1.fejezet

- Gondolod, hogy ez a legmegfelelőbb hely és idő a találkozónkhoz? – kérdeztem mogorván.

- Muszáj volt mihamarabb találkoznunk, és a temető mindkettőnkhöz közel esik, mellesleg témába is vág. – John arcáról lehetetlen volt érzelmeket leolvasni.

John egy alacsony, köpcös, kövérkés, a negyvenes évei végén járó férfi volt, munkáját tekintve nyomozó, semmitmondó arccal, semmitmondó kisugárzással. Tulajdonképpen egy teljesen felejthető figura, az egyetlen, ami megmarad az ember lányában róla egy találkozás után, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon olyan visszatetszést és unszimpátiát vált ki puszta létezésével, hogy az már rekordokba illő.

- Tehát miért vagyunk itt?

- Az elmúlt hónapban több érdekes haláleset is történt az egyik társasházban. A negyedik emeleten lakó Mrs. Stewart-al kezdődött az egész. Jó egészségnek örvendő öregasszony volt, már amennyire egy 78 éves aggastyán jó egészségnek örvendhet. Aztán egy csodás, madárfüttytől hangos szép őszi kedden a napfény vidáman csillant meg Mrs. Stewart üveges, semmibe meredő szemgolyóján. Ugyanis az öregasszony nem máshol, mint a lépcsőházban akasztotta fel magát. Minden jel önkezűségre utal, bár a helyszín igencsak különös. Miért akasztaná fel magát valaki egy lépcsőházban?

- Roppantul hiányoztak ezek a csodás költői hasonlataid az életemből. – húztam fel szemöldökömet undorodva. – Lehet, hogy ennyire beteges humora volt az öregasszonynak. Szép pár lettetek volna. Volt végrendelete?

- Nem volt végrendelete, és nem is volt senkije, csak pár díszpintye. Egyébként sem volt sok értéke, csupán néhány aranylánc és egy ezüst férfi zsebóra. A lakásból nem tűnt el semmi, nem voltak dulakodásnyomok, sem búcsúlevél. Az ajtó kívülről volt bezárva, köntöse zsebében volt a lakáskulcs. A záron és az ajtón sem voltak erőszakos behatolásra utaló jelek. Mielőtt megkérdeznéd, nem, drága Ambrosiám, nem volt bolond, az orvosi zárójelentés szerint csupán a magas vérnyomás és a köszvény kínozta. Egyszóval teljesen átlagos ügy lenne, a helyszíntől eltekintve.

Az agyamban csak úgy pörögtek a gondolatok. A tájat fürkésztem és mélyen beszívtam magamba a temető levegőjét. Ebben az esős évszakban érződik igazán, hogy nem egy átlagos parkban vagy. Zöldes-szürkés köd ül a tájon, a fák már elkezdték lehullatni a leveleiket, a virágok, a fű már elhalt, a friss levegő keveredik az elmúlás édeskés, áporodott szagával. Szürke, ódon sírkövek meredeznek ki a földből, a fák mögül, a borostyánnal benőtt angyalszobrok könyörögve emelik kezüket az ég felé, vagy szomorúan hajtják le fejüket, és vigyázzák az elhunytak örök álmát.

Perverz módon imádom ezt a tájat, ezt a hangulatot, ami körülvesz. Olyan festői, olyan vad, és persze nem utolsó sorban kifejezetten boldoggá tesz, hogy én itt sétálhatok, lüktet bennem az élet, és csodálhatom az élet körforgását. Munkámból adódóan is kifejezetten örvendetes tény számomra, hogy életben vagyok, tekintve, hogy a magánnyomozói pályát választottam. Szerencsére elhunyt nagynénémtől örököltem annyit, hogy nem a megélhetésem függ tőle, úgyhogy nem kell az időmet pazarolnom az unalmasabbnál unalmasabb „ügyekre”, például középkorú hölgyek véget nem érő sirámaira, miszerint megcsalja őket életük párja. Sokszor már magam sem tudom eldönteni, hogy nyomozásra szeretnének felbérelni, vagy inkább pszichológusnak néznek. Szerencsére manapság egyre kevesebb ilyen telefonhívást kapok, mivel ezeket rendszeresen visszautasítottam, néhányat kissé erélyesebben, és ezáltal a felső-középosztálybeli hölgyek körében elterjedt rólam, hogy egy arrogáns bunkó vagyok. Ez csak részben fedi az igazságot, kérem szépen, de inkább ez legyek, mint unalmas és ostoba. Utóbbi tulajdonságokkal felruházott magánnyomozók is vannak a városban, akik kapva kapnak az ilyen ügyeken, és Sherlock Holmes-nak képzelik magukat, miközben egy kávéház teraszán az újságjuk mögé bújva figyelik az illetékes férjet, ahogy a csinos titkárnőjével enyeleg. Számukra ez maga az éden, nem kell gondolkodni, nem sodorják magukat veszélybe, fontoskodva jegyzetelhetnek és tarthatnak izgalmasabbnál izgalmasabb beszámolót az asszonyoknak. Azért egyszer befizetnék arra, ahogy egy ilyen veszélytelen ügynél az egyik csalárd férfiú laposra veri drága kollégám valamelyikét, ugyanis ha kiderülne, hogy megcsalja a nejét, akkor bizony a fele vagyona elúszna, a házról, kocsikról, egyéb ingóságokról már nem is beszélve. Így visszagondolva az előbbi képsorok által érzett morbid izgatottságomra, lehet, hogy nagyobb részben fedi a valóságot az „arrogáns bunkó” titulus, mint azt először gondoltam.

