ki belőle, arcán lélegeztető maszk. Gyönyörű, szőke haját teljesen leborotválták, hogy a tarkóján lévő sebekhez is hozzáférjenek. A testén alig van olyan rész, ami nincs bekötözve, ahol mégis akad ilyen, ott a kikandikáló vágásokat durva, fekete cérnával varrták össze.

- Ha néhány perccel később érkezünk, már halott lenne – vág a kórházi ketyerék halk pittyegésébe egy hang. - Dr. Scott, gondolom önnel beszéltem telefonon – nyújt kezet egy harmincas, vékony férfi, de amint meglátja a sebeimet, visszahúzza.

- Igen, Violet Manson vagyok. Hogy van? - nézek a lányra.

- Életben marad, de csúnyán elbántak vele. Egy szemetes konténerben talált rá egy csavargó nem messze a Scarlet Serpent Hoteltől.

- Egy szemetesben?! - önt el az indulat.

- Gondolom nem tudja, hogy kit sikerült Dr. Simmonsnak így feldühítenie, ugye?

- Nem – hazudom. Nagyon is jól tudom, hogy ki tette. - Meddig kell bent maradnia?

- Nem merek jóslásokba bocsátkozni. Meg kell erősödnie, a sebeinek be kell gyógyulnia. Ez igazából csak tőle függ, de mostanában szerintem ne nagyon várja haza.

- Értem. Magunkra hagyna minket egy percre, kérem?

- Természetesen – csukja be maga után az ajtót.

Finoman megsimítom a kötést Flora kezén. Ahogy a nemrég gyönyörű, most elcsúfított és meggyalázott testét nézem, eluralkodik rajtam a düh. A legszívesebben kitépném annak a rohadéknak a szívét, aki ezt tette vele! Megesküszöm neked Florám, Yermakov fizetni fog ezért! És már tudom is, hogy hogyan...

Hazaérve előkeresem a bőröndömet, amiben egy nagy halom régi göncöt hoztam magammal. Kihúzok belőle egy fekete latex ruhát, és magamra húzom, a hozzá tartozó kiegészítőket a retikülömbe gyömöszölöm. Volt egy időszak, amikor néhány vadabb kuncsaftom kedvéért rendszeresen viseltem ezt a „munkaruhát”, megtartottam emléknek, de soha nem gondoltam volna, hogy még valaha felveszem. Kissé kihívó lenne így az utcára lépni, felhúzok rá egy nagy esőkabátot.

Taxit intek, és meg sem állunk egészen a Scarlet Serpentig. Fizetés után berohanok, a recepciós megszólítana, de úgy lépek a liftbe, mint aki ismeri a járást. A nyolcadikon kiszállok, majd az emelet mosdójába sietek, és magamra zárom az egyik fülke ajtaját. Kibújok a kabától, és felhúzom a latex maszkot, gondosan alárejtve a hajamat, hogy a szememen és a számon kívül semmi ne látszódjon ki, aztán belebújok a hozzá illő kesztyűbe is, ami pont kapóra jön, hogy elrejtsék az undorító fekélyeimet. Amint elhal a léptek tompa puffogása a folyosón, megkeresem a 16-os szobát. Mielőtt becsengetnék, még lepattintom a ruhát a melleimről, hogy csupaszon maradjanak, majd lentebb is lehúzom a cipzárat, hogy szabaddá tegyem a szeméremszőrzetemet. Ez kell az ilyen állatoknak! Egy pillanatra eszembe jut, hogy mekkora hülyét csinálok magamból, ha nincs itthon, de szerencsém van, Yermakov ajtót nyit. Ezúttal kötés nélkül, még látni a műtét nyomait. Arca fel van dagadva, bőre élénk rózsaszín, de Flora vitathatatlanul jó munkát végzett, nem is hasonlít a régi önmagára. Ki tudja, ha leapad a duzzanat, talán még jóképű is lehet.

- Tony küldött, ugye? - vigyorog - Tudja az öreg, hogy mi az, amit szeretek!

- Igen, Tony. Tekintsd magad a vendégének!

