- A főnök szerint jobb lenne, ha kivennél pár hét szabadságot Wallace, különben fel kell függesztenie egy időre az engedélyedet.

- Hülyéskedtek, igaz? Addig nem nyugszom, amíg el nem kapom azt a rohadékot!

- Érintett vagy, tudod mi a szabály...

- Leszarom a szabályokat!

- A főnök nekem adta az ügyet, jobb ez így mindenkinek, te is tudod! De ne félj, mindent megteszek, hogy...

- Kapja be a főnök, és tudod mit, Davis? Kapd be te is! Megölték a lányomat, az istenit! Ha azt hiszitek, hogy ölbe tett kézzel fogok otthon ücsörögni, amíg ti nyomozgattok, tévedtek! És ajánlom, hogy gyorsabbak legyetek, mert ha én találom meg előbb ezt a tetvet, kinyírom, arra mérget vehettek!

Minden nap halnak meg ártatlanok egy olyan sötét, bűntől és mocsoktól bűzlő városban, mint amilyen New Eden. A tegnap éjszaka eseményei azonban nem történhetnek meg még egyszer! Nem hagyhatom! Victor Wallace vagyok, nemcsak egy elbukott rendőr, hanem egy nyomorult apa is, aki képtelen volt megvédeni az egyetlen lányát, Amy-t attól az állattól, aki megerőszakolta, és elvágta a torkát. Talán soha nem fogom feldolgozni a tegnap estét, lehet, hogy soha nem tudom kitörölni az elmémből a pillanatot, amikor megláttam, hogy vérbe fagyva fekszik előttem. Hiába szorítottam magamhoz a pici testét, hiába vártam a csodát, elvesztettem örökre. Hogy lehet képes valaki ilyet tenni egy 8 éves lánnyal? Sok embert juttattam rács mögé az elmúlt évek során. Gyilkosok, tolvajok, rablók, erőszaktevők. Az összesre nem is emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy bosszúból tették. A lányomnak azért kellett meghalnia, mert az apja zsaru. Méghozzá piszok jó zsaru. Több tucat bűnözőt ítéltek el miattam, néhányukat ki is végezték, sokaknak lenne oka bosszút állni. Le kell szűkítenem a kört. Nehezemre esik józanul gondolkodni, elmémet teljesen betölti a gyász és a harag, mégis meg kell próbálnom. Össze kell szednem mindent, amit a helyszínelők megállapítottak: az ajtó, és az ablakok sértetlenek, a gyilkost beengedték. Ezerszer megmondtam Amy-nek, hogy ne nyisson ajtót idegeneknek, és mindig betartotta. Egészen eddig. Valaki olyannak kellett lennie, akit Amy ismert, akiben megbízott. Lehet, hogy rossz irányban keresgélek? Lehet, hogy nem is azok között kell keresnem a gyilkost, akiket elkaptam, hanem az ismerőseim, a barátaim között? De ha mégsem ő nyitott ajtót, hogy juthattak be? Egy dolog biztos, mostantól senkiben sem bízhatok, mindenki gyanús. Az Istenre esküszöm Amy, elkapom azt a rohadékot! Bosszút állok érted!

A lakásomat lezárták, azt mondták jobb lenne, ha egy pár napra hotelbe költöznék. Elég furcsa, hogy be kell törnöm saját magamhoz, de át kell, hogy vizsgáljam még egyszer. Kell, hogy legyen valami, ami elkerülte a helyszínelők figyelmét! Letépem a szalagokat és berúgom az ajtót. Ha megjövök, általában egy mosoly fogad, egy ölelés, de most csak az üres szoba hidege. Lehet, hogy soha nem fogom megszokni, hogy elment. Dulakodásra utaló jelek, egy törött váza, vér a padlón, de kizárt, hogy a gyilkos is megsebesült volna. Néhány ujjlenyomat, de csak Amy-től és tőlem. De miért húzott kesztyűt, amikor ondónyomokat hagyott a szőnyegen? Ezek alapján egyértelműen be tudjuk azonosítani. A laborosok már el is kezdték a vizsgálatokat, de amíg nincs gyanúsítottunk, nem tehetünk semmit. Kell még lennie valami nyomnak!

- Már kerestem, de nem vette fel a telefonját – szólít meg egy hang az ajtóból. Mrs. Watson az, az egyik szomszéd. A mobilomra nézek, öt nem fogadott hívás.

- Nem szabadna itt lennie, Martha.

- Ahogy magának sem.

- Ez az én lakásom! - gyújtok rá egy cigarettára. Amióta Amy meghalt, a szokásosnál is többet szívok.

- Szörnyű tragédia – csuklik meg a hangja egy pillanatra. - De azt hiszem tudom, hogy ki tehette.

- Azt hittem a rendőrség már kikérdezte a szomszédokat. Magát talán elfelejtették?

- Nem, engem is kerestek. De nekik nem mondhattam meg.

- Mit nem mondhatott meg?

- Hadd kérdezzek valamit! Mikor történt a gyilkosság?

