Sylvia B. K. - Végzetem története

Sylvia B. K. & T.B. Horváth - Végzetem története II.

Sylvia B. K. - Végzetem története III

Vagy

Mindhárom rész egyben

A nők férfiideálja más és más, de tény, hogy az alfahímek vonzzák leginkább a lányokat, asszonyokat. Ők azok a vezető, macsó típusok, akik maguk alá rendelik partnereiket, és csak akkor szelídülnek meg valamelyest, ha megtalálják azt az nőt, aki képes hatni rájuk. A történet ezen gondolatok alapján készült, és leírja egy lány végzetét, sorsának beteljesülését egy olyan férfi oldalán, aki tipikus vezető, egyszóval alfahím.

Különös és nagyképű dolog azt hinni, hogy bárkit képesek vagyunk megváltoztatni, a saját és a társadalom elvárásainak képére formálni. De legyen ez a dolog bármilyen hatalmas kudarcra is ítélve, mi mégiscsak megpróbáljuk, mert aki fontos nekünk, azt szeretnénk megőrizni, dédelgetni és büszkélkedni vele. Azt akarjuk, hogy beilleszkedjen az életünkbe, és elfogadja mindennapi világunkat. Ő legyen az, aki a filmekben az éppen aktuális, általunk rajongott sztár valós megtestesítője. Vagy ha nem is ez, de legalább a mi hétköznapi hősünk legyen, aki megfelel minden – az életünk alatt ránk ragasztott – béklyóba kötött elvárásunknak. Van, akinek nem okoz gondot mindez, és eleget tesz olykor hóbortos álomképünknek. Ám akad olyan is, aki nemhogy megváltozna értünk, de minket próbál a saját életéhez igazítani. Ők azok az erős jellemek, akiket még maga a társadalom sem képes befolyásolni, mert úgy élik az életüket, ahogy nekik tetszik.

*** *** ***

Betekintő:

