Facebook, üzenőfal.

Szia, megtennéd, hogy elolvasod? Köszönöm! Ígérem nem tartalak fel sokáig! Goda Zoltán vagyok, 32 éves családos ember. Ez azonban nem mindig volt így. Három hónapja vagyok itt, mert szerettem volna találni egy nyugis helyet, ahol átgondolhatom az elmúlt tíz évben történteket és eldönthetem hogyan tovább. Kipróbáltam már sok mindent, éltem, dolgoztam már sokfelé. Voltam ügyvéd néhány hónapig és orvosként is dolgoztam pár napig, de azt valahogy nem bírtam. Voltam tűzoltó és titkosügynök, mert minden gyerek szeretne tűzoltó és titkosügynök lenni, így amint lehetőségem adódott rá, kipróbáltam ezeket is. Voltam szegény cukornádtermesztő Brazíliában és gazdag étteremtulajdonos Kanadában. Fél évig egy népszerű együttes frontembere voltam közvetlenül fegyverkereskedői tevékenységem után. Különleges helyzetemből adódóan kipróbálhattam a világ legveszélyesebb sportjait a bázisugrástól a szabadtüdős búvárkodásig.

Talán fontos megemlíteni, hogy én vagyok a világ legkeresettebb bűnözője. Ha most felmész az FBI honlapjára és megnézed a "most wanted" listát biztosan nem találsz közöttük. Azért nincs ott sem a nevem, sem a fényképem, mert sem az FBI, sem az Interpol, de még az észak-koreai hírszerzés sem tudja, hogy épp hol vagyok és hogy nézek ki és éppen mi a nevem. Másrészt pedig engem esélytelen elkapni és ezt ők is tudják.

Hogy mit követtem el? Semmit. Azért vagyok a világ legkeresettebb embere, mert bármit elkövethetnék. Néhány nap alatt teljes pusztulásba sodorhatnám a világot és ez valóban elég nyomós indok. Gondolom eddig egy árva szót sem értesz, de ígérem, a történet végére tiszta lesz a kép. Kezdjük az elején!

Az ezredfordulón - ha jól emlékszem - Kaposváron voltam egyetemista. Nem emlékszem már, hogy mit tanultam. Szinte semmi emlékem sincs abból az időből. Az azonban rémlik, hogy történetem valahol ott kezdődött. Egy késő tavaszi este gyalogoltam haza az albérletembe unalmas, egyforma háztömbök között, amelyeket csak a lakásokból tovaszálló vacsorák illata tett némiképp különbözővé. Egy földszinti lakás ablaka nyitva állt, odabent beszélgettek. Nem siettem, bár a másnapi vizsgámra kellett készüljek és ezért éjszakába nyúló tanulás várt otthon, semmi kedvem nem volt hazamenni, így megálltam hallgatózni. Leültem az ablak alá és figyeltem. Egy család élt itt, apa, anya és két kisfiú. Vacsoráztak, beszélgettek. Semmi különös nem volt bennük, egy átlagos család voltak egy kis lakásban, de hallgatva őket éreztem, hogy boldogok. Később óvatosan benéztem az ablakon. Körülülték a gyertyafényes asztalt és jókedvűen vacsoráztak, boldogságukat szinte magam is éreztem. Sokáig leskelődtem, aztán feladtam a szórakozás eme furcsa módját és visszamentem az albérletembe tanulni.

Másnap az elbukott vizsga után elmentem a közeli élelmiszerboltba, hogy vegyek néhány sört. A boltban csak a pénztárosnő tartózkodott és egy idegen férfi. Azaz nem volt teljesen idegen, felismertem benne a tegnapi család férfitagját, az apát. Elmentem mellette, éppen felvágottat vásárolt a húspultnál, majd elindult a pénztár felé. Miközben a kosárba raktam három doboz sört, még utánanéztem és arra gondoltam, hogy mennyivel jobb neki, mint nekem. Ő már elért valamit az életben. Van szép családja, állása...

"Szívesen lennék a helyében" - gondoltam, majd megköszöntem a pénztárosnőnek a visszajárót. A férfi közben eltűnt. Ahogy körülnéztem, rajtam kívül még egy fiatal srác állt a hűtőnél. Visszatettem a kosarat a helyére és nyúltam a három doboz sörért, de valami nem stimmelt. A kosaramban nem sör volt, hanem fél kiló kenyér, sajt, paradicsom és felvágott. Nem értettem a dolgot, miért vettem kaját sör helyett?