- Este fél kilenc körül. Nem sokkal azelőtt, hogy hazaérkeztem volna. Mondja Martha, látott valamit?

- Az igazat megvallva igen. Éppen kivittem a szemetet, amikor valaki bejött a lépcsőházba. Úgy sietett, hogy majdnem fellökött. Egészen biztos vagyok benne, hogy magukhoz ment. Láttam már itt korábban, úgyhogy felismertem az arcát.

- Hogy nézett ki?

- Magas volt, fekete bőrű és kopasz, de magának jobban kellene ismernie a fiatalembert, a maga barátja. Az a rendőr fickó...

- Davis? - köhögtem fel a füstöt.

- Igen, Davis nyomozó. Ő volt az, aki kihallgatott minket. Ezért nem mondhattam a rendőröknek semmit. Néhány perccel azelőtt távozott, hogy maga hazaért. Én mondom magának, ő tette!

Még hosszú percekig mesél az elméletéről, normális esetben ügyet sem vetnék szenilis öregasszonyok képzelgéseire, de be kell látnom, van benne ráció. Kevin Davis, vagy ahogy a sitten többen ismerik: a „csendes patkány”. Ezt a nevet még kezdőzsaru korában akasztották rá, a módszerei miatt. Általában megbújik az árnyékban, csak megfigyel, és amikor az ember a legkevésbé várja, akkor csap le. Együtt kerültünk a rendőrségre, évekig volt a társam, ez idő alatt a barátommá vált. Sokszor megfordult nálunk, Amy ismerte, megbízott benne, nem csoda, hogy beengedte... Davis, te rohadék! De miért tett volna ilyet?

- Köszönöm Mrs. Watson, igazán sokat segített!

Autóba ülök, és a lakása felé hajtok. Egyre csak a „miért” jár az eszemben, szeretném kiverni belőle a választ, de ha tényleg ő tette, ennyivel nem fogja megúszni. De vajon ő volt az? Egy részem képtelen elhinni. Megszorítom a kormányt, kedvem lenne kihajítani az autóból. A zuhogó esőben alig látni valamit, de én mégis tövig nyomom a gázt, a sebesség egy kicsit lenyugtat. Csikorgó kerekekkel érkezek meg az utcájába, berontok az ajtón, fel a lépcsőn. Benyitnék, de az ajtaja zárva, a csengetésre sem érkezik válasz. Nincs itthon. Kísértést érzek, hogy betörjek hozzá, de tudom, hogy semmi értelme, elég régóta rendőr ahhoz, hogy tudja, nem hagyhat nyomokat. Meg kell találnom, és elbeszélgetnem vele... Az őrsön valakinek tudnia kell, hogy merre lehet, azt hiszem az lesz a legjobb, ha betelefonálok.

- Miller – veszi fel egy nő.

- Itt Wallace. Nicole kicsim, meg tudnád mondani, hogy hol találom meg Davis-t?

- Azt hiszem a laborban van, de miért nem őt hívod?

- Elvesztettem a számát – hazudom. Ha személyesen vele beszélnék, még akár telefonon keresztül is feltűnhetne neki, hogy gyanakszom.

- Értem. Szóljak neki, hogy kerested?

- Ne! Mindjárt ott vagyok.

- Wallace, jól vagy? - tér át Nicole egy bizalmasabb hangnemre. Nem tudom, hogy milyen választ várhat egy ilyen kérdésre...

- Remekül.

- Ha valamiben segíthetek, csak szólj!

- Már segítettél – teszem le a telefont.

Nem telik el tíz perc, és a rendőrségnél vagyok. Amikor belépek az ajtón, a kávék és a fánkok mögül néhány csodálkozó tekintet téved rám. Nem értik, hogy mit keresek itt, biztos azt kérdezik maguktól, hogy miért nem inkább egy olcsó kocsmában iszom le magamat. Az igazat megvallva lenne hozzá kedvem, talán ez lesz az első dolgom, ami után elkaptam azt a rohadékot. Egyedül Nicole az, aki megért. Nem kell szólnia, látom az arcán, hogy ő is így tenne a helyemben.

A laborban meglepően vidám hangulat fogad, Davis a két vegyész kollégával éppen a tegnapi kosárlabda meccset beszéli meg. Amikor meglátnak, egyszerre az arcukra fagy a mosoly.

- Srácok, nem tartanátok egy rövid kávészünetet? - kérdezem. - Beszélnem kell a nyomozóval! - miután magunkra hagynak, a légkör fagyosabbá válik, mint az antarktiszi éjszaka. Érzem Davisen, hogy tudja miért vagyok itt, fél. Mind a ketten jobban járunk, ha rögtön a lényegre térek. Falhoz szorítom a nálam másfél fejjel magasabb férfit, és a szájába nyomom a pisztolyomat.

- Öt másodpercet kapsz, hogy elmondd mit kerestél nálam a lányom halála előtt! Nagyon ajánlom, hogy valami hihető mesét találj ki! - mondani próbál valamit, de nem értem. Kiveszem a szájából a fegyveremet, és az állának szegezem.

