Egy lány a hídon…

…egy kósza gondolat.

Mikor meglátunk egy hidat, a legtöbben a lágyan hullámzó vízre, az átrobogó autók zajára, a rajta sétáló emberekre gondolunk. De nekem mégis a Hídavatás jutott eszembe… Annyi ember vetett véget így az életének, itt, erről a hídról vetve le magát a sötét vízbe. Talán nincs is értelme az életnek. Vagy talán mindennek van értelme. Mindennek, ami elvezetett ide. Itt állok a híd közepén, a bánatom húz lefelé. Szerelmem elhagyott, a szívem félig halott, a vér csendesen, lassan kering benne. A sötét lyukat a testemben nem töltheti be semmi, hiszen még nyers, még vérzik. Azt mondják, idővel begyógyul… Szerintem csak megszokjuk a fájdalmat. Reszket minden tagom, szemem száraz, már elfogytak a könnyeim. Még egyenesen állok, de a szúrás a hasamban egyre erősebb. Mintha századjára tépnék fel a sebem… Nagy levegőt vettem, a hűvös levegő megtöltötte a tüdőmet. El akartam sétálni, de nem bírtam. Csak a vizet bámultam… Lehunytam a szemem…
A szél süvített a fülem mellett és átjárta a ruháimat, szinte a csontomig hatolt. A víz egyre közeledett. Súlytalanul zuhantam a gondtalanság felé… Nem is tudom, hogy boldog voltam-e vagy ijedt. Csak annyit tudtam, hogy én ezt nem bírom, a fájdalom elviselhetetlen. Minden gondolatom ő körülötte forgott. Vajon ha tudná, hogy épp mit csinálok, meggondolná magát? Vajon megállított volna? Ezt már sosem tudom meg… Zuhantam az ismeretlen felé, a szívem lassan életre kelt és hangosan dobogott, a vérem is forrón lüktetett. Az egész testem érezte, hogy valami új jön, egészen új. Most már izgatottan zuhantam a víz felé. Készen álltam egy új életre. Tudtam, mi következik. A folyó majd sodor, mint hűséges bajtárs az örök feledés felé. Megremegtek a végtagjaim, fáztak a menetszélben. „Ne aggódj, nem tart sokáig” – gondoltam és zuhantam…
Hirtelen megszólalt a telefonom. Megugrottam ijedtemben. A híd tetején álltam, a vizet bámulva… Száraz arcom kicsípte a szél. Csak egy sms. Anya az. „Hol vagy drágám? Aggódom” A könnyek kiszöktek a szememből, zokogtam, akár egy kisgyerek… Úr Isten, mit csinálok én itt?! Ezt nem tehetem. Vele nem! Az egyetlen ember, aki mindig mellettem állt. Őt az életemnél is jobban szeretem… Hát ezért. Csak most döbbentem rá, ezért, ő miatta dobog még a szívem egyáltalán. Most is ő mentette meg az életemet… Ő az okom, hogy éljek. Hirtelen megfordultam és futottam, ahogy csak bírtam. A könnyektől alig látva rohantam hazafelé. Könnytől áztatott arcomat csípte a szél, de nem törődtem vele. Szinte repültem, hogy megköszönhessem az életem, és elmondhassam neki az elmondhatatlant, azt, hogy mennyire szeretem…