Nyitódik a gyóntatófülke ajtaja, egy bőrkabátos, hosszú, sötét hajú férfi lép be, arcát egy nagy heg csúfítja. Nem emlékszem, hogy láttam volna már korábban.

- Lawrence atya, kérem segítsen!

- Mi a baj, gyermekem?

- Hogy mi a baj? Nem olvassa a híreket? A porig égetett árvaház, ahol gyerekek haltak meg, a pedofil rendőr, aki megerőszakolta a saját lányát. A városban minden napra jut egy öngyilkosság, miközben bűnösök és mészárosok mászkálnak szabadlábon. Mondja, hogy csinálja? El kell mondania! Tudnom kell – először arra gyanakszom, hogy bolond, nem látok összefüggést a beszédében.

- Nem értem, mit hogy csinálok?

- A múltkor beültem egy miséjére. A templom kongott az ürességtől, mint ahogy mindig. Mindenki feladta már, elfordultak Istentől, de maga nem. Hallottam a prédikációját, maga még mindig hisz, őszintén, teljes meggyőződéssel. Mondja atyám, hogy képes erre egy ilyen kegyetlen világban?

- Senki nem ígérte, hogy a jutalmunkat még a földi létünkben meg fogjuk kapni. De hidd el gyermekem, az Úr a túlvilágon kegyes lesz a jókkal!

- Hagyja ezt a maszlagot! Nem hiszem el, hogy ha hallja, amiről az emberek beszélnek, vagy nézi a híreket, egy pillanatra sem bizonytalanodik el, hogy van Isten! Nem hiszem el, hogy nem teszi fel magának a kérdést, hogy ha tényleg létezik, akkor miért ilyen kegyetlen! Komolyan azt várja, hogy elhiggyem, hogy csak azért hisz, mert így tanították? Hallani akarom a történetét!

Látom a férfi szemében az elszántságot, nem azért van itt, hogy egy hétköznapi prédikációt halljon a szabad akaratról, a jóról és a rosszról. Mintha érezné, hogy egykoron a saját szememmel láttam bizonyítékát annak, hogy az Úr létezik. Addig nem fog mozdulni, amíg el nem mesélem neki azt, amit hallani akar.

- Legyen ahogy akarod! Még 1972-ben történt, - kezdek bele – néhány évvel azelőtt, hogy pappá szenteltek volna. Egy idős férfi keresett meg azzal, hogy olvasta az angelológiával kapcsolatos tanulmányaimat, és szüksége lenne a segítségemre. Azt ígérte, hogy valami olyasmit mutat, ami örökre megváltoztatja az életemet. Alistair Montgomerynek hívták.

- A milliárdos építész, akinek a tervei szerint épült New Eden is?

- Igen, ő volt az. Egy kisebb vagyont ígért, ha segítek neki. Akkoriban szükségem volt a pénzre, a bátyám orvosi kezelésére kellett, így hát elfogadtam az ajánlatát.

Beültem a hófehér limuzinba, amit értem küldetett, és egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon mi az, amiben egy ifjú angelológus a segítségére lehet egy ekkora embernek. Montgomery a saját magáról elnevezett felhőkarcoló legfelső emeletén rendezte be a rezidenciáját. Egy hatalmas épület volt, a legnagyobb New Edenben a maga 49 emeletével, akkoriban az a magasság alig maradt el a Fáétól. Két termetes testőrrel szálltunk ki a liftből, minden bizonnyal az ő lakosztálya volt a legdrágább a városban. A szoba, ahol fogadott akkora volt, mint egy sportcsarnok, antik képek és vázák tucatjai díszelegtek benne, régi könyvek sorakoztak a vitrinben. Egy hatalmas üvegfalon keresztül félelmetes panoráma nyílt a városra. Nemsokára megjelent maga Montgomery is, tökéletes ellentéte volt az őt körülvevő környezetnek, még a drága öltöny sem sokat segített rajta. Egy beteg, megfáradt vénember köszöntött, mint később megtudtam, 94 éves.