- Jézusom Wallace, te megőrültél!

- Négy. Három.

- Jól van, jól van! A régi ügyeddel kapcsolatban vittem át néhány papírt. Esküszöm, semmi közöm nincs a lányod halálához! Ellenőrizd le, ha akarod, a papíroknak még mindig ott kell lennie!

- Amy engedett be?

- Igen, azt mondta, hogy várjalak meg, nemsokára jössz, de siettem.

- Így is volt, de amire odaértem már meghalt. Te vagy az utolsó, aki élve látta, te szemét!

- Victor, nem én tettem, higgy nekem! Mi okom lett volna rá? - pontosan ez az, amit én sem értek. - Barátok vagyunk, bízz bennem! Látod azokat a mintákat az asztalon? Amy-től vannak, a fiúkkal gőzerővel dolgozunk az ügyön. Mi is annyira szeretnénk megtalálni a gyilkost, mint te, és nemsokára meg is fogjuk, ebben biztos lehetsz! - magam sem tudom, hogy miért, de hiszek neki. - Mindannyian kikészültünk, egy rendőrgyerek halála mindenkit megráz. Ilyenkor az ember eszébe jut, hogy mi lenne, ha az ő srácaival történne ez – sírni kezd, amikor szóba hozza a gyerekeit. Egy kilenc éves lánya van, és egy hét éves fia. Az istenit Wallace, észnél vagy? Csak nézz rá! Így nézne ki egy pedofil gyerekgyilkos? Nem ő volt, nem lehetett ő! De akkor kicsoda?

- Talán nem te voltál, – veszem el az álláról a pisztolyt. - de nemsokára kiderítem, hogy ki tette.

- Mondd, miért csinálod ezt? Miért nem hagyod egyszerűen ránk az egészet? Nem akarom, hogy valami őrültséget csinálj, nem kell neked is belekeveredned!

- Hogy miért? - gyújtok rá újra. - Évekig dolgoztunk együtt, számtalan ügyet derítettünk fel közösen, tudod te is. De ez az egész nem ér szart sem, érted, Davis? Próbáltam jobbá tenni a világot, és nézd meg, hogy mi lett belőle! Talán ha a lányom mellett vagyok ahelyett, hogy zsebtolvajokat próbálok a rács mögé juttatni, Amy még most is élne.

- Ne vádold magad, nem lehetsz ott mindenhol.

- Nem is kellene mindenhol ott lennem, mellette lett volna a helyem! Szolgálunk és védünk, ugye, Davis? De mi értelme ennek az egésznek, ha éppen azt nem tudjuk megvédeni, aki a legfontosabb nekünk?

- Mit csinálsz vele, ha megtalálod? Ugye nem gondolod komolyan, hogy... - hallgat el egyszerre.

- De igen. Nem hagyhatom, hogy mással is megtegye. Ha találtok valamit hívjatok! - hagyom végül magára.

Hazaérve az első dolgom, hogy leellenőrizzem a sztoriját. Az íróasztalomon hever egy mappa, rajta a nevem. Néhány iratot veszek ki belőle, az előző ügyemmel kapcsolatban, pont ahogy azt Davis mondta. A new edeni gyújtogatások... Összehasonlította a St. Jerome Árvaházban történt esetet a Totenacker kastélyban történtekkel. Van néhány érdekes észrevétele, de bevallom, a gyújtogató az, aki most a legkevésbé érdekel. Zsákutcába jutottam, lehet, hogy soha nem találom meg a lányom gyilkosát.

- Az Isten verje meg! - fakad ki belőlem a düh. Törni-zúzni kezdek tehetetlenségemben. Poharak és tükrök törnek, székek hasadnak. Fontosnak mondott dokumentumok repülnek szanaszét a szobában. Már semmi sem fontos! Még az öltözőszekrényt is feldöntöm, a szomszédoknak biztos nem fog tetszeni ez a hangzavar az éjszaka közepén. Talán még a rendőrséget is kihívják. Hívják csak, nem érdekel. Ehelyett Mrs. Watson csenget át, a hangjában az előbbi dühkitörésem ellenére is nyugalmat érzek, a szemeiben együttérzést látok.

- Jól van, Victor? Hoztam át egy kis süteményt.

- Nézze Martha, talán nem ez a legalkalmasabb idő...

- Néhány jó szóra mindig kell, hogy legyen alkalmas idő – mosolyog rám, és a süteményt a még épen álló dohányzóasztalra teszi. - Tudja, még ha néha úgy tűnik is, Isten nem hagy el minket!

- Nem? Akkor azt mondja meg, hogy hol volt a maga istene, amikor Amy meghalt? Mindent belep a szenny és a vér ebben az egész kurva városban! Ha létezik Isten, miért hagyja, hogy ilyenek megtörténjenek? Miért hagyja, hogy az ártatlanok fizessek?

- Én megértem, hogy nehéz, de nem engedheti, hogy eluralkodjanak az indulatai.

- Ez nem nehéz, ez lehetetlen.

- Mióta is ismerjük egymást?