Így is jó, legalább nem kell valami idétlen mesét kitalálnom, hogy magyarázzam ezt az egészet... Hamar a lényegre térünk, az ágyra teper, taperolni kezd, röhög, mint valami idióta. Megszoktam, hogy olyan emberek vágyait is ki kell elégítenem, akiktől viszolygok, de Yermakovot egyenesen gyűlölöm! Mégis mosolyt csal az arcomra, amikor belém hatol, hiszen tudom, a vírus majd elintézi. Ezzel majd megfizetek Floráért! Szajha vagyok, nem gyilkos, de néha nem tehetünk mást, ölni kell.

Minél inkább belemelegszik a szexbe, az orosz annál agresszívabbá válik. Fojtogatni kezd, ezzel próbálja kompenzálni, hogy valójában milyen kicsi is a farka. Alig kapok levegőt, egy pillanatra megijedek, hogy itt hagyhatom a fogamat, de nem sokkal később, amikor elmegy, enyhül a szorítása is. Köhögés tör rám, nem győzök levegő után kapkodni.

- Nem kapok... - próbálom tudatni vele, hogy megint túlzásba esett.

- Tony gondolom mesélte, hogy mire számíthatsz, nem? Akkor ne rinyálj itt nekem! És most hord el az irhád, te ribanc, teljesen lelombozod az embert!

Megragad a karomnál, kilök az ajtón és rám csapja, nem törődve vele, hogy megláthat valaki. A mosdóban átöltözök, és próbálom újra szalonképes állapotba hozni magamat. Úgy érzem, mintha megerőszakoltak volna. Miután lemosom a könnyeimet, igyekszek a lehető legmesszebb kerülni a 816-os szobától. Csak akkor nyugszom meg, amikor otthon, Flora kanapéján újra érezhetem egy puha párna finom ölelését. Amióta tudom, hogy haldoklom, próbálok nem álmodni, de hiába...

Egy temetésen vagyok, szakad az eső, vihar tombol. Több tucat férfi vesz körül a múltamból. Nem ismerem fel mindegyiküket, de tudom, hogy lefeküdtem az összessel. Leeresztik a koporsót, nem tudom, hogy ki lehet benne, de érzem, hogy itt kell lennem a temetésén. A tömeg egyre közelebb vonul a sírhoz, sodornak magukkal. Egy villám megvilágítja az arcukat, mindegyikük eltorzult a fekete szifilisztől, én fertőztem meg őket. Gyilkosnak neveznek. Csak a következő villanássorozatnál veszem észre, hogy a koporsó üres, a síron az én nevem áll. Próbálom átverekedni magam a tömegen, és menekülni, de nem tudok, túl sokan vannak, túl erősek. A koporsóba löknek, rám csapják a fedelet, a sötétségben már csak a föld kopogását hallom, amit a sírásók szórnak rám.

Ugyanerre a hangra riadok fel, de hamar rájövök, hogy nem álom. A vihar miatt szinte ugyanolyan sötét van, mint éjszaka, csak az órára pillantva tudom, hogy reggel van, de nem a mennydörgés ébresztett fel, valami más. Az előszobában jövök rá, hogy mi is ez a furcsa zaj. Valaki be akarja törni a bejárati ajtót. A telefonhoz rohanok, hogy tárcsázzam a rendőrséget, de mielőtt elérném, az ajtó beszakad. Az ijedtségem akkor hág igazán a tetőfokára, amikor felismerem a behatolót. Yermakov az, a fél arcát gennyes, fekélyes sebek borítják.

- Te rohadt kurva, ez a te műved, igaz? Mit csináltál velem? - indul meg felém egy nagy kalapáccsal. De vajon honnan tudhatja, hogy én voltam? A hátam mögé rejtem a kezeimet, és a hülyét tettetem, hogy időt nyerjek.

- Mr. Yermakov? Miről beszél?

- Hogy miről beszélek? - belemarkol a hajamba, és Flora asztalához cibál, leteszi a kalapácsot, hogy felvegyen róla egy kézitükröt. Felkapja, és az arcomba mutatja. - Még most sem érted, te ringyó? Tudom, hogy te voltál!