A férfi, néhány percnyi merengés után előbb rám nézett, majd Trixire, miközben felsóhajtott. – Rendben! Ki kezdi?
– Letti – felelte barátnőm szinte azonnal, és a miheztartás végett még rám is mutatott. Persze nem is igen tehetett másként, mert a limuzinja akkor kanyarodott be a sarkon.
Mark bólintott és felém fordulva intett, hogy szálljak fel, én pedig, szinte remegve az izgalomtól ültem mögé. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell egy ilyen hatalmas járművön kapaszkodni, ezért izgatottan kulcsoltam át a férfi derekát, de csak egészen lazán. Viszont amint a motor egy nagyobb rángással, szinte elugrott a helyéből, önkéntelenül is odasimultam Markhoz. Ő, pedig olyan iramban kezdett száguldani velem, ahogy azt csak a filmekben lehet látni. Egyszerre volt izgalmas és rémítő, mégis egészen bódító, főleg úgy, hogy közben egész testemmel Markhoz simulhattam. A nagy gyorsulásban fel sem tűnt, hogy nincs bukósisakunk, ráadásul olyan tempóval vesszük be a kanyarokat, hogy folyamatosan átsodródunk a másik sávba. Nem foglalkoztam ilyesmivel, csak lehunyva a szememet, átadtam magam a motorozás élvezetének.
Kis idő múlva Mark  leállt egy fákkal tarkított tisztás mellett, és még a motort is leállította. Mindezt jelzésnek vettem, és kinyitva a pilláimat, örömittasan leszálltam a járműről, hogy kissé arrébb sétálva megálljak egy fa előtt. Zavarban voltam, mégis átjárt a boldogság.
Talán pont ezért nem törődtem semmi mással, csakis az érzéseimmel. Szélesen mosolyogva megpördültem, és a képletes rózsaszín szemüvegemen át, néztem az egész világra. A csend azonban odatelepedett közénk, ezért beszélni kezdtem, mint egy fecsegő csitri.
– Nagyon jó ez a száguldás! Teljesen felszabadul az ember, mintha nem is ebben a világban élne. Egyszerűen csodás! – kezdtem, és már magam sem tudom, hogy milyen zöldségeket hordtam még össze, mert valójában oda sem figyeltem a szavaimra.
Mark egy darabig rezzenéstelen arccal hallgatott, majd hirtelen felállt, odaugrott elém, és elkapva a torkomat a fának nyomott. Mindez olyan gyorsan történt, hogy hirtelen fel sem fogtam. Ám amint a hátam nekiütődött a fa törzsének, és Mark egyik kezét a nyakamra szorította, elkapott a rémület. Nem is a fájdalom volt, ami rosszul ért, hanem maga a brutalitás, ami a férfi arcáról és tekintetéből volt kiolvasható. Könnyek szöktek a szemembe, és ujjaimmal megpróbáltam lefejteni magamról Mark kezét, ám mivel sokkal erősebb volt
nálam, még csak megmozdítani sem bírtam.
– Mond csak, mit akarsz tőlem? – kérdezte a férfi dühösen, még egy erőteljest nyomva a nyakamon.
Válaszolni akartam, de már arra is képtelen voltam. Csak lógtam és vártam a legrosszabbat, ami még bekövetkezhet, hiszen valójában nem is ismertem az új szomszédunkat.
– Ezt szeretnéd? – Mark szabad kezét a blúzom alá dugta, és megmarkolva egyik mellemet, erőteljesen masszírozni kezdte, de olyan durván, hogy már majdnem felsikítottam a fájdalomtól. Ekkor azonban az ajkaimra tapasztotta a száját, majd kezét a mellemről a nadrágomba csúsztatta.
Már képtelen voltam visszatartani a sírást, és erőtlen kapálózásba is kezdtem, amitől a torkomon lévő keze még erőteljesebben szorított. Tudtam, nem sok lehetőségem maradt, csak megadva magam, várni a folytatást. Úgy hittem, most beleestem azon helyzetbe, amibe egyetlen lány sem akar, hogy valaki erőszakkal vegye el tőle a női mivoltát. Ám én úgy éreztem, hogy velem most éppen ez történik. Ekkor azonban Mark hirtelen elengedett, és visszamenve a motorhoz leült rá, és onnan nézett fel rám.
– Mióta idejöttem, folyton bámulsz, figyelsz. Hol az ablakból, hol az utcáról. Mondd, mi a csudát akarsz tőlem?
Persze könnyű lett volna elmagyarázni neki, hogy egyszerűen lenyűgözött a kinézete, ám ez után a keserűen fájdalmas jelenet után, nem tartottam jó ötletnek. Sőt! Valójában semmit sem tudtam válaszolni, mert a legszívesebben elrohantam volna. Nem is értettem, hogy miért nem tettem azt. Bár igaz, hogy a lábaim úgy lemerevedtek, hogy eszük ágában nem volt megmozdulni. Így hát ott álltam a fa előtt, és könnyeimen át pislogtam Mark felé, mintha csak az ítéletemre vártam volna. Ám a férfi nem mozdult, teljesen nyugodtnak látszott, csak a tekintete pásztázott áthatóan, komoran. Féltem. Féltem, hogyha nem úgy cselekszem, ahogy elvárja tőlem, bajom esik. Már cseppet sem láttam őt olyan kedvesnek, ahogy arról anyám áradozott, és ahogy azt én elképzeltem. Most mégsem sokat tehettem, csak kézfejemmel letörölgettem a könnyeimet, majd megigazítva magamon a ruhámat, lesütött szemmel próbáltam úrrá lenni a kétségbeesésemen.
Mark berúgta a motort, majd annak hangját túlkiabálva szólt nekem. – Szállj fel!
Nem mertem ellenkezni, ezért szófogadóan odamentem hozzá és mögé ültem. Kapaszkodót kerestem, mert nem akartam hozzáérni, és ahogy a hátam a támlának ért, fellélegezve abba markoltam bele. Persze elképzelni könnyebb volt, mint megvalósítani, mert a motor olyan hévvel indult el, hogy kis híján leestem róla. Ráadásul Mark, mintha csak direkt tenné, rögtön nagy tempóra kapcsolt, ami a rögös ösvényen kizárta, hogy lazán fogódzkodjam. Nem sokat tehettem, előbb óvatosan, de aztán egyre szorosabban öleltem át a férfi derekát, mígnem azon kaptam magam, hogy ismét teljesen hozzá vagyok simulva. Még a fejemet is a hátába fúrtam, hogy az ellenszél ne vágjon az arcomba.
Mark óriási tempóban hajtott át minden huppanón. Néha éreztem, ahogy alattunk megszűnik a talaj, és néhány pillanatig repülünk. De ami élvezetet nyújtott mikor jöttünk, most rémülettel töltött el. Szerettem volna minél hamarabb leszállni és a szobám magányában átgondolni mindent. Fellélegeztem, mikor jó néhány perc múlva megálltunk a házunk előtt. Olyan gyorsan pattantam le a motorról, ahogy csak tudtam, és vissza se nézve berohantam a lakásba. Egyenesen a mosdóba siettem, hogy eltüntessem magamról a sírás nyomait, mielőtt anyám észreveszi, és kérdőre von. Magam sem tudom, hogy miért akartam eltitkolni előle a történteket, de úgy éreztem, hogy rám nézve lenne szégyen, ha ezt bárki is megtudná. Hiszen én bámultam Markot az első pillanattól fogva, és én is akartam a motorozást. A viselkedésem nem volt éppen visszafogott.
Ezt végiggondolva, rá kellett döbbennem, hogy hibás vagyok, és nem is vádolhatok mást a saját szavaim és tetteim miatt. Végül, pedig is nem történt semmi, csupán leckét kaptam, hogy ne kezdjek kacérkodni olyannal, aki erre nem vevő.
Miután megtöröltem az arcomat, már sokkal nyugodtabban léptem ki a fürdőből és mentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Anyám épp a habverővel volt elfoglalva, és szinte meglepődött, amikor meglátott.
– Na, jó volt a süti?
– Süti? – kérdeztem értetlenkedve.
– Hát nem ott voltatok?
– Ja, de igen. Jó volt – hagytam rá, majd sietve engedtem magamnak egy pohár vizet, amit azonnal fel is hajtottam, majd rá sem nézve anyámra, visszamentem a szobámba, mielőtt észrevehette volna zaklatottságomat.