Azt tanácsolta, hogy pihenjek meg, mielőtt elmeséli a munkával kapcsolatos részleteket. Három emelettel az övé alatt kaptam szobát, bár szerényebb volt, mint az előbbi, mégis tökéletesen megfelelt arra, hogy kényelmesen átaludjam az éjszakát. Reggel egy idős asszony kopogtatott az ajtómon, talán 80 éves lehetett, a bal karjára és lábára egy nagy fekete kígyó volt tetoválva. Montgomery feleségeként mutatkozott be, arra kért, hogy szólítsam Wilhelminának. A legfelső emeleten csatlakoztunk a férjéhez. Azt mondta, hogy nemsokára egy olyan dologgal fogok szembesülni, amit élő ember egészen eddig csak ritkán láthatott a történelemben, majd kinyitotta a tetőre vezető ajtót.

Fent valami olyan elképesztő dolog fogadott, amire álmaimban sem gondoltam volna. Egy hatalmas kereszt, amire egy óriási lényt feszítettek fel, úgy, mint annak idején Jézus Krisztust. Embernek nézett ki, de háromszor akkora volt. Szeme olyan kék, akár a zafír, haja aranyként csillogott. Száját egy erős fémbilincs szorította. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ez a lény, de amikor megláttam a csonkokat a vállán, megértettem. Egy angyal volt, akit megfosztottak a szárnyaitól.

- Most csak viccel, ugye?

- Miért tenném, gyermekem? A történetemet szeretted volna hallani. Hogy kételkedhetnék abban, amit a saját szememmel láttam? Ez az élmény volt az, ami egész életemre megalapozta a hitemet, de ha te nem hiszel nekem, máshol kell keresned azt, ami megerősíti a tiédet – figyelem az arcát, ő mélyen a szemembe néz, aztán bűnbánóan lesüti a tekintetét. Megérti, hogy nem hazudok neki.

- Kérem folytassa!

- Először azt hittem, hogy valamilyen trükk az egész, de hamar rájöttem, hogy egy igazi angyallal van dolgunk. Az arca meggyötört volt, régóta ott lehetett már. A vállán lévő hat csonk arra engedett következtetni, hogy valamikor ennyi szárnya volt. Már tudtam, Montgomerynek egy szeráfot sikerült foglyul ejtenie.

- Hogy sikerült elkapnia? - kérdeztem.

- Nem a hogyan, hanem a miért a kérdés, ifjú barátom! Azt mondják, hogy kevesen tudnak annyit az angyalokról, mint maga. Ha ez igaz, ismernie kell a Golgotai evangéliumot.

- Valamikor évekkel ezelőtt olvastam róla. Ha jól emlékszem, arról szól, hogy Krisztus halálakor egy angyal leszállt hozzá az égből, hogy megsirassa. Egy férfi megálmodta a mennyei jelenést, összegyűjtette a könnyeket egy arany serlegbe, megitta, és ezáltal elnyerte az örök életet.

- Az a férfi a későbbi Szent Absolon. Ezt az evangéliumot úgy is ismerik, hogy Szent Absolon könyve.

- De ez egy eretnek írás, Mr. Montgomery. Ha létezne is a könyv, a Vatikán már mindent elkövetett volna, hogy megszerezze.

- És mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy ez az írás már évek óta a legértékesebb darabja a gyűjteményemnek?

Intett a feleségének, aki átnyújtott egy kopott, bőrkötésű könyvet. Nem tudtam eldönteni, hogy az évszázadok viselték-e ennyire meg, vagy csak egy remek hamisítvánnyal van dolgom. De elég volt csak egy pillanatra a mellettem megfeszített lényre néznem, hogy a kételyem elszálljon.

- Mit akar tőlem? - tettem fel a kérdést, de már előre gyanítottam a választ.

- Az angyalunk könnyeit! Nem érdekel, hogy csinálja, csak érje el, hogy sírjon!

- Próbálta már a vöröshagymát? - szerettem volna oldani a feszültséget, de a vénember szúrós tekintete megértette velem, hogy nincs itt a viccelődés ideje, komolyan gondolja.

Haboztam. Tudtam, hogy ha elfogadom az ajánlatot, vétek az Úr ellen, magam ellen, és talán még Montgomery ellen is. Hogy is ért véget Absolon története? Arra kárhoztatták, hogy közöttünk tévelyegjen az idők végezetéig, és soha ne leljen békére. Montgomery is ismeri az írást, de akkor mi szüksége van a könnyekre?

A reggeli nap sugarai arany lándzsaként döfték keresztül a borongós fellegeket. Az öreg férfi a tető párkányához vezetett, és körbe mutatott. Felülről minden annyira hangyányinak tűnt. Minden, kivéve az óriási Fát a távolban, amire tökéletes volt a rálátás.