- Három éve költöztünk ide.

- Ezalatt a három év alatt én egy kiváló rendőrt ismertem meg. Maga az, aki jobbá teszi ezt a „kurva várost”! A magafajták tartják még bennünk a reményt! Akármilyen romlott is a világ, mindig lesznek olyanok, akik harcolnak a jó érdekében. Mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy létezik Isten? Próbáljon meg higgadt maradni, figyeljen az apró jelekre, és biztos vagyok benne, hogy elkapja azt a szemetet! - néha jólesik beszélni az öreglánnyal. Egy kicsit olyan, mint az anyám, mindig tudja, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy teljesen átrendezze a fejemben a gondolatokat. Most is igaza van, tudom. Miután elköszön, kicsit összerámolok. Amy-nek is tartozok annyival, hogy ne egy patkányfészekre hasonlítson az a hely, ahol kilehelte a lelkét. Ekkor veszek észre valamit, amit addig nem, amit eddig még senki sem: valami fénylik a falon, ami előtt a szekrény állt. Támad egy őrült gondolatom, hogy mi lehet az a dolog rajta, de az képtelenség. Még tegnap sikerült elcsennem egy UV lámpát, hogy hasonló eredményességgel vizsgálhassam át a lakást, mint a helyszínelők. De ki gondolta volna, hogy a szekrény mögötti falon kell a választ keresnünk? Amikor a lámpával megvilágítom, egy olyan dolog tárult elém, amire álmomban sem számítottam volna: egy rövid vers. Ondóból.

„Mily' kicsi, mily' ártatlan, előtte az élet

Felcseperedik lassan, ahogy múlnak az évek

Nővé válik, majd asszonnyá, hisz az élet hosszú

Ha nem vet véget hirtelen mindennek a bosszú”

Amikor az utolsó szóhoz érek, végigfut a gerincemen a hideg, reszketni kezd a kezemben a lámpa, a szívem heves zakatolásba kezd. Nem az üzenet formája van rám ilyen hatással, akármilyen bizarr is, hiszen láttam már hasonlót. Nem is a tartalma, legyen akármilyen kegyetlen. Hanem az, hogy ez az egész olyan, mint egy aláírás. Már tudom, hogy ki ölte meg Amy-t.

Átrohanok a kisebbik szobába, ahol már megszokott, hogy minden szanaszét hever, de most mégis jól néz ki a lakás többi részéhez képest. Kiforgatom az egyik szekrényt. Itt tartom az irataimat, másolatokat a régi ügyeimről, újságcikkeket, fényképeket, szinte minden fellelhető itt, ami a nyomozásaimmal kapcsolatos. Emlékszem, hogy pár hete olvastam egy cikket néhány helyi halálraítéltről, akiket átszállítottak az edensgate-i halálsorra. Köztük volt Tobias Hopson is, egy őrült tömeggyilkos, aki még Baltimore-ból szökött át New Edenbe. Amikor elkaptam, csak mosolygott. A kihallgatáson kedvem lett volna jól szétverni a képét, de minden gyilkosságot bevallott, összesen 377-et. Az ő szokása volt, hogy pár rímelő sort hagyott az áldozatai mellett, egy egész verseskötete lehetne már a rohadéknak!

Végre megtalálom az újságot, azt írják öt társával együtt szállították át, és valamikor az elkövetkezendő hetekben kerül majd sor a kivégzésekre. Három hete nyomtatták. Valahogy megszökhetett, de ha a kezeim közé kerül, többé nem menekül. Az lesz a legjobb, ha magam járok utána, hogy mi történt.

Edensgate 21 mérföldnyire fekszik New Edentől északkeletre, autóval csak néhány perc. A halálsor soha nem volt egy bizalomgerjesztő építmény, néhány helyi szerint a sötét falak között halálraítéltek lelkeinek százai kóborolnak, de én mindig mondtam, hogy a helyiek bolondok. Ilyenkor éjszaka az igazgató fia, Bobby King ott az atyaúristen, legalábbis ő azt képzeli magáról, pedig valójában csak egy hatalommániás senki. Már gatyábaszaró kora óta ismerem. Ha valaki tud valamit Hopson szökéséről, az ő lesz! Azon sem lepődnék meg, ha benne lenne a keze, amilyen korrupt egy féreg. Érkezéskor az őr megkér, hogy igazoljam magamat, felmutatom neki a jelvényemet. Amikor meghallja, hogy King-et keresem, szó nélkül beenged. Régen jártam itt, de még emlékszem, hogy hol találom meg az irodáját. Valamilyen pornófilm hangja szűrődik ki a folyosóra, kopogok, nehogy megzavarjak valamit.

- Gyere! - bent pontosan olyan látvány fogad, mint amilyenre számítottam. King olcsó öltönyben szivarozik, a lába az asztalon, és egy pillanatig sem zavartatja magát, hogy kikapcsolja a tévét.

- Bobby.

- Wallace, te vagy az? - kérdezi nem túl őszinte mosollyal, nyilván nem őriz túl jó emlékeket rólam. Most azonban a segítségére szorulok. - Mit keresel te itt? - tér rögtön a lényegre.