Zavartan léptem ki a boltból és ahogy visszapillantottam a bolt fóliázott ablakain megpillantottam saját tükörképemet. Ha az emberi agy valami teljesen szürreális képpel találkozik, akkor azt sokáig képtelen elfogadni. Az pedig valóban szürreális volt, hogy saját tükörképem helyett az apa arca nézett vissza rám. Hihetetlen, de valahogy testet cseréltünk. Az én tudatom átszállt az ő testébe, az övé pedig biztosan az enyémbe. Jó darabig csak álltam és nem mertem megmozdulni. Később azért óvatosan mozdultam egy kicsit. Tökéletesen ura voltam a testének, nem éreztem úgy, mintha egy távirányítású autót próbálnék vezetni. Borzasztó furcsa volt ez a dolog, de nem volt rossz. Tetszett, hogy valaki más vagyok. Elindultam az utcán. Gondoltam hazafelé megyek, ám ekkor megálltam, mert felmerült bennem egy ijesztő gondolat. Nem élhetek így, hiszen még a feleségem nevét sem tudom, aki Éva. Azon tűnődtem, hogy honnan jött ez a név. Vajon a fiaim nevét is tudom? Gábor és Gergő. Tudtam. Sok mindent tudtam, mert egy hang beszélt a fejemben. A hang forrását közelebbről megvizsgálva döbbenten tapasztaltam, hogy az apa tudata is ott volt velem! Ott volt, csak valahogy elnyomtam. Próbáltam "összehúzni magam", ettől az apa tudata egyre inkább az előtérbe került. Elindultunk hazafelé, amit nem bántam, mert biztos voltam benne, hogy így már nem kerülhetek bajba. Ha akartam, akkor teljesen én irányítottam a cselekedeteit, de ha nem, akkor egyszerűen a háttérből figyeltem az eseményeket. Emlékszem, egy pillanatra felmerült bennem, hogy ha mindkettőnk tudata itt van, akkor mi lehet a fiatal egyetemista testemmel, de ez a gondolat eltűnt, mert közben hazaértünk. Otthon inkább csak a háttérből nézelődtem, bár próbaképpen néhányszor megcsókoltam a feleségét. Úgy éreztem magam, mint egy nagyon fontos vendég. Remekül szórakoztam.

Másnap munkába menet ébredtem. Valószínűleg este még szabadon engedtem az apa tudatát, aki előbb ébredt, mint én. A napot azzal töltöttem, hogy próbálgattam irányítani közös testünket. Ez kifogástalanul ment. Arra kerestem a választ, hogy mi okozhatta a furcsa testcserét. Biztos voltam benne, hogy én magam legalább részben okozója vagyok a jelenségnek, hiszen másodpercekkel az esemény előtt azt kívántam, hogy én legyek ő. Vajon újra sikerülne? Este az élelmiszerboltban ismét megpróbáltam előidézni a jelenséget. Miután a kosárral a pénztárhoz léptem rámosolyogtam a pénztárosnőre és arra koncentráltam, hogy én legyek ő.

Még egyszer átszámoltam a visszajárót és a kedvesen mosolygó férfi kezébe nyomtam. Pár perc eltelt, mire felfogtam, hogy sikerült a dolog, most már a pénztárosnő testében vagyok. Sikerült tehát! Ismét! Ez döbbenetes erő - gondoltam - és ami még döbbenetesebb, hogy nő vagyok! Lassan végigtapogattam magam, de még mielőtt a tapogatózás elfajult volna odalépett hozzám a kolléganőm.

- Zárunk? - kérdezte.

- Persze... ööö, Anita, zárhatunk. Csak felmosok gyorsan.

- Már felmostam helyetted.

- Ó, nagyon kedves vagy!

Miután bezártam a boltot egy darabig együtt mentünk Anitával, majd egy kereszteződésnél búcsút intettünk. Volt időm egy kicsit gondolkodni. Dórának hívtak, 32 éves voltam, egyedülálló és volt egy saját lakásom, éppen oda tartottam. Hazaérve lezuhanyoztam és az indokoltnál jóval tovább nézegettem magam a tükörben.

Ez igen! - gondoltam - kipróbálhatom milyen nőnek lenni. Mennyi mindent kipróbálhatok még! Határozottan elnyomtam az eredeti Dórát a fejemben és elmentem az éjszakába bulizni. Nem emlékszem már pontosan, hogy mi történt aznap éjjel, de Dórától ezúton is elnézést kérek!