Az ágyamra vetettem magam, és megpróbáltam mindent józanul átgondolni, de folyton csak Mark dühös, mindenre elszánt tekintetét láttam. Egyszerre volt rémisztő és eszeveszettem férfias. Hogyan is várhat el egy nő kedvességet egy ilyen típusú embertől, akinek minden porcikája olyan, mint az alfahímé.

*** *** ***

Csupán pár nap telt el, mióta úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom a régi életemet, és megpróbálok Markus által megformázott alfanőstény lenni. Elképzelni azonban könnyebb volt, mint megvalósítani, mert ha valaki, hát éppen ő volt, aki átlátott minden pillantásomon, minden szavamon és tettemen. Most is, olyan fürkészőn vizslatott, hogy biztos voltam benne, már régen rájött, mennyire bizonytalan vagyok. Megtettem ugyan mindent azért, hogy még kellően határozottnak tűnjek, de lassan már a pisztoly is remegni kezdett az ujjaim között. Igaz, sokra amúgy sem mentem volna vele, mert vaktölténnyel volt megtöltve, de arra éppen elégnek kellett lennie, hogy magabiztosságot adjon. De nemhogy a kezem tartása, már a hangom sem csengett olyan higgadtan, mint a legelején, mert engem is megtört Trixi könnyáztatta arca, zokogástól rázkódó teste, könyörgő szavai.

– Állj fel! – adtam az utasítást, de ez sokkal inkább hatott kérésnek, mint parancsnak.

Mindezt bizonyára Markus is észrevette, mert egy darabig összehúzott szemöldökkel meredt rám, majd hirtelen odalépett a hátam mögé, és a nyakamba lehelt. Azt hittem, hogy bátorítani akar, de a következő pillanatban megfordult velem még a föld is, ahogy hallgattam mélyen búgó baritonját.