- A vérében nem találtatok valamilyen tudatmódosítót, nyugtatót? – tértem vissza a témához.

- Nem találtunk semmi oda nem illőt.

- És mi van a többi halálesettel? Azok miért érdekesek?

-  Mrs. Stewart halála után egy héttel, a harmadik emeleten a 37 éves könyvelő, Mr. Rowan holttestét a konyhájában találtuk meg. Felvágta a combartériáját, majd a vér egy kis részét egy üvegpohárral felfogta és megitta. A halál oka meglepő módon nem a kivérzés, hanem a fulladás, ugyanis félrenyelte a vér nagy részét. Szintén önkezűségnek tűnik, nem volt gyógyszerek hatása alatt, nem volt elmebeteg, a zár nem volt megpiszkálva, az áldozat ujjlenyomatain kívül más ujjlenyomatot nem találtunk. Nem volt földúlva a lakás, verekedésnek semmi jele. Ezután szintén egy héttel, napra pontosan, a második emeleten lakó 52 éves alkoholista exrendőr főbe lőtte magát, majd szintén erre rá egy héttel, az első emeleten egy antikváriumot vezető boltos belefulladt a saját kádjába. Ezeknél szintén semmit sem találtunk, sőt, a boltos üzlete is sértetlen volt, a kamerákon nem volt semmi, egyetlen cent sem hiányzott a kasszából. Eme két utóbbi esetnél, mondhatnánk, hogy semmilyen furcsaságról nem számolhatunk be, legalábbis az első két esethez semmiképpen nem hasonlítanak, csak az öngyilkosság tényében, illetve, hogy mindig egy hét volt a halálesetek között. De az érzékem azt súgja, hogy van köztük, jobban mondva kell lenni köztünk összefüggésnek! Négy haláleset egyazon házban, mindig egy hét eltéréssel, több mint gyanús. Hogy az első két eset különös furcsaságát már meg se említsem.

- Csak nem arra akarsz kilyukadni, hogy átadod nekem az ügyet?

- Szó sincs róla! Csupán a véleményedet szeretném kérni. Biztos, hogy már van valami furmányos terved, ismerlek kislány korod óta.

- Tervem több is van, de egyiket sem osztom meg veled. Amikor segítettem neked, nyilvánosan letagadtad, hogy közöm volt az ügyhöz, majd ennek eredményeképp előléptettek. Cirka fél évig terjengtek rólam a pletykák, és mindenki hazugnak vélt. Te sem gondolhatod komolyan, hogy újra hagyom magam átverni.

Mindezt – ha élhetek egy borzalmasan gügye szóviccel, itt a temető közepén – halálos nyugalommal mondtam, bár bennem mélyen újra felizzott a düh.