Csak a következő villámlásnál értem meg, hogy mit akar a tükörrel. Az arcom, a gyönyörű arcom... A szám, és a szemem környékét is gennyes sebek kezdik ellepni, ugyanolyanok, mint amilyenek a férfi egész testét. Nem titkolózhatok tovább.

- Hogy jött rá?

- Hiába a maszk, attól a perctől tudtam, hogy ki vagy, hogy beléptél az ajtómon. Baiser de Lilith... ez az illat az utolsó emlékem a feleségemről. Ezt használta azon az éjszakán, amelyiken megöltem, nem csoda, hogy így beleégett a tudatomba. Több, mint tíz éve nem éreztem hasonlót, de amikor a városba jöttem, egyszerre két nőn is. Egyértelmű volt, hogy Flora parfümét használod, tudtam, hogy a lakásán kell, hogy bujkálj! És most megdöglesz!

A képén lévő eszelős vigyor túlzott magabiztosságra utal, nyeregben érzi magát. Egy pillanatra elfordul, hogy felvegye a kalapácsot, most kell cselekednem! Felkapom az asztalon álló vázát, és teljes erőmből széttöröm a fején. Az orosz a földre rogy, végre a megszabadulok a szorításától. Csúnyán vérzik, néhány pillanatig azt sem tudja, hogy hol van. Ez az idő bőven elég ahhoz, hogy megszerezzem tőle a fegyvert.

- Kinyírlak, te kibaszott kurva! - fenyeget meg, amikor egy kicsit kitisztul. Éppen próbál talpra állni, amikor először ütöm fejbe a kalapáccsal. Rövid időre újra kifekszik, de nem adja fel, a második ütésem aztán elveszi a kedvét. A harmadik, legerősebb után a koponyája szilánkosra törik, apró agycafatok fröccsennek ki a padlóra. Remegő kézzel dobom el a gyilkos fegyvert. Terveztem, hogy megölöm Yermakovot, de nem így képzeltem.

Miután sikerül az oroszt a kádba vonszolnom, szerszámos láda után kutatok. Amint előkerül egy, nekiesek a vírus csúfította testnek egy fűrésszel. Többször hányok, amire sikerül felaprítanom, ezután a testrészeit fekete nejlonzsákokba csomagolom, és egy közeli szemeteskonténerbe dobom. Hasonlóan végzi, mint amilyen halált ő szánt Florának. Szegény lány... egy kiadós zuhany után úgy döntök, hogy meglátogatom. A kabátom mellé kesztyűt húzok, felkapok egy napszemüveget, a szám környékét csúfító sebeket pedig egy selyemsállal takarom el.

Flora az ágyából bámulja a kint zuhogó esőt, amikor az intenzívre érek. Hiába köszönök rá, mintha tudomást sem venne rólam, de mégis mire számítottam? Örülhetek, hogy most legalább eszméleténél van.

- Jó látni, hogy jobban vagy – kezdem – Megijesztettél.

- Mióta vagyok itt? - nem néz rám, csak azt az átkozott ablakot bámulja.

- Tegnap hoztak be. Egy szemetesben találtak rád, kis híján elvéreztél. Yermakov volt, igaz? Mit tett veled az az állat?

- Tudsz róla? - néz meglepetten a szemembe.

- Mindenről tudok. De ne félj, nem kell többé aggódnod miatta – a füléhez hajolok, és belesúgom, hogy végeztem vele. Hogy bosszút álltam miatta. Bevallom, egy kicsit félek attól, hogy hogyan fogadja, hiszen szeretők voltak. Figyelem az arcát, de meg sem rezdül. Hideg, mint egy jégtömb.

- Haza akarok menni – szólal meg.

- Arról szó sem lehet! - vágja rá egy hang az ajtóból. Dr. Scott az. Egy pillanatra megijedek, hogy meghallhatott valamit, de aztán megnyugtatom magamat, hogy csak most toppant be.

- Ide kötnek, és bemorfiumoznak, mint valami kísérleti nyulat, nem fogok tovább itt feküdni, arra mérget vehet! Elegem van ebből az egészből!

- Ha nem avatkozunk közbe, már régen halott lenne. Még nincs olyan állapotban, hogy elhagyja a kórházat, vagy akár az intenzív osztályt.

