Prológus

Az utolsó évnek is vége. Sírhatnék, de amikor vörös szemű szipogó osztálytársak, szülők és tanárok mellett haladok el, semmi szomorú nem jut az eszembe, örömömben pedig végképp nem szokott könnybe lábadnia szemem. Átfurakodtam magam a tömegen, majd megálltam az egyik fűz mellett, amelyik valószínűleg ugyanannyira örült ennek az egésznek, mint én. Felvolt aggatva színes papírokkal, amiktől úgy nézett ki mint, egy karácsonyfa, de hasonlóképp a padok és a folyosók sem úszhatták meg cicoma nélkül. A lépcső, amin másfél órával ezelőtt végigsétáltunk tele van virágszirmokkal, de a bevonulásunkat inkább egy gyászmenethez tudtam volna hasonlítani. Sajnos, jelenleg csak ez az egy választható út volt, ígyhát végigcsináltam. Lehet, hogy a végzősöknek ez egy nagy mérföldkő, de nekem csak egy újabb semmit nem érő ceremónia. Unalmas és kellemetlen, melynek búcsúcsókja ez a nagy felhajtás és a kényelmetlen ünneplő. Eredeti tervemet, hogy majd megvárom, amíg apám rám talál, már majdnem elvetettem, mikor megláttam sötétbarna tüskés haját a sok ember között. Fekete zakó volt rajta, ami szintén tökéletesen passzolt már majdhogynem fekete szemeihez. Remekül nézett ki, mint mindig. Ügyesen manőverezve kerülgette az előtte álló embereket, próbálva valahogy hozzám férkőzni. Bal kezében egy óriási virágcsokor volt, amelyet úgy tartott, hogy ne legyen annyira feltűnő számomra. Gondoltam, hogy nem fogadja meg az utasításom, miszerint erre semmi szükség, hiába mondtam volna neki bármit is. Mikor közelebb ért jobban szemügyre vettem a csokrot. Sötétlila rózsák, trópusi levelek és a pró virágok alkották, a sokféleség ellenére teljes harmóniát mutatva. Édes, fűszeres illatukat már messziről lehetett érezni. Mosolyomat nem tudtam palástolni, ami hiba volt, mert apám észrevette.

-         Mikor elutasítottad a virágot majdnem visszamondtam a rendelést, de látom jól tettem, hogy nem hallgattam rád- mondta pici gúnyos mosollyal.

-         Tudod, hogy nem szeretem, mikor feleslegesen szedik le a virágokat- róttam meg láthatóan semmi hatással.

-         Tudom, de ha nem miattad, akkor más miatt tették volna ugyan ezt- erre nem tudtam semmit mondani, egyszerűen csak megcsóváltam a fejem.

-         Na de most nem ez a lényeg. Az a fő, hogy végeztél, úgyhogy gratulálok. Sok szerencsét nem kívánok, mert az illetlen lenne és amúgy sincs rá szükséged- mondta és átadta a virágokat egy puszi kíséretében.

-         Köszönöm- mondtam. Tudtam, hogy elfogadtam neki már az is elég nagy köszönet- Mehetünk?!- szólítottam fel a kapu felé indulva.

-         Nem akarsz elköszönni? - kérdezte viccelődve.

-         De persze. Ha gondolod bemutatlak a tanároknak is. Biztos örülnének ha végre találkozhatnának veled- vágtam vissza, mivel ez volt amit ő most a legkevésbé sem akart. Még mikor elkezdtem a sulit írt egy levelet az igazgatónak amiben különböző indokokra hivatkozva arra kérte, hogy a tanulmányi munkám eredményeit levélben küldjék el. Azóta egyetlen szülőin sem volt.

-         Rendben. Ha nem, hát nem- mondta mintha a lehetőséget én vetettem volna el.

Az autó ablakából még egyszer visszapillantottam. Az emberek kisebb csoportokba verődve álltak és beszélgettek a rokonokkal, barátokkal. Nem irigyeltem őket, egyszerűen csak elfogadtam, hogy én más vagyok, és ez nem az én életem, az az egy viszont vigasztalt, hogy amikor elhajtottunk végérvényesen is lezártam mindent.