- Az egyik halálraítélt érdekel, akit én juttattam rács mögé annak idején.

- Voltak páran... Kiről lenne szó?

- Tobias Hopson. Ismerős a neve?

- Toby Hopson? Viccelsz? Az a fickó nem volt normális. Komolyan mondom, ilyen beteg egy állattal még nem találkoztam, amióta itt vagyok.

- Miért a múlt idő?

- Éppen tegnap este végeztük ki.

- Micsoda? Az nem lehet!

- Van róla felvételünk, ha érdekel – érdekelt. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy valaki mást végeztek ki helyette, de a videó meggyőzött. Láttam már furcsa kivégzéseket, de ilyet még soha. Általában az ember megtör, vagy megbékél az utolsó pillanataiban, de Hopson csak röhögött, amikor a vénáiba fecskendezték a méreginjekciót.

- A kivégzése előtti napokban azt hangoztatta, hogy ő valójában egy démon, aki emberi testben született újjá – meséli King. - Meg volt róla győződve, hogy ha megöljük az emberi „tokot”, mint ahogy ő fogalmazott, azzal csak felszabadítjuk az igazi valóját.

- Baromság!

- Eléggé annak hangzik, de ha láttad volna az arcát. Ő minden egyes szót komolyan gondolt, még mindig a hideg futkos tőle a hátamon.

- Ha ezt tényleg elhitte, akkor miért nem a saját kezével ölte meg magát?

- Ezt mi is kérdeztük tőle, azt mondta, hogy szeretné kihasználni minden percét annak, hogy saját testben létezhet a világunkon.

- Azt ne mondd, hogy hiszel az ilyen hülyeségekben!

- Dehogy! Toby beteg ember volt. Kezeltetni kellett volna – magam is így gondolom. Ezek szerint Hopson kilőve, valaki leutánozta a gyilkosságait.

- Volt családja, vagy barátai?

- A családját ő maga ölte meg. Szerinted ki barátkozna egy ilyen pszichopatával?

- Igazad van, kösz Bobby, jövök eggyel!

Újabb zsákutca, kezdek már belefáradni. Úton hazafelé még felhívom Nicole-t, hogy szóljon a laborosoknak, hogy vessék össze Hopson DNS-ét Amy gyilkosáéval. A videó alapján semmi okom nem lenne rá, de nem bízok Kingben. Mi van, ha csak megrendezték az egészet?

A lakásomban holtfáradtan esek az ágyba, az elmúlt napokban alig aludtam néhány órát, pihennem kell. Álmomban is őt látom, a lányomat, ahogy játszik, ahogy nevet. Átölel, és azt mondja, hogy engem szeret a legjobban a világon. Olyan jó lenne elhinni, hogy ez a valóság, de valahol tudom, hogy csak álom. Soha többé nem fogom ezt hallani tőle.

Felébredek amikor a huzat becsapja az ablakot, furcsa, úgy emlékszem, hogy bezártam. Nem tudom mennyit aludhattam, talán órákat, de lehet, hogy csak pár percet. Felkapcsolom a villanyt, de ekkor újabb szörnyűségek fogadnak: a szomszéd Martha Watson derékban félbevágott holtteste fekszik a padlón, belei a fél szobát beterítik. Egy pillanatra megszédülök, liftezni kezd a gyomrom, kis híján elhányom magamat. Miért csinálja ezt velem? Erőt veszek magamon, újra a testre nézek, csak ekkor veszem észre az újabb, ezúttal vérrel írt verset.

”Egy ajándék, hogy szebb legyen az este

Díszítse a szobádat egy öregasszony teste

De ne félj, lesz még más is, amit adok

Amíg rá nem jössz arra, hogy ki vagyok”

Játszik velem a rohadék! Az ajtóhoz rohanok, belülről van bezárva, sértetlen. Más bejárata nincs a lakásnak, de akkor hogyan? Eszembe jut az ablak. Itt kellett, hogy bejöjjön a gyilkos! Kihajolok rajta, talán látok még valamit, de van egy dolog, amit nagyon nem értek: hogy juthat fel valaki az utcáról a hatodikra, ami a lakóház legfelső emelete? A következő gondolatom aztán megadja a választ: a tető! Onnan kellett leereszkednie! Felrohanok, de meglepetésemre a feljárót ugyanaz a rozsdás lakat zárja, ami már hetek óta. Egy közelben heverő vasrúddal letöröm, de a tetőtéren hiába keresek, nem találok semmilyen nyomot. Egy pillanatra megborzongok. Mi van, ha King meséje igaz? Ha a tudásom, amit eddigi életem során összeszedtem a világról, téveszméken alapul? Mi van, ha a halálunk után mégsem ér véget minden? Lehet, hogy van valami odaát?