- Látja ezt a várost, Lawrence? Én építtettem az egészet - a szemében büszkeség ragyogott, de észrevettem benne valami mást is, valami baljóslatút. Félt. - Hozzám tartozik, mint ahogy egy gyermek az apjához. Uralkodom felette, figyelem, ahogy egyre csak nő, fejlődik. Ha az ember képes arra, hogy ilyen csodát teremtsen, okkal érezheti magát mindenhatónak, istennek. De nem vagyunk azok, Mr. Lawrence. Mi is csak emberek vagyunk. Olyanok, mint lenti járókelők százezrei. Nem számít, hogy milyen életet éltünk, nem számít a hír, a pénz, mindannyian ugyanarra a sorsra jutunk. Haldoklom, Mr. Lawrence és félek. Rettegek, hogy a végzet nemsokára engem is utolér. Ez az utolsó esélyem az életben maradásra. Kérem, segítsen. A pénz nem számít, magának adom, amit csak akar!

Egy könnycsepp jelent meg a szemében, letörölte, és itt hagyott. Wilhelmina lépett oda hozzám.

- Miért fél a férje ennyire a haláltól? Az ember öregkorára általában elfogadja, hogy az út végére ért. Alistairnek is örülnie kellene, hogy ilyen tartalmas életet élhetett.

- Higgye el, oka van rá. Maga szerint hogy sikerült felépítenie ezt a várost? Hogy tett szert ekkora vagyonra?

- Úgy tudom kivételes tehetsége volt.

- És mit gondol, kitől kapta ezt a „tehetséget”? - mosolyodott el sejtelmesen. Egy pillanatra végigfutott a hátamon a hideg. Halk morajlás hallatszott a messzeségből, bőrünkre hullottak az első esőcseppek. Jobbnak láttuk odabent meghúzni magunkat, mielőtt ideér a vihar.

Amire a cselédek előkészítették az asztalt az ebédhez, az eső már zuhogott, a morajlás mennydörgéssé vált. Csak az étkezőben lettem figyelmes valamire, ami addig fel sem tűnt: az egész ház tele volt keresztény jelképekkel. Feszületek, Mária szobrok, festmények. Angyalokról mégis csak elvétve véltem felfedezni műveket. Furcsa, hogy amióta itt vagyok, ennek ellenére sem láttam még imádkozni Montgomery-t, de a nejét sem. Az asztali áldás is elmaradt. De akkor miért ez a sok vallási dolog?

Alistair és Wilhelmina az asztal két végébe ültek, én középen foglaltam helyet. Malacsültet hoztak ki mindenféle egzotikus gyümölccsel.

- Szóval önök is keresztények? - törtem meg a csendet, amit néha csak a kinti dörgés szakított félbe.

- Valójában csak néhány éve keresztelkedtem meg – válaszolta Montgomery miután lenyelte a falatot. - Korábban nem jelentett sokat a vallás. Wilhelminát is próbáltam rábeszélni, de ha ismerné, tudná, hogy milyen makacs.

- Soha nem késő Istenre találni. Ő az egyetlen, aki halálunkkor ítélkezhet a lelkünk felett.

Montgomery arca megremegett, kése élesen csörömpölve esett a padlóra. Erre a mondatomra valami hasonló reakcióra számítottam. Már biztos voltam benne.

- Ez az, amitől fél, ugye? Azért tartja ezeket a tárgyakat, mert úgy hiszi, hogy megvédik valamitől, ugye? Valamitől, ami az Úr ellen való. Soha nem lett volna ilyen sikeres, ha nem adja el a lelkét az ördögnek, ugye? És most közeleg az idő, hogy megfizesse a tartozását.

A gyertyák halvány fényénél alig tűnt fel, hogy a férfi még a szokásosnál is sápadtabb. A felesége csak mosolygott.

