A buszsofőr ki szeretett volna tolatni a kocsiállásról – a hivatalos indulási ideje már két perce elmúlt. Amikor azonban becsukta az első ajtót, odalent ziháló, a futástól és az őt ért széltől kipirosodott arcú, középkorú férfi jelent meg, kérőn tekintve a vezetőre.

„Na persze” – gondolta az – „Ha egyszer engedékeny az ember, rászoknak a későn érkezésre. Pedig nem hiszem, hogy nagy dolog lenne indulás előtt pár perccel megérkezni.”

Kelletlenül kinyitotta az ajtót, és morgott valami olyasfélét az orra alatt, hogy „Időben kéne érkezni.”

A hálásan köszönő férfi azonban nem szállt fel.

-                     Legyen szíves kinyitni a hátsó ajtót! Babakocsival akarnak felszállni.

A sofőr mosolyt erőltetett az arcára. Rá sem hederített a szemmel láthatóan izgatott férfi kezében lévő bérletre, csak megnyomta a gombot, hogy azok kényelmesen felszállhassanak.

Azt azonban már nem várta meg, hogy kényelembe helyezzék magukat. Amint úgy érezte, elég időt adott nekik, bezárta az ajtót, és már indult is.

****

Az asszony nem győzött hálálkodni a segítőkész fiatalembernek, akit szemmel láthatóan feldobott, hogy segíthet. Hóna alá kapva a babakocsit, felemelte a lépcsőn, majd felajánlotta, hogy ott áll a kocsi mellett, az anyuka csak üljön le, majd ő vigyáz, nehogy leguruljon a gyerek.

- Köszönöm, nagyon kedves! – villantotta elő kedves mosolyát a nő. – De nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Üljön csak le, majd én állok. Úgyis mindjárt leszállok.

Miután ezt kijelentette, egyfajta diadalérzettel vegyes megkönnyebbülés ült szívére. Most végre mindenki láthatja, hogy ő nem olyan anya, mint amilyennek beállítják sokan. Ő bizony ott áll a gyereke mellett, még ha ezért a kényelmét is kell feláldoznia! Persze, sokszor megfordult a fejében, milyen lenne, ha nem kellene állandóan felügyelni a fiára. Mehetne szabadon, amerre kedve tartja, nem parancsolna neki senki: „Ugyan, méltóztass már hazajönni, vár a gyerek!” Csatangolhatna a városban, bevásárolhatna, anélkül, hogy a babakocsival kellene küszködnie. Néha bizony elgondolkozott, mennyivel könnyebben élhetne. De ezt nem mutathatta a külvilágnak. Hogy néznének akkor rá? Más sem hiányzik, mint sutyorgó vénasszonyok, károgó varjak, akik mind az ő gondatlan mivoltának hírét akarják szétkürtölni szerte az országban! Akkor már inkább magára erőlteti a kényelmetlen maszkot, és még jó képet is vág hozzá.

Hirtelen eszébe ötlött, hogy kellene jegyet is vennie. Sebtében szétnézett az utasok között, és találomra kiválasztotta a legszimpatikusabbnak tűnő, fiatal lányt, akit megkért, tartsa addig a kocsit, míg ő rendezi az utazással járó költségeket.

****

A lány szíves örömest vállalta a feladatot.

- Szevasz, törpe! – üdvözölte a csöppséget, kedves hangon. – Na, mi a helyzet?

A törpe gyanakvó kíváncsisággal félrehajtotta fejét, úgy nézte a mellé rendelt felügyelőt.

- Látom, jó gyerek vagy – folytatta a lány, és megfogta a csöppség puha kezét. Ahogy hozzáért az apró ujjakhoz, szíve menten elszorult. Régóta szeretett volna gyereket, de jelenlegi párja, fiatal korukra hivatkozva, hallani sem akar erről még vagy pár évig. Mindegy, gondolta, legfeljebb lecseréli a fiút. Biztos akad más húszéves, aki szívesen alapítana vele családot.

Este, az ágyban egymás mellett fekve majd felhozza barátjának a témát újra. Ha továbbra sem áll kötélnek, hát hamarosan kívül találja magát, az biztos.

Majd meglátja a világ! Mindenki meglepődik, hogy ő bizony nagyon is készen áll az anyaságra! Akkor aztán nézhetnek!

Az anyuka nemsokára visszaérkezett. Hálás mosollyal megköszönte a segítséget, és visszatelepedett kisfia közelébe.