Néhány hónappal ezelőtt behoztunk egy nőt, akit a gyereke meggyilkolásával gyanúsítottunk. A kihallgatáson egy nevetséges mesét adott elő egy szellemről, aki kijött a tükörből, és vérfürdőt rendezett náluk. A dokik nem tartották beszámíthatónak, és egyből diliházba vágták. Kissé ironikus, hogy most ő az egyetlen, aki valamilyen támpontot adhat. A St. Valentine Elmegyógyintézethez érkezve olyan érzésem támad, mintha egy horrorfilmben szerepelnék. Az egész épület vihogó és sikoltozó őrültek zajától hangos, ha nem a gyönyörű Blumenthal doktornő fogadna, talán még félnék is. Miután elmesélem, hogy miért vagyok itt, egészen Carol Morrison cellájáig kísér. Az anya, aki megölte a gyermekét. Az iratai szerint még harminc éves sincs, de legalább hatvannak néz ki. A végsőkig kitartott amellett az opció mellett, hogy egy szellem miatt történt minden, persze senki sem hitt neki, én sem. Lehet, hogy most újra kell értékelnem a helyzetet. A zár kattanásától visszhangzik a folyosó, amikor a doktornő kinyitja az ajtót. Belépek a gumiszobába, a nő látszólag tudomást sem vesz rólam, csak a falat bámulja.

- Jó estét Carol, emlékszik rám? Victor Wallace hadnagy vagyok, én vizsgáltam az ügyét néhány hónapja.

- Mit akar? - néz rám hirtelen, a tekintete szúr, akár egy tőr, hát persze, hogy emlékszik.

- Azt akarom, hogy meséljen nekem erről a „szellemről”.

- Nincs semmiféle szellem, én tettem az egészet. Ezt akarják hallani, nem? Mindenki ezt akarja hallani!

- Én nem. Most nem. Szeretném, ha elmondana mindent, amit a szellemekről tud.

- Szellemek nem léteznek, nincs mondanivalóm.

- Hát jó – veszek elő egy tükördarabot, amit még otthonról hoztam magammal. - Akkor gondolom nem bánja, hogy behoztam ezt.

- Vigye ki! - ugrik fel hirtelen. Pontosan ilyen reakcióra számítottam. - Tüntesse el innen! - sikoltozni kezd, de nem teszem el a tükröt, inkább még közelebb lépek hozzá, hogy jól láthassa magát. Egészen a falig hátrál, lassan a földre csúszik, összehúzza magát, mintha bántani akarnám, sírni kezd. Ha nem léteznek, mégis mitől fél ennyire? A sikoltozásra a doktornő rohan be, arra kér, hogy távozzak. A folyosón már a szakvéleményéről faggatom Carollal kapcsolatban.

- A catoptrophobia klasszikus esete, félelem a tükröktől. Mostanában elég gyakori a betegeink között, semmi rendkívüli nincs ebben.

- Mesélt önnek Carol a szellemekről?

- Az első hetekben másról sem hallottam. Miért kérdi? Csak nem előállították az egyiket? - kacsint rám.

- Gondolom soha nem jött hozzá látogató, ugye? - terelem másfelé a témát, fogalma sincs, hogy milyen közel jár az igazsághoz.

- De igen. Szinte minden nap eljön hozzá egy furcsa férfi.

- A volt férje?

- Nem, nem tartozik a családjához.

- Nem tudja véletlenül a nevét?

- De igen, Westbrook. Daniel Westbrook – kell néhány pillanat, amire rájövök, hogy miért is cseng olyan ismerősen ez a név. Megköszönöm a doktornőnek, majd sietve távozok.

Az intézetből egyenesen a helyi régiségkereskedés felé veszem az irányt, már többször szólított ide a munka, ez ugyanis annak a személynek a bejelentett lakcíme, aki a new edeni gyújtogatások legfőbb gyanúsítottja.

A harmadik csengetésre nyit ajtót egy furcsa alak, aki vörös köntöst és valamilyen törött porcelán álarcot visel. Westbrook?

- Maga az, hadnagy? Mit keres itt ilyenkor? Már ezerszer elmeséltem mindent, amit tudok a tűzről a Totenacker kastélyban!

- Ezúttal más ügyben jöttem.

- Nem várhatna reggelig?

- Nem. Maga az elmúlt hetekben többször is meglátogatta Carol Morrison-t a St. Valentine Elmegyógyintézetben. Tudni akarom, hogy miért!

- Érdekelt a sztorija. Ez minden? Akkor ha nem bánja... - a küszöbre lépek, mielőtt rám csukná az ajtót.

- Ne szórakozzon velem, Westbrook! Tudni akarom, hogy mi beszélnivalójuk volt egymással! Maga hisz neki, igaz?

- Talán igen, de ez még nem bűncselekmény. Lehet, hogy az egész városban egyedül vagyok ezzel.

- És mi van, ha mégsem? - nézek rá sokat sejtetően. Végigmér hideg szemeivel, majd int a fejével, hogy fáradjak be.

Bent egy halom régiség fogad, megsárgult térképek, könyvek, órák, kardok. Még néhány lőfegyvert is felfedezek. Átmegyünk egy másik szobába, amit egy hatalmas kandalló tüze világít meg. Valamilyen drága szőnyeg fedi a padlót, és itt is minden tele van könyvekkel. Westbrook az egyik fotelra int, hogy üljek le.