- Fiatal építész voltam – kezdte Alistair. - Azt mondták nincs fantáziám, a tervrajzaim ötlettelenek, tehetségtelen vagyok. Tudja milyen érzés az, amikor a szakma úgy tekint önre, mint egy csapnivaló kontárra? Az építészet mellett csak egyvalami érdekelt, az okkultizmus. Sokat olvastam a Pokolról, démonokról, a Sátánról. Bármit megtettem volna, hogy sikeres legyek az életben, hogy több legyek, mint egy kétbalkezes senki. Egy teliholdas éjszakán üzletet kötöttem az ördöggel, felajánlottam a lelkemet, cserébe azt kértem, hogy sikeres, és hosszú életem legyen. Attól a naptól olyan őrült ötleteim támadtak, amikről előtte álmodni sem mertem volna. Néhány röpke év kellett csak, hogy én legyek a legnagyobb név a szakmában. Dúsgazdag lettem és világhírű. A legtöbb nagyvárosba terveztem már épületet, de többet akartam. Egy saját birodalmat, valamit, ami különleges. Hallottam a „Nagy Fáról”, és idejöttem, hogy felépítsem New Edent. Mindez már hosszú évtizedekkel ezelőtt történt.

- Ezért akar örök életű lenni. Fél, hogy ha meghal, az ördög követeli majd azt, ami az övé – következtettem. - Tényleg abban bízik, hogy a szent relikviák majd megvédik?

- Hinnem kell benne, hogy van valami, ami hatalmasabb az ördögnél. De érzem, hogy közeleg a nap, Mr. Lawrence! Hetek óta rémálmok gyötörnek, a Pokolról, elkárhozott lelkekről. Kísértenek, azt akarják, hogy kövessem őket. Minél közelebb kerülök a perchez, annál erősebben érzem őket. Nincs menekvés, tudom. Csak ha elnyerem az örök életet. Absolonnak sikerült, nekem miért ne menne?

Erős köhögés tört rá. A felesége nem zavartatta magát, csendesen evett tovább. Nyilván megszokta már ezt a jelenséget. Montgomery krákogása egyre erőltetettebbé vált, véres köpet repült a tányérjára és nagy vörös pacaként terült szét.

- Azt ajánlom, hogy siessen Mr. Lawrence! Nincs már sok időnk.

Csak órákkal később vonult el a vihar, már esteledett. A tető vaskos fémajtaja nagy zörejjel csapódott, amikor kinyitottam. Egy részem segíteni akart Montgomerynek. Nemcsak a pénz miatt, amit felajánlott, holott tudtam, hogy ez bátyám gyógyulásához is nagyban hozzájárulna. Felelősséget éreztem iránta, tudtam, hogy csak én segíthetek neki. Nem hagyhattam, hogy elkárhozzon a lelke.

A lény csapzott volt és megtört. Ázott aranyhaja az arcára tapadt, eltakarta a szemét. Óriási teste erőtlenül függött a kereszten, amire néhány vasrúddal szegezték ki. A fémbilincs még mindig szorította a száját. Régebben olvastam egy írást, miszerint egy angyal sikolya képes a földig rombolni egy nagyobb várost. Úgy tűnt, hogy nincs olyan állapotban, hogy szabadulni próbáljon, abban sem vagyok biztos, hogy felfogta, ami körülötte történik, de Montgomery biztosra ment. Nem akartam elképzelni, hogy az előttem lévő lény mennyi tortúrán esett már keresztül. Vajon mennyi ideje kínozzák már? Milyen szenvedést kellett átélnie? Nem akartam elképzelni semmit, amikor az előszoba faláról leakasztott pallossal a mellkasába vágtam. Fényes folyadék tört elő a bőre alól, úgy izzott, mint az olvasztott fém. Az arcomban éreztem a melegét, de nemsokára hűlni kezdett és lassan koromfeketévé vált. Újra a húsába vájtam, ezúttal mélyebben, de ő meg sem rezdült.

- Kár vesződni! - szólt egy hang az ajtóból, Montgomery asszony volt. - Azt hiszi, hogy nem próbáltuk kínozni? Ő nem egy kisgyerek, aki sír, ha megvágja magát. Komolyan azt gondolja Mr. Lawrence, hogy egy angyal könnyezni kezd magának, ha fizikai fájdalmat okoz neki?

- Csak megpróbáltam... holnapra kitalálok valami mást.

- Ha akkor még nem lesz késő – nézett a szemembe, aztán eltűnt az ajtóban. Néhány perccel később én is követtem.

Késő éjszakáig gondolkodtam, de hiába. A Montgomery rezidencia minden lakója nyugovóra tért már, amikor engem is elnyomott az álom.