***

A gyerek néhány perc múlva sírni kezdett. Anyja elébe tolta a cumisüvegjét, de az szinte azonnal a földön landolt.

- Na, hát téged meg mi lelt? Nem kell inni?

A gyerek, mivel beszédkészsége még nem fejlődött ki, csak még jobban rákezdte a sírást.

****

A férfi, aki felsegítette a babakocsit a lépcsőn, azonnal hadműveletet indított. Közelebb húzódott a gyerekhez, és elkezdett „Kukucs” – t játszani. De a fiút nem vidította fel ezzel.

- Na, nézzenek oda! – szólt játékos hanghordozással a férfi. – Hát így viselkedik egy jó fiú?

Ekkor észrevette a földön heverő cumisüveget, és az igyekezettől reszkető kézzel felemelte a földről.

- Tessék! – nyújtotta át a gyereknek. – Aztán le ne dobd még egyszer!

De az abban a minutumban ismét megtette.

- Adja ide nekem! – szólt az anyuka szigorúan. – Ha nem kell neki, hát nem kell. Nem tudom, mi baja van már megint.

Hát persze, gondolta a férfi, honnan is tudhatná? Nem is értem, az ilyen nőszemélynek minek a gyerek. Bezzeg én, aki tisztelem, becsülöm a jót, a szépet, hiába próbálkozom. Na de ilyen az élet! A jók sosem nyerik el méltó jutalmukat, a rosszak pedig szinte mindig.

Gyorsan átadta az asszonynak az üveget, de továbbra sem adta fel az imént elkezdett küzdelmét. Most csiklandozni kezdte a gyereket, remélve, ettől talán feloldódik. Ám ez nem történt meg. A sírás ugyan csillapodott, de a fiú továbbra is nyugtalanul rángatózott a kocsiban.

A férfi erősen agyalt, miként segíthetne, végül azonban feladta. Csak sorra kapkodta fel a földről a különböző tárgyakat, melyeket az anya adott fia kezébe, és a gyerek rendre eltaszított magától.

- Hát jó – mondta sértődötten az asszony. – Akkor nem adok semmit. Nem érdekelsz tovább, sírjál csak!

***

Nem messze tőlük egy fiatal, húszas évei végén járó férfi felkapta a fejét a könyvből, amit éppen olvasott – legalábbis próbált.

„A fene egye meg!” – zsörtölődött magában – „Nem hiszem el, hogy nem lehet azt a gyereket megnyugtatni valahogy. Most egész úton hallgathatom a bömbölést. De esküszöm, ha sokáig így megy, lelököm az anyát, babakocsistul, gyerekestül együtt a buszról.”

Próbálta figyelmét visszaterelni a szövegre, de a hangos sírástól esélye sem volt koncentrálni. Pedig nagyon fontos lenne, hogy megértse, amit a könyvbe írtak. Híres professzor akar lenni, nem holmi földönfutó szegényember. Most lenne egyedül ideje tanulni, hiszen estére már elígérkezett a titkos szeretőjéhez, másnap reggel pedig nem fog azért felkelni két órával korábban, hogy felkészüljön. Itt az egyedüli alkalom, ez a röpke száznyolcvan perc, erre holmi csecsemő közbeavatkozik. Na de majd mindjárt ellátja a baját, ha nem hagyja azonnal abba!

****

A gyerek egész úton nem fejezte be a sírást. Az anyja már egyáltalán nem foglalkozott vele – ráhagyta. Hadd sírjon, mit érdekli őt! Az utasok úgyis mind rajta röhögnek a háta mögött, akkor meg minek játssza meg a szerető anyukát?

Mire elérkezett a végállomás, a lefelé szállingózó emberek arcán fáradtság, idegesség tükröződött. Kikészítette mindnyájukat a több órán át tartó utazás, melynek tetejébe még a véget nem érő sírást is kellett hallgatniuk.

A leghátsó ülésen egy idős, szakállas férfi a Bibliájába mélyedt. Csak akkor emelte fel fejét, amikor már mindenki leszállt. Összecsukta a szentírást, és ő is elindult a kijárat felé. Az ajtóból még utoljára, szomorú szemmel végigpásztázta a kiürült busz belsejét, mintha választ várna a hely szellemétől. De, mivel nem érkezett felelet, fáradtan megcsóválta a fejét, majd lassan elhagyta a járművet.