Nagyjából két évvel ezelőtt felkeresett apám volt kollégája, John Azari, akkor még csak rendőrtiszt, hogy segítsek neki egy ügyben. Apám több éve meghalt egy magányosan tett túrája közben, így megszakadt a kapcsolat, de emlékeztem még John-ra gyermekkoromból, néha elmentek apámmal pecázni, egyszóval egész jóban voltak. Mivel hallotta, hogy magánnyomozói prakszist viszek, úgy gondolta, hogy meglátogat, és egyben kikéri a véleményem egy akkori gyilkossági ügyről. Jól emlékszem: egy nő leesett egy ház tetejéről, mindenki a férjre gyanakodott, de a nő testvére volt a tettes. Szerelmes volt a sógorába, és sajátos logikájából kiindulva úgy vélte, hogyha elteszi láb alól a nejt, akkor majd színre lép ő, mint támogató, vigaszt nyújtó rokon, és szépen elcsábítja. Viszonylag egyszerű ügy volt, valami oknál fogva azonban nem sikerült felgöngyölíteniük. Végül John az én utasításomra szerzett egy házkutatási végzést, majd feltúrta a testvér lakását: ott voltak a férjnek írt szerelmes levelek, és egy fecni egy dátummal és egy helyszínnel. Pont azzal a dátummal és helyszínnel, amikor, és ahol az asszonyt megölték. Kikérdezték a nővért, ő pedig zokogva mindent bevallott. A média felfigyelt arra, hogy egy egyszerű tiszt oldotta meg az ügyet, interjút készítettek vele, ő pedig elfelejtette megemlíteni a nevemet. Az egyik tiszt, apám szintén régi kollégája és barátja Max is dolgozott azon az ügyön, ő tudta, hogy John a segítségemet kérte, és egészen eddig hallgatott is róla, mert elvileg nem szolgáltathatott volna ki információt egy idegennek. Amikor megtudta, hogy Johnt előléptették, és más tollaival ékeskedik, próbált kiállni mellettem, és mivel őt is megkérdezte az újságíró az üggyel kapcsolatban, elmesélte, hogy Ambrosia Blackwood segítségével sikerült felderíteni az ügyet. Utána megkérdeztek engem is, elmondtam az igazat, majd John hazugnak titulált, és kifejtette, hogy én őt felhasználva próbálok egy kis hírverést csapni magam körül, hogy jobban menjen az üzlet, és ebbe Max-et is belevontam, némi jutalékot ígérve. Max, mielőtt kirúgták volna felmondott, és elköltözött egy másik városba. John az eset után felkeresett egy virágcsokor kíséretében, és szabadkozott, hogy ezt muszáj volt meglépnie, a karrierje érdekében. Én csak rezignáltan meggyújtottam a csokrot, visszaadtam a kezébe, és becsuktam az ajtót. Részemről ezzel le is volt zárva az ügy, hülyékkel igyekszem nem foglalkozni, és minél messzebb elkerülni őket.

- Ugyan már, Ambrosia, igazán túlléphetnél már az ügyön, hagyd magad mögött a múltat. Ne ítélj, hogy ne ítéltess, ahogy szokták mondani. - Már tátotta a száját, hogy folytassa monológját, de a nézésemtől inkább meggondolta magát. – Egyszóval arra szeretnélek kérni, hogy segíts. A média is felkapta az ügyet, és ha ezt nem oldom meg, az nagyon rossz híremet kelthetné.

- Miért foglalkozzak a te hírneveddel, amikor te az enyémet a földbe döngölted? Hogy Max-ről már ne is beszéljünk!

John próbált válaszolni, de csak nem jöttek ki hangok a száján. Elfordult, és mereven bámulta a velünk szemben lévő odvas fát.

- Az előző két ügyemet sem sikerült megoldanom, és ha ezt sem oldom meg, közölték, hogy kirúgnak, mert rossz hírét keltem a rendőrségnek, és az emberek már amúgy sem bíznak bennünk. Semmi máshoz nem értek. – mondta alig hallható hangon.

- Ne túlozzunk drága barátom, te egyáltalán nem értesz semmihez, a nyomozáshoz pedig végképp nem. De lásd, úrinő vagyok, felajánlok valamit: segítek, abban az esetben, ha már most elismered nyilvánosan, hogy közösen dolgozunk az ügyön, és hogy nélkülem tanácstalan vagy, mert én vagyok a legjobb a szakmában, és nélkülem semmire sem mennél! – mondtam vigyorogva.

A mondatom utolsó részén felkapta a fejét, arca belilult, a homlokán vadul pulzálni kezdett egy ér. Úgy festett, mint egy hatalmas szilva, amit másodpercek választanak el attól, hogy felrobbanjon. Nem szólt egy szót sem, csak egyre lilult és lilult, már attól kezdtem félni, hogy agyvérzést kap, és a helyszínen meghal. Mondjuk kedves lett volna tőle, nem kellene cipelgetni a hulláját, hanem helyben el is földelhetnénk.

- Még átgondolom! – sziszegte vad dühvel, és azzal elcsörtetett, mint egy felajzott rinocérosz. Méterekről is hallottam a trappolását, csak egészen lassan haltak el lépteinek hangjai, majd nyugalmas csendesség borította el a temetőt. Lassan elkezdett szitálni az eső, úgyhogy én is elindultam hazafelé. Hatalmas önelégült mosollyal arcomon megállapítottam egy arra sétáló verébnek: - Végre egy igazán izgalmas ügy! – tudtam ugyanis, hogy John el fogja fogadni az ajánlatomat.

Régen éreztem ekkora elégedettséget és kaján örömöt.