Ott voltam a Golgotán nem sokkal a keresztre feszítés után. Az ég olyan vörös volt, mint Krisztus sebei. Láttam az arcán, hogy mennyire szenved, hogy elhagyta a remény. Pontosan olyan volt a tekintete, mint Montgomery angyaláé. Tudtam, hogy csak álmodom, de annyira valóságos volt az egész. Segíteni akartam neki, kihúzni a szögeket. Akármilyen erősen próbáltam, nem bírtam vele. Jézus arca minden próbálkozásom után egyre fájdalmasabb lett. Végre megmozdult az egyik szög, amikor hirtelen megjelent egy katona és a hátamba szúrt valami éleset. Felüvöltöttem a fájdalomtól, megfordultam, hogy jobban lássam a támadómat, az öreg Montgomery volt az, bűnös mosoly ült az arcán, egy lándzsát szorított. Tudtam, hogy a halálomon vagyok. Felnéztem Istenünk egyszülött fiára, azt reméltem, hogy segít, annyiszor tett már csodát. Ki segíthetne, ha nem ő? Szeméből vér folyt végig az arcán. Nem tett semmit, szótlanul nézte a haláltusámat és könnyezett.

Felriadtam. A lepedőm valamilyen sötét folyadéktól volt ragacsos, felkapcsoltam a villanyt. Vér volt. A hátamon egy nagy seb éktelenkedett, bár nem fájt annyira, mint álmomban. De nem ez volt az egyetlen ijesztő, ami történt. Jobban megijedtem az ágyammal szemben lévő Krisztus szobor látványától, ami vért könnyezett. Közelebbről is megvizsgáltam, igazi vér volt.

Nem tudtam, hogy az álom figyelmeztetés, vagy tanács, de támadt egy ötletem. Fáslit csináltam a lepedőm még ép részéből, körbetekertem a sebemet, magamra kaptam valamit, és óvatosan leemeltem a szobrot az állványról. Nem sokkal később már csapódott is a tető ajtaja. Az angyal ugyanúgy nézett ki, ahogy otthagytam. Odanyújtottam felé a Krisztus szobrot. Reméltem, hogy a tervem sikerül. A kereszt csak egy szimbólum, de megírták Szent Absolon könyvében: az angyal sírni kezdett, amikor meglátta a megfeszített megváltót. Ugyan miért ne sikerülhetne? Miért ne válthatná ki ugyanazt a hatást, mint amit az igazi Krisztus? Lehet, hogy azt jelenti az álmom, hogy az igazi Jézus és a szimbólum között kapcsolat van?

- Nézz rá! - szólítottam meg, és közelebb léptem.

A szobor szeméből lassan még mindig folyt a vér. Az angyal nem reagált, mintha nem is hallott volna.

- Nézz rá! - most már kiáltottam.

Lassan felemelte a tekintetét, rám pislantott, majd a szoborra. Most először láttam rajta, hogy tudja, hogy mi történik körülötte. Felfedeztem valamit a tekintetében, de nem könny volt. Felismerte a szobrot. Éreztem, hogy valami történni fog, valaminek történnie kell! De hiába vártam, az angyal nem sírt, helyette a szobor szeméből kezdtek özönleni a véres könnyek. Ez úgy meglepett, hogy kiejtettem a kezemből, a földre érve ezernyi darabra tört szét. Ő többé nem nézett rám, erőtlenül eresztette le a fejét.

Kedvetlenül bandukoltam vissza a szobámba, annyira szerettem volna, hogy sikerüljön! Mielőtt nyithattam volna az ajtót, egy idős női hang szólított meg.

- Máris feladja?

- Kifogytam az ötletekből. Valamiért olyan érzésem van, hogy nem mondtak el mindent – felhúztam az ingemet, hogy láthassa a vérfoltos fáslit. - Ezt a sebet álmomban szereztem. Nem a férje az egyetlen, aki érzi a Pokol közelségét. Mondja Wilhelmina, mit hallgattak el előlem?

Az asszony végigmérte a sérülést és mosolyra húzta a száját.

- Rendben, kövessen!

Beszálltunk a liftbe, három emeletet ereszkedtünk. Egy sötét folyosóra léptünk ki, nemsokára egy ajtóhoz értünk. Wilhelmina elővett egy kulcscsomót és babrálni kezdett a zárban, ami nemsokára kattant. A nő felkapcsolta a villanyt. Egy raktár volt, de inkább kiállítóteremnek hittem volna az alapján, ahogy berendezték. Montgomery itt tárolta a régi tervrajzait. Egy hatalmas vitrin állt velünk szemben. A nő kinyitotta, kivette a legnagyobb rajzot és szétterítette az asztalon.

- Tudja mi ez? - szegezte hozzám a kérdést.