- Bort?

- Már évek óta nem iszom.

- Nagy kár, nem tudja mit hagy ki. Ha megbocsát, én igen – önt ki magának egy pohárral.

- Szóval, mi oka van arra, hogy elhiggye Morrison történetét? - térek rögtön a lényegre.

- Nem ez az első ilyen eset, amivel találkoztam. Olyan dolgokat láttam már a saját két szememmel, hogy semmi okom nincs kételkedni.

- Ezt értsem úgy, hogy látott már szellemeket?

- Nemcsak szellemeket. A gonosz millió formát ölthet, éppen úgy a természetfeletti is. A boltomban szinte mindennek van valamilyen kapcsolata a mi világunkénál hatalmasabb erőkkel. Az itt látható könyveim fele fekete misékhez, vagy éppen ördögűzéshez kell. Sokról még a Vatikánban sem tudnak, hogy létezett. Látja azt a feszületet? - mutat a falra. - Abból a keresztből faragták, amire felfeszítették Jézus Krisztust, kivételes hatalma van. Ez a gyűrű egy cigány átkot hordoz – mutat egy smaragdköves ékszerre. - Ha valaki csak egy pillanatra is az ujjára húzza, tizenhárom napig minden vágya teljesül, de ami után letelt ez az idő, elragadja a lelkét a gonosz.

- Ez mind szép és jó, de nem tudna valami látványosabbat mutatni?

- De igen – húz ki a köntöséből egy arany zsebórát, és felém nyújtja. - Ez az óra megmutatja, hogy mennyi idő van még hátra az ember életéből.

- De hiszen áll.

- Pontosan. - amikor hozzáérek, a másodpermutató hangos kattanással megmozdul.

- Mi az isten? - húzom vissza egy kissé ijedten a kezemet. - Ezt nem értem. Akkor magának miért nem működik?

- Azért kedves barátom, mert én már halott vagyok.

Amikor leveszi a porcelán maszkot, meglátom az arcát. Egy hónapok óta halott ember arcát... A következő percek némasága után úgy döntök, hogy mégis elfogadok egy pohár bort.

- A szellemek érdeklik, ugye? - kérdi Westbrook, miután egy kicsit magamhoz térek. - Mit akar tudni róluk?

- Csak azt, hogy hogy lehet megölni őket.

- Misem egyszerűbb – mosolyodik el. - A szellemek valójában olyan emberi lelkek, akik a mi világunkon ragadtak valamilyen okból. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy átsegítsük őket a fénybe, ha érti, hogy mire gondolok.

- És a démonok? Ők is hasonlóak, mint a szellemek, nem? Ugyanilyen könnyű végezni velük is?

Amint felteszem a kérdést, Westbrook arcáról villámgyorsan elillan a mosoly. Belekortyol a borába, majd hosszasan néz a szemembe.

- Mibe keveredett, hadnagy?

- Én magam sem vagyok biztos benne. Miért olyan nagy baj ez? Mire képes egy démon?

- Szellemi formában képesek megszállni a halandók testét. Ilyenkor általában sokszorosa az erejük a befogadóénak. De ha a démoni testük már manifesztálódott a világunkon, szinte legyőzhetetlenné válnak, ránk szabadíthatják a Pokol erőit. Az ilyen eset azonban nagyon ritka. Ha ez történt volna, arról valószínűleg már tudnánk.

- Hogy szálljak szembe velük? Tud segíteni?

- Ha egy démon üldözni kezd egy embert, annak általában nyomós oka van. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy tapasztalt ördögűzők segítségével visszaküldjük a Pokolba, de ez egy bonyolult, és legfőképpen veszélyes procedúra, és mivel a Pokol a Gonosz birodalma, ez az ő esetükben nem jelent halált. Ha sikerül is, csak idő kérdése, amíg a démon újra magára talál. Talán csak néhány nap, talán évek, de meg fogja találni, és bosszút áll, erre mérget vehet.

- Akkor mit tehetek?

- Csak egyet: imádkozzon!

Szép kis kilátások, mondhatom! Ezek szerint ha igaz ez a démon mese, semmi esélyem, bele kell törődnöm, hogy elbuktam. Ha valaki tegnap hozta volna fel a témát, én kiröhögöm, de a ma történtek után nem tarthatom ezt sem kizártnak. Nem, ez nem lehet! Úgy érzem megőrülök, mintha csak egy összeesküvés lenne ez az egész! Mintha valaki szándékosan akarna diliházba juttatni. Bosszút kell állnom, bosszút fogok állni, és nem állíthat meg senki! Sem ember, sem isten, sem démon! Amy gyilkosa fizetni fog!

Mielőtt hazatérnék, még benézek a laborba, mostanra hátha találtak valamit. Az egész rendőrség kihalt, csak elvétve látni embert. A laborba érve nem látok senkit, csak a szomszéd helyiségből szűrődik ki valamilyen beszédhang, ha jól hallom Davis az, valakivel telefonál. Beköszönnék, hogy megkérdezzem, hogy állnak, de meghallom, hogy rólam beszél.

