Nevesincs Úr leült az asztalhoz, és Izabella felé fordult.

–     Milyen nevet szeretnél nekem adni? – kérdezte tőle.

–     Thomas – kapta meg azonnal a választ. – A kakasunkat is így hívják.

–     Ezt most akkor vegyem megtiszteltetésnek? – kérdezte a Thomas névre keresztelt férfi.

–     Nekem tetszik ez a név – mondta teljes komolysággal Iza, amire mind a ketten elmosolyodtunk.

Ebéd közben el kellett mesélnem Tomnak, hogyan találtam rá. Persze a teljes igazságot nem árultam el neki. Kicsit átalakítottam a történetet, de úgy, hogy azért hihető legyen. Azt sem árultam el, hogy láttam mi volt a táskájában. Gondterhelten hallgatta beszámolómat, és közben meghallottam: Talán jobb is, ha nem emlékszem semmire… Ki tudja ki vagyok, ha még jómagam sem tudom.

Igen... Végre, volt egy gondolata, melyet tisztán, érthetően hallottam. Tehát még birtokában vagyok ennek a képességnek – futott át az agyamon. Így, hogy nem tudom, kivel állok szemben, nem árt, ha tudom, mit gondol, és legfőképp, mire készül. Szemmel láthatóan Iza nem foglalkozott azzal, hogy egy idegen férfi van a házunkban. Csendesen hallgatta Ő is a beszámolómat, majd miután befejeztem, megszólalt.

–     Itt maradsz velünk? – kérdezte Tomot, aki zavarában először nem tudott mit felelni.

–     Ha maradhatok, megköszönném.

–     Szó se lehet róla – emeltem fel kissé a hangomat. – El kell mennie. Jobb lesz, ha minél előbb eszébe jut, hogy honnan jött. – Iza e szavak hallatán elszomorodott. Miért nem maradhat? – kérdezte, amire én összeráncoltam a szemöldököm. Persze, ilyenkor engedi, hogy halljam a gondolatait. Kis boszorkány. – Iza a bácsit, vagyis Tomot is várják odahaza. Biztosan van családja. Ha majd visszatér az emlékezete… De addig had maradjon… kérlelt a kis drága, és könyörgően összekulcsolta két kis kezét. Persze, hogy meg tudja hatni az embert egy ilyen kislány könyörgése. Mit tehettem mást. Engedtem. Tom az egészből csak annyit tudott kivenni, hogy szemkontaktussal beszéltük meg Izaval a maradását.

–     Na jól van – adtam meg magam, aztán a férfi felé fordulva folytattam. - De odakinn fog lakni a pajtában.

–     Köszönöm – mondta Tom. – Nem fogok a nyakukon élősködni. Szívesen megdolgozom a szállásért és az ételért.

–     Maga? – kérdeztem tőle csodálkozva. – Nézzen a kezére, még vasvillát sem fogott életében.

–     Ezt honnan tudja? Nem biztos az, lehet, hogy pont egy farmon éltem eddig.

–     Ha ott élt volna, akkor nem lenne ilyen puha, és sima a keze. Nincs rajta még egy eltévedt bőrkeményedés sem.

–     Azért megpróbálom a farmerek életét, hátha sikerül – mondta sejtelmesen mosolyogva.

–     Majd segítesz nekem megetetni az állatokat – csacsogott közbe Izabella.

–     Milyen állataid vannak? – kérdezte Tom. - Megnézhetem Őket?

–     Igen. Gyere, megmutatom.

A férfi felállt az asztaltól, de Iza már kézen is fogta, és húzta kifelé.

–     Megengedi? – kérdezte már fél lábbal kinn az ajtóból.

Mit tehettem volna. Széttártam a karom, jelezve, hogy van beleszólásom? Amíg odakinn voltak leszedtem az asztalt, és elmosogattam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit tudhat a kis boszim, amit én nem. Miért ilyen barátságos az idegen férfival, aki lehet, hogy egy gyilkos, egy bűnöző, és még az életünkre is törhet. Miért bízik meg benne?

Amikor végeztem a konyhában, összeszedtem pár takarót és ágyneműt, és kivittem a pajtába. Szerencsére volt odakinn egy rozzant ágy, amin Tom elalhatott. Megmutattam neki, hol talál szerszámot, és szögeket hogy az ágyát rendbe tudja hozni.

A pajta elég tágas volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjen. Igazából csak én használtam lim-lomosnak, de egy takaros kis faház volt. Thomasnak is tetszett, s rögtön neki is állt, hogy berendezkedjen. A felesleges holmikat kivittük egy másik kisházba, szekrényt, asztalt, és két széket, pedig kivittünk. Mivel semmije nem volt, így megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk, és veszünk neki pár ruhát, és cipőt.

            Kezdtem magam jó tündérnek érezni, aki összegyűjti maga köré az árva embereket, akiknek semmije nincsen.

Tom háláját fejezte ki azért, amit teszek, és megígérte, hogy megfizeti mindazt, amit ráköltök, ha másképp nem, megdolgozik érte a farmon. Túl sok bizodalmat nem fűztem ahhoz, hogy ez a városi férfi boldoguljon a szántóföldön vagy az állatokkal.

Mivel Iza és Tom nagyon belemerültek a kisház rendbetételébe, magukra hagytam Őket, mondván, hogy fontos dolgom van benn a házban.

Soha nem voltam egy gyenge jellem, de azon a napon túl sok volt számomra az újdonságokból és a meglepetésekből. A férfi magához térése, Iza különleges képessége, hozzá való ragaszkodása… Nyugodt körülmények között át kellett gondolnom a napi eseményeket.

            Igazából eddig nem foglalkoztam azzal, hogy az a csöpp kislány rendelkezhet-e valamilyen képességgel, ami kiemeli Őt a többi hasonló korú gyermek közül. Igaz, hogy eddig még nem is adta jelét, hogy fel tudja venni a kapcsolatot az emberekkel telepatikus úton. Meg kell tudnom, hogy mire képes még, hiszen az is lehet, Ő maga se tudja még, hiszen olyan kicsi még. Nem szeretném, ha baja esne…

És persze a férfi, aki valószínűleg kapcsolatba lépett vele. Lehet, hogy befolyásolja a kislányt, fel akarja használni valamire? Minél előbb meg kell tudnom. Mielőtt még baj nem  lesz.