- Úgy néz ki, mint New Eden – ismertem fel nemsokára az elsőre átláthatatlannak tűnő kusza vonalakat.

- Ha az építész legnagyobb művéről beszélünk, mindenki egy épületre gondol. A férjem esetében ez nem igaz. Az Eiffel torony, a kolosszusok, de még az egyiptomi piramisok is eltörpülnek amellett, amit Alistair alkotott! Felépíttette magát New Edent, a várost!

- Úgy tudom, hogy a Fa az, ami különlegessé teszi a várost, mi köze ehhez a férjének?

- Létezik egy őrző, aki azért felelős, hogy zárva tartsa a túlvilág kapuit.

Wilhelmina kihúzta az asztalfiókot, elővett egy piros tollat, és hét nagy karikát rajzolt a papírra.

- Ezek New Eden legnagyobb épületei: a Montgomery Tower, az edensgate-i halálsor, a Scarlet Serpent, a városháza, a Totenacker kastély, az Eden Hospital és a St. Valentine Elmegyógyintézet. Ha megfelelő sorrendben kötjük össze a pontokat, a hét épület és a Fa együtt egy ősi jelképet alkot. A Fa gyökere az, ami megtartja az épületek között a kötést. Rögtön felismertem, amikor megláttam a terveket. Ezt a szimbólumot a 15. században használták okkultista szerzetesek, hogy elrejtsék magukat az Őrző szeme elől és kaput nyithassanak a túlvilágra. Én ezt a hét épületet csak úgy hívom, hogy a Pokol bástyái, érti már? New Edenre nem érvényesek a földi világ szabályai, ez a város egy ajtó a Pokolba. Ezért érezhette maga is a démoni érintést.

- Honnan tudja mindezt?

- Nem a férjem az egyetlen a családban, aki ért az okkultizmushoz – kacsintott.

- Nem értem, ha Mr. Montgomery eladta a lelkét, mi érdeke volt, hogy átjárót nyisson pont a Pokolba?

Wilhelmina felkacagott.

- Alistair csak egy báb. Mindig álmában támadtak a legjobb ötletei, amiket aztán felébredve papírra is vetett. De maga szerint ki az, aki ezeket az álmokat a fejébe ültette? Az ördög megadott neki mindent, amit kért, de közben irányította és Alistair még csak nem is sejtette.

- Ha ilyen veszélyes ez a város, miért nem hagyják itt?

- Teljesen mindegy, hogy hol hal meg, ha az idő eljön, elveszíti a lelkét. Ezenkívül szentül meg van róla győződve, hogy az ötletei a sajátjai. Túl bolond ahhoz, hogy tisztán lásson.

A rajz hirtelen táncolni kezdett az asztalon, néhány vitrin összetört, alig bírtunk megállni a lábunkon. Földrengés rázta meg a Montgomery Tower-t.

- Alistair! - kiáltott fel az asszony.

A folyosóra siettünk, biztonságosabbnak láttuk a lépcsőt használni, de így is időbe telt, amíg felküzdöttük magunkat. Az emeleten egy szobalány pánikolva futott felénk és Montgomery hálószobája felé mutogatott. Valamit spanyol akcentussal hadovált, de a morajlástól egy szót sem értettem. Az ajtó ki volt szakadva, átléptem a küszöböt.

Ami bent fogadott, még Wilhelmina története után is megdöbbentett: Alistair az ágya felett lebegett. Lassan rám emelte a tekintetét, a szeme teljesen fehér volt. Olyan érzésem támadt, mintha nem is ő lenne, mintha valami megszállta volna a testét. Soha nem felejtem el az arcát, ahogy rám nézett... mintha a lelkembe látott volna. Egy pillanatra kirázott a hideg. Montgomery teste megfeszült, több liternyi vér tört ki a szájából a mennyezet felé, akár egy gejzír. Csak néhány másodpercig tartott, de hosszú óráknak tűnt. Teste lassan visszaereszkedett az ágyára, a földrengés megszűnt.

Wilhelmina sietett a segítségére, a férfi bőre egészen fehér volt, mintha már élet sem lett volna benne.

- Eljött az idő, Mr. Lawrence! - szedte össze az erejét, hogy megformálja a szavakat. - Érzem, már csak órák kérdése.

- Jobban teszi, ha siet – tanácsolta a felesége.