– Na, jó, hagyjuk a játszadozást! – Azzal kivette kezemből a fegyvert, majd olyan erővel ragadta meg a karomat, és lökött Trixi mellé, hogy akaratlanul is feljajdultam. – Solt! Vidd mind a kettőt az emeletre, és zárd be őket! Tegyél bilincset a másikra is! Addig én szólok Vazulnak, hogy intézze a gazdag apucit.

Nem értettem, és riadtan pislogtam Markus felé, de ő csak a fejét rázta, mintha éppen lemondana rólam, mintha ismét rab lennék… de hiszen az is voltam. Solt olyan hévvel lökdösött előre, hogy kis híján orra estem. Amikor pedig beértünk − ugyanúgy, mint egykoron − oda lettünk bilincselve. Igaz, most nem az ágyhoz, hanem egy öreg, de elég masszívnak tűnő csőhöz. Trixi továbbra is zokogott, és bizonytalanul méregetett mindent maga körül, én viszont csak csendben könnyeztem, mert képtelen voltam felfogni a történteket.

Amint Solt távozott, és az ajtó becsukódott mögötte, barátnőm lerogyott a földre. – Istenem! Ez nem lehet igaz! – sírta elkeseredetten, mintha bárki is meghallgatná. Pedig én cseppet sem figyeltem rá, csak az ajtót néztem és vártam, hogy Markus belép közölve, hogy az egész csupán egy rossz tréfa. De hiába, mert hosszú perceken át nem történt semmi. Eszeveszett iramban járt az agyam, hogy rá tudjak jönni, mi játszódhatott le Markusban, hiszen még reggel is minden olyan egyértelműen arra utalt, hogy én fogom beteljesíteni a bosszút. Rengeteg tanáccsal is ellátott, pedig lehet, hogy már akkor is másképp gondolta. Bizonyára csak erre kellettem, és most, hogy már jó úton haladt a terve, eldob magától. Egyszerűen nem tudtam más épeszű magyarázatot erre, csak ezt.

– Letti! – hallottam meg barátnőm szipogását. – Sajnálom!

– Ugyan mit? – Még magam is csodálkoztam, de a belülről zokogó szívem ellenére egészen nyugodt volt a hangom.

– Én nem akartalak elárulni, én nem akartam, hogy bajod essen, de annyira kérdezgettek, és apám… apám azt mondta, hogy el kell mondanom mindent.

– Persze – feleltem bambán. – Megértem. – De aztán, mint aki álomból ébred, hirtelen ráeszméltem a szavaimra, és odafordultam Trixi felé, hogy le tudja olvasni az arcomról minden keserűségemet. – Nem érdekel a bocsánatod! Nekem meg kellett küzdenem azért, hogy éljek. Féltem Trixi, iszonyúan féltem! Tudod, hogy hányszor éreztem azt, hogy itt a vég? El tudod képzelni, hogy mit gondoltam? És anya? Anya mit élhetett át? Nekem ne mondd, hogy muszáj volt kitálalnod, mert úgysem hiszem el! Önző liba vagy, semmi más! – Úgy éreztem, hogy elmondtam mindent, és nem is kívántam ezzel a témával többet foglalkozni, ezért elfordultam, és a lehetőségekhez képest megpróbáltam elég kényelmesen elhelyezkedni.

– Nem, Letti, én nem vagyok önző! Esküszöm, hogy megpróbáltam tartani magam, de nem ment. Apa azt mondta…

Eddig bírtam. A feszültség, ami bennem uralkodott, úgy tört ki, mintha láva lenne. – Elég! Apád is egy önző soviniszta disznó! – ordítottam, és már a könnyeimet sem tudta visszatartani. – Azok vagytok mind a ketten! Csak játszotok az emberekkel, de amikor szükségük lenne rátok, eltiporjátok valamennyit. Rohadt gazember az apád is, ahogy te is! Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek! – Éreztem, ahogy elönt a teljes kétségbeesés, és már meg sem próbáltam uralkodni magamon. Csak leköptem Trixit teljes haragommal, és már kész voltam nekiesni a szabad kezemmel, mikor nyílt az ajtó.