- Akkor csak figyelje! - kitépi magából a csöveket, és próbál talpra állni.

- Flóra, te megőrültél? Hallgass a doktorra, itt kell maradnod!

- Nem – támaszkodik rám – Hazaviszel.

- Ez nevetséges, nézzen magára, lépni is alig tud! Nem engedhetem, hogy elhagyja a kórházamat.

- Pereljen be! - néz rá Flora olyan szúrós szemekkel, hogy egyértelművé válik a férfi számára: bármit is csinál, ezt a csatát nem nyerheti meg. Az egyetlen dolog, amiben Flora elfogadja a segítségét az, hogy taxit hívjon az Eden Hospital elé.

Otthon lesegítem róla a kabátot, arra kérem, hogy pihenjen le, de ő mintha nem is hallaná. Azt akarja, hogy kísérjem a fürdőszobába, és szabadítsam ki a kötszerekből. Minél több kerül le róla, annál több sebhely lát napvilágot. Hosszú vágások, mélyen a húsban, a legtöbb fekete cérnával összevarrva, ugyanolyannal, mint amit a fején, és arcán lévő sebekhez is használtak. Amikor már teljesen meztelen, Flora a tükörre néz, és arra kér, hogy hagyjam magára. Ugyanazt élheti át, amit én. Nemrég még olyan gyönyörű volt, soha többé nem lesz már olyan, mint régen. Idő kell az embernek, hogy elfogadja ezt a változást, hogy tudjon együtt élni vele. Ha képes lesz valaha egyáltalán... Leülök a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Valamilyen idióta talk-show megy, de ez érdekel a legkevésbé, csak szeretném valahogy megtörni ezt a gyilkos csendet. Végigsimítom az arcomon a sebeket és arra gondolok, hogy nemsokára vége. Furcsa, hogy mindkettőnket ugyanazzal az átokkal veri a sors. A különbség csak az, hogy én rászolgáltam erre a büntetésre, de ő? Az én hibám, megmenthettem volna. Ha lenne igazság ezen a világon, akkor én hordoznám az ő sebeit is.

Egy nagy csörrenés szakít ki a gondolataimból, a fürdőszobából jön. Hiába rohanok oda, és rázom a kilincset, az ajtó zárva, és Flora nem válaszol. Eszembe jut Yermakov kalapácsa, amit még mindig nem dobtam ki. Hihetetlenül amatőr hiba egy gyilkosság után, de most örülök, hogy elkövettem. Felkapom, és legalább fél tucatszor ütök vele a zárra, amire megadja magát, és kinyílik az ajtó. Bent rettenetes látvány fogad: a tükör összetörve, minden tiszta vér. A padlón a szilánkok mellett apró húsdarabok, csak akkor jövök rá, hogy honnan származnak, amikor Florára nézek. Arca alsó része csupa vér, nincsenek ajkai, amik a fogait fednék. Egy nagy üvegdarabot tart a kezében, azzal csonkította meg magát.

- Istenem Flora, mit tettél?

Elengedi az üveget, és sírva fakad. Beszélni próbál, de csak nehezen tudja megformálni a szavakat.

- Te nem tudod, hogy milyen érzés ez. Gyűlölöm magamat!

- Miről beszélsz, hiszen csodaszép voltál! Ha Yermakov nem csúfít el, még mindig gyönyörű lennél.

- Hát nem érted? Pont ezért voltam vele, mert ő nem félt bántani. Élvezetből okozott fájdalmat, és ejtett rajtam sebeket. Csak azt kaptam tőle, amit akartam, semmi mást!

- De miért?

- Mert olyan, mintha rab lennék a saját testemben. Bezárva érzem magam, érted?

- Mióta tart ez az érzés?

- Már gyerekkoromban is éreztem, de akkor még azt hittem, hogy a csúfságom miatt. Mindent elkövettem, hogy szebbé váljak, azt hittem ettől jobb lesz. Ezért lettem plasztikai sebész, hogy másoknak ne kelljen ugyanezen keresztülmennie. De hiába lettem szép, nem változott semmi. Még agyturkásznál is voltam, de nem tudtak segíteni. Rájöttem, hogy csak a testi fájdalom képes enyhíteni a lélek szenvedését. Ez az egyetlen mód.