Nem tudtam, hogy mit tehetnék, annyira segíteni akartam. Láttam, hogy minden lélegzetvételért egyre nehezebben küzd. Meg akartam menteni. Talán a végső kétségbeeséstől támadt az őrült ötletem, nem tudom. Mint egy eszelős, cikáztam a lépcsőn az emeletek között egészen a konyháig. Felkaptam amiért jöttem, majd meg sem álltam egészen a tetőig.

Nyílott az ajtó, az angyal már messziről figyelt. Olyan dühösen nézett rám kék szemeivel, mintha a hóhérja állt volna előtte. A legrosszabb az egészben, hogy egy kicsit annak is éreztem magamat. Olyan volt, mint egy megsebzett vad. Minél tovább néztem, annál inkább képtelennek éreztem magam, hogy ártsak neki. Hirtelen halk morajlást hallottam, a föld újra megremegett.

- Nincs sok időm – kaptam észbe.

Elővettem a zacskó sót, amit a konyhából hoztam és elkezdtem dörzsölni vele a lény sebeit. Próbáltam minél mélyebben beledörzsölni, láttam az arcán, hogy nagy fájdalmat érez. A föld újra megremegett, most már erősebben. Nem volt vesztegetni való időm, a sót egyenesen a szemébe dörzsöltem. Egyre többet és többet, nem érdekelt, hogy mit érez, nem érdekelt, hogy mi lesz vele.

- Könnyezz, az istenedet, te átkozott! Könnyezz! - kiáltottam teljesen kikelve magamból, de hiába. Az angyal szeme vérvörös lett, de bármennyire szerettem volna, könnycsepp nem volt benne.

- Bíztam magában Mr. Lawrence, de kudarcot vallott – jelent meg az ajtóban a hulla sápadt Montgomery a felesége és egy testőre kíséretében. - Itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást!

Ki sem mondta még a szavakat, feltűnt egy újabb zsoldos, két gyermeket kísért. Nem akartam hinni a szememnek, Timmy és Cindy voltak azok, a bátyám gyerekei. Féltem belegondolni, hogy mit csinálhattak a szüleikkel, de valahol már akkor tudtam, hogy nem élték túl azt a napot. Soha nem hagyták volna, hogy elvegyék a gyerekeiket!

- Annyiszor átgondoltam már, hogy mi az, amitől még egy angyal is keserves sírásba kezdene. Tudja mire jutottam? A leggonoszabb dolgot kell elkövetnünk, amit egy ember megtehet: ártatlanok vérét kell ontanunk!

- Ne merje, maga szörnyeteg!

- Én megadtam az esélyt, Mr. Lawrence. Higgye el, nem örömmel teszem.

Láttam a kicsik arcán a rettegést. Sírtak, amikor Montgomery előhúzta a revolverét. Egy dörrenést hallottam, majd még egyet. A két apró test a földre hullott és többé nem mozdult. Az angyal végignézte az egészet. Látta, hogy ártatlanok vére szennyezi be Montgomery hófehér ruháját, de nem sírt.

- Ha meghalok, mielőtt könnyeket sajtol ki ebből a dögből, maga sem hagyja el élve az épületet, remélem világos voltam.

A testőrei átkarolták, hogy bekísérjék. Wilhelmina még visszanézett rám az ajtóból. A gyerekekhez siettem, nem akartam elhinni, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Mindkettőnek egy nagy vörös lyuk tátongott a homloka közepén, végigsimítottam a seben és apró puszit nyomtam a fejükre. Lehunytam a szemüket és rázni kezdtem az ég felé az öklömet.

- Montgomery te rohadék, ezért megfizetsz!

Olyan erős gyűlöletet éreztem, mint előtte soha. Egy ilyen patkánynak nem lehet joga az élethez. Abban a percben eldöntöttem: a Pokolra juttatom Alistair Montgomery-t!

Minden erőmet összeszedtem, hogy kihúzzam a szeráf végtagjaiból a hatalmas csöveket, a kezem remegett a hideg fémen. Amikor sikerült, nagy lendülettel estem hátra. A második könnyebben ment, az utolsónál az óriási lény lezuhant a keresztről. Lehajoltam hozzá, hogy megszabadítsam az arcát a bilincstől, óvatosan felpattintottam a zárat. Az utolsó csat kattanásával a nehéz fém tompán csörömpölve esett a földre. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy már sokkal korábban így kellett volna cselekednem.