– Vidd át az Uppendor lányt a másik szobába! – hallottam meg Markus hangját, majd ott éreztem izmos kezét a karomon, ami épp ütésre lendült Trixi felé. Cseppet sem kedvesen rántott vissza, és tartott egészen addig, míg Solt el nem tűnt barátnőmmel az ajtóban. Akkor elengedett, és már menni is készült, mintha én is csupán egy rab lennék a sok közül, akiket eddig fogva tartott. Nem engedhettem, nem hagyhattam, mert tudnom kellett, világosan kellett látnom. – Markus!

A férfi megállt, de nem fordult meg, csak enyhén lehajtotta a fejét, és úgy felelt. – Mit akarsz?

– Miért? Miért kellett ez? Én azt hittem…

– Mit? Már megmondtam, ha nem vagy elég kemény alfanősténynek, akkor továbbra is csak rab lehetsz.

– Nem! – ráztam a fejem könnyezve, mert Markus szavai úgy hatottak, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. – Megtettem mindent, amit akartál.

– Amit akartam – fordult felém, és áthatóan a szemeimbe nézett. – Mint egy bábu.

Ahogy a szavak értelmet nyertek számomra, úgy öntött el a fájdalom. – Ne mond ezt! Én tényleg meg akartam változni. Az akartam lenni, akinek te formáztál.

– De nem sikerült. Van ilyen.

Talán nem is esett volna olyan rosszul, de ahogy beszélt, sokkal inkább volt keserű és bánatos, mint őszinte és határozott. Vissza akartam tartani, bizonygatni, hogy megpróbálom újra, de ahogy belenézett a szemembe, már megszólalni sem tudtam, csak a fejemet ráztam.

Markus nyugtázta mindezt, és elindult kifelé, vissza sem nézve. Ahogy becsukta az ajtót maga mögött, már képtelen voltam elfojtani a zokogásom. Nem is tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban, az, hogy elveszítettem, vagy az, hogy újra rab lettem. Bárhogy is, a sors ismételte önmagát. Ott ültem egyedül egy szobában, és rá kellett jönnöm, hogyan fogok továbbra is életben maradni vagy megszabadulni. De hirtelen olyan fáradtság tört rám, hogy nem bírtam tovább. Lefeküdtem a padlóra, behunytam a szemem és vártam, miközben a Markussal töltött utolsó napokra gondoltam. Az elkeseredettségre, amit akkor éreztem, mikor szabadon engedett, és a boldogságra, mikor úgy döntöttem, maradok. Ahogy aznap éjjel ölelt, még nem tette előtte sohasem. Akkor azt hittem, már minden rendbe jön, és innen már egyenes út vezet a felhőtlen boldogsághoz. De Markus másnap már a bosszúra készült, és nem is velem, mint inkább a szervezéssel volt elfoglalva. Megtanított mindenre, amit tudnom kellett, és ellátott instrukciókkal, de több ideje már nem maradt rám. Mégis hittem, hogy minden a legjobban fog alakulni. Ez a fordulat azonban meglepett, és képtelen voltam csak úgy egyszerűen túllépni rajta.

Hosszúnak tűnő, néma órák teltek el. Már nem volt könnyem, csak feküdtem, és megpróbáltam elviselni az elviselhetetlent. Arra gondoltam, hogy ha mindez valóság, akkor fel kell készülnöm mindenre, és erőt kell gyűjtenem. Időm azonban nemigen volt rá, mert nyílt az ajtó, és Solt lépdelt be rajta vigyorogva, majd odalépve hozzám, lekattintotta a csőről a bilincset, és a saját csuklójára tette. Már a gondolat is undorral töltött el, hogy össze legyek bilincselve vele, de nem sok választásom maradt, elviseltem, amit kellett.