Rengeteg történetet hallottam már nagymamámtól és édesanyámtól, milyen volt akkor, régen. És mindig is érdekeltek, nem legyintettem rájuk azzal, hogy „Jaj, hagyd már el, mikor volt az!”. Érdekelt a múlt, érdekelt a teljesen más környezet, ezért minden sztorit lelkesedéssel hallgattam. Ebből szeretnék most egyet megosztani, ami szerintem a legszebb, leghihetetlenebb.

Nagymamám - a kor adott körülményei közt - nagyon szép nő volt, az udvarlók versengve küldték a képeslapokat és leveleket a községi tanácsra P.-en, ahol dolgozott. Ő maga ismerte el nekem minap - és nem tudtam nem észrevenni a kissé önelégült mosolyát -, hogy kapós nőnek számított az egész faluban. Illetve minden faluban, ahol dolgozott. Fiatal volt még, nem volt állandó munkahelye, adminisztratív feladatokat látott el több falu tanácsában, mindig oda küldték, ahol valaki hiányzott: teherbe esett, vagy katonának ment. Ő azonban szerette a mozgalmas életet, s máig is emlegeti, hogy édesanyja, anyai dédnagymamám minden helyen meglátogatta, mert, mint mondta, látni akarta, hogy rendes helyen lakik-e, rendes emberekkel, megvan-e mindene. Abban a korban, mikor a hosszabb távú közlekedés még jóval bonyolultabb volt, mint ma, szerintem ez igen nagy áldozatnak és a szeretet jelének vehető.

Tehát, mint mondtam, nagymamámat szerették a férfiak, és ezt a tulajdonságát az anyai vonalról örökölte. Dédnagymamám nemesi családból származott, de szegény fiúba szeretett bele, hát megszökött vele a szülőfaluból, és egy hétig bujkáltak az ismerősöknél. Ükanyám kétszer házasodott, s bár második frigye idején már nem volt olyan fiatal, mégis, szép számmal jöttek az udvarlók, akik hajlandóak voltak kezüket nyújtani.

Aztán nagymamám felkerült a megyeszékhelyre, Nyh.-ra. Hiába volt olyan szép nő, mint a szép nőknek általában, neki is sikerült beleválasztania: házassága csak pár évig tartott, egy gyerek született belőle. Viszont ennek a házasságnak köszönheti a mai kapcsolatát.

Akkori leendő férjével a nyh.-i Anna cukrászdában jegyezték el egymást. Természetesen sokan voltak, leginkább egymásra figyeltek, és észre sem vették, hogy pár asztallal odébb két fiatalember ül, akik közül az egyik igencsak hosszan bámulta nagymamámat. Meg is kérdezte a barátjától: „Hát nem gyönyörű az a nő?” Természetesen igen volt a válasz. Ekkor viszont a nagymamám társaságában lévő férfi, az én sosem ismert nagyapám gyűrűt vett elő, megpecsételte az eljegyzést, és ekkor mondta azt az odébb ülő fiatalember a barátjának: „Menjünk innen, itt már nincs semmi keresnivalóm.”

Ha létezhet szerelem első látásra, akkor ez bizony az volt, de a körülmények közbeszóltak, így nagymamám hozzáment nagyapámhoz, a két fiatalembert pedig elnyelte a város. Nem látta többé nagymamámat, mivel nem sokáig maradt Nyh.-án, később K.-án élt, kántor volt a templomban, orgonán játszott, feleségül kért egy másik nőt, gyerekei születtek. Később a felesége betegségben meghalt, ő nyugdíjba vonult, visszaköltözött Nyh.-ra egy társasházba, de ötven év távlatából sem tudta elfelejteni a cukrászdában megpillantott fiatal hölgyet, és ha járt valahol a városban, tekintete mindig a tömeget fürkészte, hátha megtalálja valahol. Persze ennek kicsi volt az esélye: a hölgy akár el is költözhetett, visszavonulhatott a faluba, meghalhatott, kórházba kerülhetett - annyi tényező van ilyenkor, ami gáncsot vethet egy ember boldogságának.

Nagyon meglepődött, mikor nem sokkal később hazafele tartván az ötös buszon, megpillantotta a hölgyet, azaz a nagymamámat. Igaz, azóta megidősödött, de arcán ugyanúgy ott volt még a múltbéli szépség lenyomata. Leült mellé, nem szólt semmit, de úgy érezte: most kéne tennie valamit.

Az ok, amiért a találkozás létrejöhetett, meglehetőst egyszerű volt. Nagymamám a városban járt, az egyik gyógyszertár pontokat adott a gyógyszervásárlásért, az elegendő pontokkal rendelkezők ajándékot kaptak. Ezért a városi gyógyszertárba járt, s mikor hazafelé tartott le kellett szállnia pár megállóval hamarabb, mert a Digi Tv-nél kellett intéznie valamit a kábeltévé ügyében. Ezek az szimpla dolgok kellettek hozzá, hogy, úgymond, a randi összejöhessen.

Mikor nagymamám a megálló előtt fel akart állni, megkérte a mellette ülő idős urat, hogy engedje ki. A válasz a következő volt: „Vigyázzon, hölgyem, itt most egy éles kanyar jön, utána pedig én is le fogok szállni.”

Leszálltak hát mindketten, s ekkor szólította meg az a bizonyos úr, az Anna cukrászdában a barátjával szórakozó fiatalember, a nagymamámat, megkérve, hadd meséljen el neki egy történetet. Nagymamámnak volt ideje bőven, és mindig is társaságkedvelő, közvetlen, beszélgetős ember volt. Meghallgatta a történetet, az összegubancolódott szálak lassan kibogozódtak, és egy megöregedett fiatalember megtalálta élete első szerelmét - lassan a nyolcvanhoz közeledve.

Ez egy olyan love stroy, amit talán Hollywood nem venne meg, és a moziban ülők nagy része sem tudná értékelni, nekem viszont furcsán tetszett és egyfajta „soha ne add fel” tanulságot is tartogatott.