- Az öncsonkítás?

- Kezdetben segített, de most már egyre kevésbé. Többé nem tudok ebben a testben élni! Rettegek, hogy csak egy mód van, hogy felszabaduljak...

- Flora, erre ne is gondolj! - ölelem át, a könnyei egyre jobban záporoznak.

- Azt szeretném, ha segítenél!

- Micsoda? Nem, nem, nem... ezt nem kérheted tőlem!

- Mindig mindenben számíthattál rám, és soha nem kértem semmit. Most én kérlek téged. Könyörgöm Violet... segíts meghalnom!

Már én is sírok. Szorosan magamhoz ölelem a sebzett lányt.

- Nem akarlak elveszíteni.

- Értsd meg, csak így szabadíthatsz meg. Félek egyedül meghalni. Sajnálom, hogy téged kell, hogy kérjelek, de nincs nekem senki más!

- Nekem sincs más.

Elképzelésem sincs, hogy milyen embertelen kínokon megy keresztül, de még soha, senkit nem láttam így szenvedni. Mélyen a szemébe nézek, és már tudom, hogy csak egyféleképpen segíthetek. Hüvelykujjammal finoman letörlöm a könnyét, és megpuszilom a homlokát. Újra magamhoz ölelem, és csókolni kezdem a nyakát, a melleit, lassan haladok egyre lejjebb a testén. Nem érdekelnek a sebek, nem érdekel semmi, csak szeretném olyan közel tudni magamhoz, amennyire csak lehet! Simogatással viszonozza a csókjaimat, újra előtörnek a könnyei, de ezúttal boldognak látom. A padlóra teper, nyalni kezdi az egyre nedvesebb vaginámat. Tudom, ha még lennének ajkai, most forró csókokkal halmozná el. Egyszerre válok a szeretőjévé, és a hóhérjává. Furcsa, hogy életemben most először szexelek valakivel, aki jelent is valamit. Próbáljuk addig húzni az együttlétet, amíg csak lehet. Miután túl vagyunk rajta, egy kicsit megkönnyebbülök, és azt veszem észre a szemében, hogy ő is. Hálás nekem. Reggel aztán Flora rám bíz még egy utolsó feladatot. A kezembe nyom egy névjegyet, és arra kér, hogy látogassam meg a rajta álló címet.

Dr. Irving Cole a város déli részén lakik, Flora kölcsönadja az autóját, hogy ne kelljen taxival vesződnöm. A második csengetésem után nyit ajtót egy hatvan év körüli, ősz, szakállas férfi, aki fehér öltönyt visel. Bemutatkoznék, de tudja, hogy ki vagyok, egyszerre beinvitál. A lakása régies eleganciát áraszt, amolyan igazi angolos. Antik festmények, vázák, egy kandalló.

- Gondolom nem tudja, hogy miért kellett idejönnie, igaz? - szólít meg, talán feltűnt neki a tanácstalan tekintetem. - Simmons doktornő ügyvédje vagyok, Flora az elmúlt évek során jelentős vagyonra tett szert, és önt jelölte meg az örökösének.

- Ez nevetséges, Dr. Cole – veszem le a napszemüveget, és a sálat, amik már megszokottá váltak, ha kimozdulok otthonról – Haldoklom, látja?

- Ahogy Simmons doktornő is. Ő mégis azt szeretné, hogy ha sikerül túlélnie ezt a betegséget, maga kapja meg a pénzét és az ingatlanjait. Ha meghal, az egészet a St. Jerome árvaház újjáépítésére szánjuk, de tudnia kell, hogy Flora nem mondott le magáról. Megbízott, hogy segítsek felkutatni a legjobb orvosokat, akik kidolgozhatják az ellenszert.

- Kár a fáradozásért, ha létezik is ellenszer, hónapok kellenek, hogy kikísérletezzék. Nekem nincs ennyi idő. Nem értem, ha ennyi pénze van, miért nem saját magát próbálta inkább megmenteni?