Morajlás csapta meg a fülemet, először azt hittem, hogy újabb földrengés. A hang egyre erősödött, lassan elviselhetetlen erejű lett. Az angyal volt az, új erőre kapva, bosszútól szomjazva. Montgomery és csapata másodpercekkel később megjelent a tetőn.

- Mit tett, maga idióta? - förmedt rám, még éppen ki tudtam venni szavait a hangzavarból.

A morajlás hirtelen megszűnt, a lény felegyenesedett, szemei lángoltak. Arany sugarak törtek ki a hátán lévő csonkokból hat hatalmas szárnyalakot formálva. A fény lassan kialudt, az angyal újra ép volt, kitárta szárnyait és Montgomeryre nézett. A férfi szinte könyörgött az életéért, de tudta jól: hiába. Ugyanazt élhette át, amit előtte a két gyermek. Az előbbihez hasonló fénycsóvák törtek elő, de ezúttal Montgomery szeméből és szájából. Halálsikolya bezengte az eget, mielőtt húsa teljesen a csontvázára olvadt. A Pokolra jutott, biztos voltam benne. A két méretes testőr is hasonlóképpen végezte. Bevallom, féltem, hogy az angyal rajtam is bosszút áll. Wilhelmina következett, a szeráf elé állt és alaposan végigmérte. Máig nem tudom, hogy miért nem bántotta. Úgy hiszem a nagy fekete kígyó tetoválás volt az, amin megakadt a szeme. A nő arcán nem láttam félelmet, inkább csak egy szelíd mosolyt. Tudta, hogy a lény nem fog neki ártani. Otthagyta az asszonyt, még egyszer rám nézett, széttárta a szárnyait és a levegőbe emelkedett. Figyeltem, ahogy lassan eltűnik a horizonton. Csak egy lángoló szimbólum maradt utána a kereszt helyén, az angyalt soha többé nem láttam.

- Sikerült rájönnie, hogy mit jelent a szimbólum? - kérdi a sebhelyes arcú.

- Csak évekkel később, sokáig nem láttam hasonlót sem. Már hosszú ideje pap voltam, amikor egy régi okkult könyvre bukkantam. Az egyik oldalán viszontláttam ugyanazt a jelet. Amikor elolvastam, hogy kit szimbolizál, mindent megértettem. Lucifer jelképe volt. Eljött Montgomeryért, hogy behajtsa a tartozását, de előtte még eljátszadozott vele. Ezért nem tudtunk belőle könnyet kicsikarni. Egy legenda szerint a bukott angyalok minden könnyüket elsírták, amikor kitaszították őket a Mennyből.

- Érdekes történet – jegyzi meg a férfi. - Kérdezhetek valamit, atyám? Ez játszott közre abban, hogy végül a papi hivatást választotta?

- Már előtte is érdekeltek az angyalok, de ez nagyban hozzájárult, igen.

- Biztos, hogy nincs más oka? - mosolyodik el, mintha sejtene valamit.

- A hit fontos dolog, gyermekem. Az enyém a '72-es események után egy életre megalapozódott.

- Van képe a szemembe hazudni a gyóntatófülkében! Ugyanazért lett pap, amiért Montgomery a szent tárgyakat gyűjtötte. Azt gondolja, hogy a templom és a feszület megvédik. Fél. Úgy hiszi, hogy az ördög nem férkőzhet egy szent ember közelébe!

- Ki maga?

Hirtelen végigfut a gerincemen a hideg, halálfélelmem támad. A sebhelyes férfi nevetni kezd, szeme ugyanazzal a fénnyel izzik, mint amit azon az éjszakán láttam. Mintha egyre nagyobb lenne...

- Sokan a halál angyalaként ismernek, de maga hívjon csak így: Azrael.

Sötét tollas szárnyak ugranak elő a férfi bőrkabátja alól. Forróság járja át a csontjaimat, olyan éles fájdalom, hogy nem marad erőm üvölteni sem. Nem látok semmit, csak a szeméből áradó fényt, betölti az egész testemet, éget. Vannak bűnök, amiket egy életen át hurcolunk magunkkal, hiába várjuk a bocsánatot, az soha nem érkezik. Hazudunk magunknak, hogy Isten szeret minket, mindig megbocsát, hogy aztán újra vétkezhessünk. Nem vesszük észre, hogy egyre közelebb sodródunk a Pokolhoz. Ez az utolsó gondolatom, mielőtt a testem teljesen elég.