A délután eseménytelenül telt el, habár Kurt Bauer rábukkant néhány vázadarabkára, ami legalább bizonyította, hogy egykor emberek éltek a közelben. A munkálatok tovább haladtak, mígnem beköszöntött az este és az csapat nyugovóra tért. Testüket kikezdte a megerőltető munka és a nap izzó korongja, de elszántságukat megtörni nem tudta. Hideg éjszaka köszöntött a sivatagra, a homok furcsán nyögő hangokat adott ki magából, hála a hőmérsékletingadozásnak. Mintha átkozott lidércek sírtak volna az éjszakában. Másnap, egy rövid reggeli után, a tábor ismét egy emberként mozdult meg, folytatva az ásatást, ezúttal nagyobb sugarú körben.

Órákkal később, Laura Sanders ásója belehasított a puha homokba, tovább mélyítve a méteres gödröt, melyben álldogált, majd mozdulatát megakasztotta valami. Az ásó lapja egy kemény tárgyba ütközött, s a nő nekilátott lesöpörni a homokot a leletről, mígnem előtűnt egy sziklatömb. Legalábbis első látásra annak tűnt, de aztán Laura közelebbről is szemügyre vette a természetellenesen sima vonalakat, a szögletes formát. Elkezdett hát mélyebbre ásni és néhány maréknyi homok után újabbakat talált, amik egymáson és egymás mellett helyezkedtek el szabályosan. Egyértelműen emberkéz alkotta.

Kiáltására mindenki hozzá sietett. Michael volt az első, aki megjelent, széles mosolyt csalva a nő arcára. A férfi szeme tágra nyílt a lelet izgalmától. Hamarosan tucatnyi ásó szórta a homokot és mire a nap megközelítette a horizontot, egy masszív falmaradvány részlete került napvilágra. Úgy tűnt, hogy az ismeretlen kínai kereskedő naplója nem hazudott. A régészek vezetője diadalittasan öklözött a levegőbe, majd büszkén átölelte Laurát, aki elpirult zavarában, de senki nem vette észre. Egy pillanatra arcuk majdnem összeért és a férfi közelről nézhetett a nő szemébe, kivillantva fehér fogait. Csillogó tekintetükkel sok mindent elárultak egymásnak ebben a néhány másodpercben.

Végül kénytelenek voltak félbehagyni a munkát, hiszen leszállt a szürkület és ismét esteledni kezdett. Ezúttal, azonban vidám hangulatban gyűltek össze az étkezősátorban, ahol elővették a csomagokban rejtegetett whisky-t és megkóstolták, miközben Michael beszédet mondott. Kitért Laura sikerére, valamint felvázolta, hogy mi várhat rájuk, amint híre megy a leletnek.

– Biztos vagyok benne, hogy az archeológia legnevesebb nemzetközi képviselői között fognak említeni minket – nevetett a férfi. – A legnagyobb tudományos magazinok fogják közölni a felfedezést, előadások sorozata vár majd ránk. Nézzétek el nekem, hogy majd kicsattanok az örömtől és, talán kissé nagyravágyónak hangzok, de el kell ismernetek, hogy már nem hiába jöttünk ide!

– Egyetértek, Michael – bólintott Delfina, s az olasz nő megemelve poharát a szájához érintette. Nagyot húzott az italból, mely kellemesen égette torkát, mialatt továbbra is mosolygott. Társai az állukat keresték csodálkozásukban, majd kirobbant belőlük a nevetés és követték a példáját. Mámorosan töltötték az estét, mígnem nyugovóra tértek.

A négy mongol vezető is megkóstolta az alkoholt, de csak egy kortyot ittak. Arslan és emberei józanok akartak maradni, de osztoztak a régészek örömében. Eldöntötték, hogy őrséget állnak a biztonság kedvéért és váltani fogják egymást, hogy mindenki pihenhessen. A kecskeszakállas Kerülen vállalta az első két órát, aki fegyverére támaszkodva üldögélt egy közeli homokbuckán, honnan beláthatta a vidéket és a tábort is.

Az ezüstös holdfényben a sivatag szürke tengernek tűnt, melyen az elszórtan növő fűcsomók megannyi apró hajóknak látszódtak. A férfi élénk képzelete szinte mozgásba hozta a tájat, hol a dűnék hullámokat jelképezve mozogtak. Szürreális élmény volt. Kerülen már elkönyvelte magában, hogy elméjének csalóka játékát látja, azonban kénytelen volt rádöbbenni, hogy mégsem. A dűnék felszíne valóban mozgásban volt. A mongol férfi felugrott és szemét erőltetve meredt az éjszakába. Valami volt a homokban!

A tábor felé haladt, hosszan és komótosan, majd mielőtt elérte volna a sátrakat, irányt váltott és egyenesen az őrszem felé tartott. Kerülen ujjai megfeszültek a puska tusán, melyet célra is tartott. Ekkor a jelenség megszűnt és a homok mozdulatlanná dermedt. A férfi némán álldogált hosszú percekig, de semmi sem mozdult. Csak most vette észre, hogy a levegőt is visszatartotta eddig, annyira hatalmába kerítette a feszültség. Egy darabig töprengett, hogy szóljon-e a többieknek, aztán döntésre jutott és elindult a tábor felé.

Ösztöne még mindig riadót jelzett, ezért jobbra-balra kémlelve haladt, puskáját szorítva. Csakhogy a következő pillanatban, hiába figyelt oly éberen, megmozdult lába alatt a föld és valóságos homokfelhő zúdult a levegőbe, beterítve a férfit. Kerülennek kiáltania sem maradt ideje. Mire leülepedett a por, már nyoma veszett.

Csupán a puskája hevert a homokban, akár egy bizarr síremlék.