- Vannak, akiket hiába próbálunk, nem lehet megmenteni. De Simmons doktornővel mindketten bízunk benne, hogy maga nem ilyen. Ez az esély egy utolsó ajándék Florától, fogadja el, kérem!

Nem hiszek ebben az egészben, de elfogadom. Thorne egy rohadt, hazug csaló, de azzal kapcsolatban igazat mondott, hogy nincs esélyem a túlélésre. Aláírom a szükséges papírokat azzal a feltétellel, hogy ha időközben meghalok, utalják az árvaháznak az egészet, és elindulok haza. Dühös vagyok Florára, hogy saját magáról ilyen könnyen lemondott, hogy aztán mindent rám pazarolhasson. Leparkolom az autóját, elfordítom a zárban a kulcsot, és benyitok.

Ő a földön fekszik, a vére vörösre festette a fehér szőrmeszőnyeget. Egy kést szorít, odarohanok hozzá, kétségbeesetten szólítgatom, de nem mozdul. A szememet újra elöntik a könnyek. Lehajolok hozzá, átölelem, ekkor látom meg a halál okát. A testén már megjelentek a fekete szifilisz nyomai, de nem ez ölte meg, egyszerűen kibelezte magát. De miért Flora, miért? Aztán egy pillanatra eszembe jut, hogy ő hitt abban, hogy meggyógyulhatok. Talán úgy gondolta, hogy ha legyőzöm a betegséget, nem élhetek majd azzal a tudattal, hogy miattam kellett meghalnia. Sírok és ölelem, ugyanolyan szorosan, mint legutóbb, nem tehetek már semmi mást. Hirtelen észreveszek valamit. A sebében, a belek között van valami. Olyan, mint egy... Istenem, ez nem lehet! Olyan, mint egy apró, torz arc. Tisztán kivehetőek a szemei és a szája. Hátraesek az ijedtségtől, amikor pislant egyet. Mi lehet ez?

Csak napokkal később, a boncolás után tudom meg, hogy mivel is szembesültem. A kórboncnok szerint Florának volt egy testvére, egy sziámi iker, aki ugyan nem teljesen fejlődött ki, a teste belsejében élt. A létfontosságú szerveik közösek voltak, ezért maradhatott életben. Néhány perccel Flora halála után aztán meghalt ő is. Igaz, hogy nem értelmes lény volt, de neki is lehettek érzései. Eszembe jutnak Yermakov szavai: „A sziámi ikrek valahogyan megérzik egymás érzéseit. Ha egyikünk boldog volt, a másikunk is ugyanazt az örömet érezte, ha egyikünk szomorkodott, a másikunkat is elnyomta a bánat, még ha nem is volt rá ok.” Vajon ezért érezted fogolynak magad a saját testedben, Flora? Mi van, ha ezek valójában nem is a te érzéseid voltak? Lehet, hogy csak a testvéred vágyott szabadulni belőled?

Florát New Yorkban temetjük el, a szülei mellé, ahogy a végakaratában meghagyta. Egyedül nézem a szemerkélő esőben, ahogy örök nyugalomra helyezik. Még az ügyvédje sem jött el, azt mondta, hogy halaszthatatlan dolga akadt. Egy szál fehér rózsát dobok a sírjába, megsimogatom a sáros földet, amivel befedik, és elindulok haza.

Zakatol a vonatom New Eden felé. Egy kisfiú nyit a fülkémbe. Arca döbbent, nem tudja, hogy mit csináljon. A napszemüveg és a sál már nem elég ahhoz, hogy elrejtsem a fekélyes sebeket.

- Gyere gyorsan, még elkapsz valamit! - kapja fel hirtelen az anyja, hogy aztán olyan messzire vigye a közelemből, amennyire csak lehet.

Talán egy napon minden jóra fordul. Megtalálják az ellenszert, kigyógyítanak, családom lesz, és úgy élek majd, mint a többi ember. A múltamra pedig csak rossz álomként tekintek majd vissza. Nem! A lelkem mélyén tudom, hogy ez mind hamis illúzió. Sebesebben haladok a halál felé, mint a vonatom a végállomás felé. Soha nem lesz már másképp semmi, meghalt a remény.