A következő tíz évben kicsit elszaladt velem a ló. Több száz ember testébe költöztem be, több száz ember életét éltem. Az is lehet, hogy ezer fölött van ez a szám, hiszen előfordult, hogy naponta többször is testet váltottam. Veszélyesen éltem, hiszen nem volt vesztenivalóm, ha baj volt könnyedén elmenekülhettem egy másik testbe. Ki akartam próbálni mindenki életét, úgy éreztem magam, mintha végtelen ruhatáram lenne. Ha akartam én irányítottam a "megszállt" személyt, de néha csak ültem a fejében és hagytam, hogy élje a saját életét. Hamar felfedeztem, hogy ők nem vesznek észre semmit az egészből. Ha egy időre átvettem felettük az irányítást, később a gondolataimat, cselekedeteimet a sajátjuknak érezték. Legfeljebb a közvetlen környezetük érezhette, hogy néha kissé furcsán viselkednek.

Egyszer kerültem veszélyes helyzetbe. Éppen bankrabló voltam valahol Németországban és egy rablás kellős közepén fegyvert fogtam egy túszra. Felmerült bennem egy gondolat, hogy a túsz vajon hogy érezheti most magát, ezért egy pillanatra átmentem az ő fejébe. A magára hagyott bankrabló egy pillanatra megingott és majdnem fejbelőtt, de még időben visszaértem.

Nem tudom hogyan, de valamikor az FBI felfigyelt rám. Ők neveztek el "Vándor"-nak és több kísérletet tettek az elfogásomra. Attól tartottak, hogy eljuthatok egy vezető politikus fejébe és végzetes dolgokat mondhatok, vagy tehetek a nevében. Ez a gondolat egyébként bennem is felmerült, de sosem érdekelt komolyabban a politika. Az FBI kiemelt ügyként kezelt és bevonta a nagyobb hatalmak hírszerzését is. A több órás titkos tárgyaláson én is ott voltam...

Ezt a Goda Zoltánt három hónapja találtam meg. Egy éjszaka a város szélén villámokat fényképezett. Én akkor vadász voltam, így találkoztunk. Odaléptem hozzá és megkérdeztem mennyi az idő, de mire megmondta már magam is tudtam... Őt nem nyomtam el, jórészt hagytam, hogy élje a saját életét. Szép felesége és két tündéri fia van, Gergő és Várkony. Meglapultam hát a háttérben, mert át akartam gondolni az elmúlt tíz évet. Próbáltam visszaemlékezni, hogyan is kezdődött ez az egész. Valami boltosnő voltam...de nem, még előtte egy családos férfi. Halványan az emlékeim között derengett, hogy előtte még egy fiatal egyetemistaként éltem, de ezek az emlékeim már csak foszlányok voltak. De valahol ott kezdődött. Vagy mégsem? Ekkor támadt bennem az a megrendítő felismerés, hogy valószínűleg nem! Minden bizonnyal már az egyetemista előtt is voltak életeim. Te jó ég, mióta csinálhatom ezt? Évtizedek óta? Több száz, vagy több ezer éve? Voltam egyáltalán valaha valaki? Lassan ráeszméltem, hogy valószínűleg sosem volt saját testem, saját életem! Valószínűleg nem is vagyok ember. Csak egy gondolat. Egy vándor. Senki vagyok...vagy éppen, hogy mindenki. Bárki.

Túltettem már magam a dolgon. Jobb ötletem nincs, folytatom amit eddig. Nem akarok és lehet, hogy nem is tudok véglegesen lehorgonyozni senki életében. Mivel emlékeim láthatóan egy idő után eltűnnek és szertefoszlanak, ezért elhatároztam, hogy nyomot hagyok magam után. Elnyomtam Zoltán tudatát néhány órára, felmentem a Facebook-oldalára és leírtam történetemet remélve, hogy lesz aki elolvassa. Mire ez kikerül az üzenőfalára én már nem leszek itt, az FBI és a többi bohóc ismét csak bottal ütheti a nyomomat.

Merre megyek most? Még ezen a hétvégén Prágába készülök valami drogos buliba. A kokaint még nem próbáltam. Aztán majd meglátjuk. Nézegettem Zoltán ismerőseit a Facebookon, van egy-két szimpatikus arc, őket biztosan meglátogatom még!

Na, minden jót!

Goda Zoltán