Kész balszerencse nyáron buszon utazni. Környezettudatosság ide vagy oda, azért az ember mégis csak jobban érzi magát egy kényelmes, klimatizált autóban, mint a forró, ragadó bőrüléseken, vagy az ablaktalan, ám de romlott klímával furikázó, busznak csúfolt szaunákon. De nincs mit tenni, ha az ember tizenhét éves és olyan messze van a jogsitól, mint Kukutyin a Szaturnusztól, akkor el kell viselni az áldatlan körülményeket. Persze az Ikarus jó egy eszköz, hatékony légkondival rendelkezik (értsd: annyi lyuk van rajta, hogy átfúj a szél...). Ha azonban egy újfajta, prémes üléssel, extramodern kinézettel ellátott busz gördül a megállóba (bezzeg klíma, italautomata és házimozi rendszer nincs rajta), az embernek muszáj bevetnie magát a 100%-os páratartalmú bádogdobozba, ahol hamarosan az afrikai pirított szöcskékhez érzi magát hasonlatosnak.

Mindenkinek van saját receptje a hőség ellen. Van, aki magazinnal legyezgeti magát, van, aki már előre készül, és legyezőt visz magával, sőt a múltkor láttam egy nénit, aki apró, elemes ventillátorral hűtötte magát. Az én receptem a zene, mert köztudomású, hogy ha igazán jó a zene, akkor az ember rögtön fázni kezd, borzong az élménytől, a karja libabőrös, és mosolyog izzadozó utastársaira, mint nyúl a vadalmára.

Szeretek zenét hallgatni mindig, minden körülmények között. A jó zene olyan, mint egy pohár hideg víz: feléleszt, életben tart és nem hagyja, hogy az ember elaludjon és két megállóval később szálljon le, és a kellemes negyvenöt fokban gyalogoljon hazáig. Ha jó a zene, mindegy, hogy mi látható az ablak másik oldalán: egy IFA, egy gyártelep, vagy akár egy mozgó, önműködtető pornószínház, minden megváltozik, sajátos módon beépül a dallamok közé. És ha vége a zenének, hirtelen mintha minden szín kifutna a világból, a pár másodperces csend egy kis néma halálnak tudható be. De az érzés, ha az ember valami igazán remeket hallgat, pótolhatatlan, mikor a fülhallgatóból dübörög a zene, és úgy érzem magam, hogy mindjárt szétrobban a világ, az ég leszakad, mindennek vége, nekem is végem, de a zene ordít tovább... leírhatatlan, minden szó csak halvány mása az érzésnek.

És ez nem egyénfüggő, mert mindenkiben van egy titkos húr, amit a megfelelő zene meg tud pengetni, nagy pillanat volt, mikor a mellettem ülő néni bökdösni kezdte a könyökömet: fiatalember, kidübörög a zene a füléből, de olyan jó volt ez a szám, tekerje már vissza, legyen szíves. Voltam szíves, és közben ujjongott a lelkem, hogy a néni különös fogékonyságot mutat a S.E.X. című szám iránt, a Nickelbacktől. És tudom, hogy a pillanat teljességében rájön, hogy miként fordulhat elő az, hogy a kellemesen hűvös ötven fokban libabőr borítja a kezemet, kellemesen didergek, az arcomon megdicsőült kifejezés, mint aki látja az egész világot, olyannak amilyen, és már egy hajszál sem választ el attól, hogy baromira elkezdjem rázni a fejem a zenére.

Szóval igen, van megoldás a hőség ellen.