„Igen, Wallace! Vigyázzatok, hogy rá ne jöjjön erre az egészre, mielőtt elkapnánk! Figyeld csak meg, hogyan megkeserítem majd a hátralévő életét, pedig komolyan mondom, a legszívesebben csak lelőném, mint egy kutyát! Öröm lesz nézni, ahogy szenved az a rohadék!”

Micsoda? Végig Davis lett volna az? Nem, az nem lehet, gondold csak végig! Amy ismerte, amikor beengedte, elég lehetett neki egy pillanat, hogy eltegyen egy kulcsot. Davis volt a társam, amikor elkaptam Hopson-t, mindent tudott a gyilkosságairól, és nem kell ahhoz nagy tehetség, hogy leutánozzon egy hentest. Még a verseihez sem... De hogy tehette ezt? Neki is vannak gyerekei, amikor ezelőtt elkaptam, még sírt is. Lehet, hogy csak megszállta a testét a démon Hopson? Egy szart! Sírt, hogy az életét mentse, de most nem menekül! Elönti az agyamat a düh, a szobába rontok, és a torkának esek. Fojtogatni kezdem, próbál lerázni magáról, de erősen szorítom, olyan erősen, mintha az életem múlna rajta. Még egy rövid ideig küzd, aztán feladja. A teste élettelenül terül el a földön. A „csendes patkány” örökre elhallgat. A bosszúm beteljesedett. Teérted, Amy. A hullát elrejtem egy alagsori szekrényben, hogy nyerjek egy kis időt, amíg megtalálják. Hazamegyek, alszok egy nagyot, aztán feladom magamat. Így ér véget egy piszok jó zsaru karrierje, de legalább büszkén nézhetek majd a tükörbe.

Otthon még ugyanaz a rumli fogad, amit itt hagytam. Martha teste még mindig a földön, de ezután a hosszú éjszaka után már nincs erőm ezzel foglalkozni, inkább átviszem a párnámat a másik szobába. Mielőtt lefeküdnék, megcsörren a telefon.

- Hogy tehetted? - szól bele Nicole hangja. Remeg az idegességtől.

- Ilyen gyorsan megtaláltátok Davis-t?

- Davis-t? Mi történt vele?

- Nem tudod? Akkor miért hívtál?

- Megvannak a laboreredmények, Victor. A lányodban talált sperma tőled származik. Tudjuk, hogy te ölted meg Amy-t!

- Micsoda? Az nem lehet! Davis volt az! Hallottam, hogy telefonált. Azt mondta, hogy örömmel fogja nézni, ahogy szenvedek!

- Velem beszélt, ami után meglettek az eredmények. Azt mondta, hogy egy apa, aki megöli a saját gyerekét, csak szenvedést érdemel, és meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy meg is kapd!

- Nem, ezt nem hiszem el!

- A játéknak vége, Victor. A fiúk bármelyik pillanatban megérkezhetnek a lakásodhoz.

Reszketve teszem le a kagylót. Nem akarom elhinni, amit hallottam, a szememből záporozni kezdenek a könnyek. Próbálom józanul végiggondolni az egészet. Csak Amy-től és tőlem voltak ujjlenyomatok. Én találtam meg a testet pár perccel azután, hogy Davis elhagyta a lakást, az elmondása szerint ő még élve látta. Amikor megtaláltam Mrs. Watson-t, az ajtó belülről volt zárva. Ez eszembe sem jutott, amikor nekiestem Davis-nek, pedig ez a kis részlet már egyértelműen tisztázta volna a vádjaim alól. Én tettem. De hogy lehet, miért nem emlékszem semmire? Valamilyen tudathasadásos állapotba kerültem volna? Nem. A versek, a gyilkosság szinte percre pontos egyezése Hopson halálával... ezek nem lehetnek véletlenek. A mese igaz, mindvégig igaz volt. Vajon bosszút állhatok egy olyan lényen, aki a Pokolból való? A kezembe akad Amy fényképe, mosolyog rám, átölel. A fejemben hallom a hangját: „Téged szeretlek a legjobban a világon”. Kicsi lányom, annyira hiányzol! Bárcsak újra együtt lehetnénk! Szirénák sírása hoz vissza a valóságba, megérkeztek. Ez lenne a vége? Egy cella, amíg meg nem rohadok? És az esküm, a bosszúm beteljesületlen marad? Azt már nem! Megölöm a gyilkost, megfogadtam! Lehet, hogy a démonnak soha nem tudok majd megfizetni, de a testet, ami elvette a lányom életét, még elpusztíthatom! Hopson, ha hallod a hangomat, legyen, ahogy akarod! Találkozunk a Pokolban! Remegő kézzel a halántékomnak szegezem a pisztolyomat, az utolsó gondolatom, mielőtt meghúznám a ravaszt: „Bocsáss meg Amy, mindennél jobban szeretlek!”